Értékek őrzése, továbbadása

– Idén fél évszázada, hogy a Pannónia Filmstúdió megnyitotta kecskeméti műhelyét. A jókívánságok mellé mit szeretne kapni ajándékba?

– Mindenféleképpen örülnék, ha augusztusban jól sikerülne a 15. Kecskeméti Animációs Filmfesztivál. Az idei KAFF rendhagyó a korábbiakhoz képest, mivel közel esik a Kecskeméti Rajzfilmstúdió megalakulásának évfordulójához, így egy kicsit az egész magyar animációs szakma ünnepének szánom.

– Ha a KAFF a hab a tortán, mi lenne maga a torta, amit még szívesen látna az ünnepi asztalon?

– A torta egyik szeletéül felújítanám a filmstúdió épületét, mert annak idején elég hanyagul építették meg, nagyon rossz minőségű anyagokból. A másik, hogy raktárt építenék, mert rengeteg anyag halmozódott fel ötven év alatt, amit megfelelő körülmények között kell tárolni. Feleleveníteném a szakmai képzést abban a formában, ahogy a kezdetekkor csináltam, szabadegyetem jelleggel. Természetesen továbbra is készítenék olyan filmeket, amilyeneket fontosnak érzek. Létrehoznám végre a Kecskeméti Filmintézetet, ami egyébként már körvonalazódik, a Neumann János Egyetemen animátorképzés lesz, most szeptembertől pedig elindul a Kecskeméti Művészeti Szakközépiskolában az animációs szak. Annak is örülnék, ha felépülne végre az animációs múzeum, aminek szintén az egyetem ad helyet, és ami a későbbiekben a fesztiválhelyszín is lenne.

– 1985-ben tartották az első Kecskeméti Animációs Filmfesztivált. Hogyan tudta elfogadtatni annak idején a szakma hazai és nemzetközi képviselőivel ezt az eseményt egy vidéki városból szervezve?

– Lépésről lépésre. Mivel nem a fővárosban vagyunk, arra gondoltam, könnyen a perifériára sodródhatunk, ezért két kényszerpályát iktattam be: az egyik a nemzetközi ösztöndíjrendszer – külföldről fogadtunk alkotókat, cserébe azt kértük, tőlünk is utazhassanak kollégáink más országokba tapasztalatokat gyűjteni –, a másik, hogy menjünk és nézzük meg, mi történik a világban, így a fesztiválokon a saját filmjeink színvonalát nemzetközi mércével tudtuk mérni. Rájöttem, mi is tudunk a külföldi rangos seregszemlékhez hasonló fesztivált szervezni, ami nemcsak a stúdiónak, de az egész magyar animációs szakmámnak is jó, sőt Kecskemét ezáltal olyan különleges kulturális esemény színterévé vált, amilyen máshol nincsen.

És persze a sikerhez kellett a megfelelő színvonalú szakmai munka a tehetséges kollégákkal. Nekem viszonylag könnyű a helyzetem, tudniillik ez egy tehetségorientált hivatás, tehát azok az alkotók, akik itt dolgoznak, a lehető legjobbat akarják csinálni, amiben én partner vagyok, nem kell ösztökélniük erre. Néha persze előfordul, hogy figyelmeztetni kell őket arra – főleg, ha állami megrendelésre dolgozunk –, hogy a munkájuk mások számára is élvezhető legyen, és ne csak alanyi költészet valósuljon meg.

– A Magyar népmesék sorozat a legsikeresebb alkotásuk, világszerte hatalmas népszerűségnek örvend. Miért jött be ez ennyire?

– Ennek sok összetevője van. Segített a műfajszerűsége abban, hogy ma is népszerű. Tudniillik egyszerre van jelen az állandóság és a változatosság, ami a kisgyerekek számára nagyon fontos. Állandó a főcím a szignálmuzsikával együtt, aki meghallja, rögtön fel­idéződik benne egy-egy népmeseepizód, ugyanakkor minden történet más és más. Együtt van a szöveg archaikus szépsége a népművészeti díszítőművészettel és a Kaláka együttesnek köszönhetően a népzenével – mindaz, amit örökségbe kaptunk, és amit sikerült korszerű eszközökkel megidézni és továbbadni.

– Mi késztette arra, hogy a népmese, a népművészet felé vegye az irányt az 1971-es induláskor?

– Ebből a szempontból szerencsés időszakban kezdte a Kecskemétfilm – meg én is – a munkát. A neveltetésem és az életutam révén közelről láttam a paraszti kultúra pusztulását. Az 1960-as évek végén, az 1970-es évek elején divatba jött a népművészet. Elindult a táncházmozgalom, sokan kezdtek népzenegyűjtéssel foglalkozni. Amikor a Pannónia vezetése rám bízta az új kecskeméti műterem irányítását, arra gondoltam, hogy olyan filmeket kellene készíteni, amilyenek nem csak a városi ember számára érdekesek. Így jutottam el a népmese gondolatához.

Jankovics Marcell ötlete volt, hogy Malonyai Dezső – aki Munkácsy Mihály személyi titkáraként is ismert – ötkötetes, Magyarország területén gyűjtött népművészeti albumait használjuk fel a sorozatunkhoz. A népművészeti motívumokat nem egy az egyben vettük át, hanem a képzőművészet nyelvén alakítottuk át, ezáltal modernebbek lettek. Ennek is köszönhető, hogy napjainkban – külföldön is – nagy népszerűségnek örvend, 170 országból több mint 134 millió megtekintése van a világhálón. Nagyon sok országban megvásárolták a televíziós jogokat, ami tovább erősítette az ismertségét. Nemcsak Latin-Amerikában és Európában, hanem – amin magam is nagyon meglepődtem – a Távol-Keleten, Indiában és a Fülöp-szigeteken is sokan nézik.

A nézők közül többen külföldön élő magyar leszármazottak, akik örülnek, hogy találkozhatnak őseik kultúrájával. Azt hiszem, hogy kevés olyan kulturális teljesítmény létezik mostanában Magyarországon, ami magáénak tudhatná ugyanezt a népszerűséget. Animációs stúdióként mégsem részesülünk azokban az állami támogatásokban, amiket a játékfilmes­szakma élvez. Szomorúan tapasztalom, hogy még mindig sokan sokkal jobb helyzetben vannak. Míg én a felmerülő rezsiköltségeket, az egyre dráguló szoftverek és hardverek vásárlását sem számolhatom el egy pályázatnál, addig a játékfilmesek a Mafilmnél és Fóton az állam által épített stúdióban forgathatnak.

– A technika iszonyatos tempóban változik, és egy-egy fejlesztés rendkívül drága. Hogyan tudják tartani a lépést a fejlődéssel?

– Viccesen szoktam mondani, hogy engem a nehéz helyzetek tesznek kreatívvá. Amikor Magyarországon nem volt megrendelésünk, akkor a külföld felé fordultam, ezáltal arra kényszerültünk, hogy korszerűsítsük az eszközeinket. Nem tudtunk volna külföldi filmekben koprodukciót vállalni, ha nem érünk el ugyan­olyan technikai színvonalat, amilyet Európában mások. Ma már általános, hogy úgy készítettünk például az íreknek egy egész estés filmet, hogy annak egy része Brazíliában, másik része Írországban és Belgiumban készült, a többi meg Kecskeméten. Viszont ha az ember a külföldön gyártott szoftverekkel dolgozik, költséges mókuskerékbe kerül – miközben nem számolhatom el az állami támogatások felé költségként.

– Időről időre érkeznek állami megrendelések is. Önök készítik a Toldiból készült 12 részes sorozatot. Hogy állnak ezzel a munkával?

– A sorozatot befejeztük, átadtuk a televíziónak, ha minden igaz, szeptembertől vetíti a Duna Televízió, hetenként két epizóddal. Most dolgozunk az egész estés változaton. Ez sem a Magyar Televízió pénzéből lesz, korábban a Toldi-sorozatot is az Arany János Emlékbizottság rendelte meg a televíziótól. A Cigánymese sorozatunkra öt év alatt sikerült annyi pénzt összeszednem, hogy tizenhárom film elkészüljön. Korábban egy év alatt készítettünk el ennyi epizódot. Tíz évvel ezelőtt kezdtünk hozzá az Árpád-házi szentek életét feldolgozó sorozatunkhoz, és csak nemrégiben sikerült végre három film megszületéséhez támogatást kapni.

Mindig is fontosnak éreztem azoknak az értékeknek a megőrzését és továbbadását, amikbe beleszülettünk. Úgy gondolom, hogy a rendszerváltás óta a kultúrpolitikába nagyon is jól belefér mindaz, amit a Kecskemétfilm képvisel. Nagy fájdalmam, hogy az egész magyar animációs rövid- és televíziósfilm-szakma annyi támogatást kap egy évre, mint amennyi egyetlen játékfilmnek a gyártási költsége. Viccesen fogalmazva: ha nekem eszem lenne, csak külföldi bérmunkát vállalnék, merthogy folyamatosan keresnek bennünket ajánlatokkal.