A könyvtár bűvöletében

Nem idegenként érkezett, hiszen a két famíliát akkor már majd’ egy évtizedes barátság fűzte egybe. Egy hajdúszoboszlói nyaraláson barátkozott össze a két család – mondja a kezdetekről Krisztina tökéletes magyarsággal a községi könyvtárban, ahol az egyik asztalon a legfrissebb kiadványok sorakoznak, egy másikon pedig fehér abroszon hamisítatlan házi sütemény. Nincs annak a süteménynek hivatalos neve, itt, Pusztán csak reszelt lekvárosnak mondják, de oly finom, hogy a leghíresebb cukrászmesterek is csak hunyorognának a gyönyörűségtől, ha megkóstolhatnák.

Ám ezt a süteményt nem árulják sehol, Pusztadobosra kell érte jönni. Itt majd’ minden asszony ismeri a receptjét, s gyakran meg is sütik. Krisztinának is tegnap este jutott eszébe, hogy nincs mivel megkínálnia a szabad földes vendégeit. De nem esett kétségbe. Volt otthon szilvalekvár, liszt és zsír – nem margarin és nem teavaj! –, s már készülhetett az anyóstól megtanult reszelt lekváros.

Kilencévesen találkozott először a leendő férjével, mindketten gyerekek voltak még.

– A bélyeggyűjteményét mutatta – meséli nevetve –, s aztán jó hosszú idő multán találkoztunk ismét. Szerelem volt első látásra, csak hát a nagy távolság…

És az áthághatatlannak gondolt nyelvi akadályok! De pont az ilyen esetek miatt is találták fel a szótárt. Mindketten belevetették magukat a másik nyelvének tanulmányozásába, de Mihálynak hamar beletört a bicskája a nehéz lengyel „s” meg „sz” betűkbe. Nem úgy Krisztináé.

Az édesapja is igyekezett segíteni a fiataloknak. Vett egy vastag magyar–lengyel szótárt Krisztinának, de ő nem sokra ment vele, hiszen pont fordítva, lengyel–magyar könyvre lett volna szüksége. De aztán szerzett rendes, használható szótárakat, magyar nyelvkönyveket, és egyre szebb, magyarabb válaszleveleket küldött Pusztadobosra. Onnan is jöttek azért az üzenetek, a leendő férj még lengyelül is próbálkozott. Igaz, ez többnyire kimerült egyetlen kifejezésben: „Kocham cie” – magyarul: Szeretlek.

A polgári esküvőt a menyasszony váro­sában, a Krakkó és Katowice közötti Ja­worznóban tartották 1988-ban, az igazi lakodalmat pedig rá egy hónapra a vőlegény falujában. A közös életet azonban Pesten kezdték, de aztán az ifjú férj elment Németországba pénzt keresni, Krisztina pedig hazaköltözött Pusztára az apósékhoz.

Azok nehéz hónapok voltak, de a fiatal lengyel asszonyt nagyon hamar megszerették a pusztadobo­siak. Szerepe volt ebben annak is, hogy az apósnak és az anyósnak rokona a fél falu, a rokonoknak meg a falu másik fele. Így aztán ha Krisztina felment a boltba, vagy mondjuk a tejcsarnokba tejért, megesett, hogy csak órák múlva tért haza. Az ott talált asszonyok imádtak vele beszélgetni.

No de mihez kezd egy szabolcsi kis faluban két kisgyermek mellett egy idegenből érkezett fiatalasszony, aki ugyan leérettségizett, de idegen országba, ráadásul fiatalon férjhez ment, s nem volt ideje a diplomaszerzésre? Elmegy az általános iskolába takarítani.

– Nem szégyelltem én azt a munkát – idézi fel azokat az időket. – A gyerekeket mindig is imádtam, ráadásul nagyszerű felnőttek vettek körül. Különösen szerettem Nagy Pista bácsit, a takarítótársamat, aki mindig biztatott, hogy kislányom, olvass, tanulj, neked többre kell vinned ennél.

És ő tényleg olvasott, bújta a könyveket, és mikor a könyvtár vezetője, Giczei Zoltánné nyugdíjba készült, beajánlotta őt utódjául. Krisztina nagyon megörült, de csak akkor hitte el, hogy az álma megvalósulhat, mikor a polgármester megkérdezte: Krisztina, elvállalnád a könyvtár vezetését?

– Jaj, akkor madarat lehetett volna énvelem fogatni! Ennek már jó pár éve, de nekem azóta is ünnep minden perc, amit ebben a kis könyvtárban tölthetek – mondja, mikor nyílik az ajtó, belép három tizenkét-tizenhárom éves forma legényke, s valami kalandos ifjúsági könyvet kérnek.

Van választék szépen, és persze a kalauzolás is segít. Krisztina ugyanis tökéletesen tisztában van a magyar nyelvvel és irodalommal, amit elmondása szerint főleg a lánykori kitartó szótárazásnak köszönhet. Azóta beásta magát a falu helytörténetébe is, ma már kevés ember tud nála többet Pusztadobosról. Ezt meg a könyveken kívül a férj népes rokonságának köszönheti, amely azonnal befogadta a lengyel „kislányt”, s kezdettől úgy kezeli, mint a „mi lányunkat” szokás.