Egy elfeledett diadal

A XV. században egyre fenyegetőbbé vált a török veszély, amikor is feltűnt Magyarországon a Tallóci család. A négy fivért – Matkót, Frankot, Petkót és Jovánt – a korai oklevelek mint Raguzait említik, mivel a gazdag kereskedővárosból, a mai Dubrovnikból költöztek a Magyar Királyság déli végeire. Egyszerre voltak vagyonos kereskedők és katonaemberek, akik a török elleni harcokban vitézségükkel és tüzérségi szakértelmükkel is kitűntek Luxemburgi Zsigmond oldalán.

A legidősebb, Matkó már ott volt Galambóc 1428-as ostrománál is, az uralkodó nándorfehérvári várkapitányi címmel jutalmazta a kiváló vitézt, akinek pályája meredeken ívelt felfelé. Jelen volt Zsigmond német-római császárrá koronázásán is, majd szlavón, valamint horvát-dalmát bánná nevezték ki. Miután 1431-ben megkapta a Verőce megyei Tallócot birtokul, felvette a Tallóci nevet. Az egykori polgár az országnagyok közé emelkedett testvéreivel együtt.

Frank előbb a helyettese lett Nándorfehérváron, majd szörényi bánná nevezték ki. Petkóval megosztotta horvát-dalmát báni címét, Jován pedig vránai perjel volt, tehát a johannita lovagrend magyarországi tartományának főnöke, 1438-tól pedig ő viselte a nándorfehérvári kapitányi címet.

A négy fivért nem csak tisztségekkel, de óriási vagyonnal is ellátta Zsigmond. Többek között a királyi sójövedelmeket kezelték, valamint a szándékosan betöltetlenül hagyott délvidéki főpapi javadalmakat, például a kalocsai vagy a zágrábi püspökségét. Az uralkodó ugyanis a Szörénytől az Adriáig terjedő végvárrendszert egy kézbe kívánta adni.

A Tallóciak már az 1430-as években is több alkalommal rászolgáltak a bizalomra, Jajcával együtt több boszniai várat is a Magyar Királyság fennhatósága alá vontak, Nándorfehérvár 1440. évi ostrománál pedig végképp bizonyították, hogy nem érdemtelenül bízták rájuk a déli végek védelmét.

Senkire se számíthattak

Zsigmond fél évszázadnyi uralkodást követően 1437-ben elhunyt. II. Murád szultán elérkezettnek látta az időt, hogy nyílt hódító politikába kezdjen, és a következő három év mindegyikében személyesen vezetett hadjáratot hazánk irányába.

1438-ban – kihasználva, hogy az új király, Habsburg Albert a husziták és a lengyelek ellen volt kénytelen harcolni a cseh trón megtartásáért – hetekig dúlta Erdélyt. 1439-ben Szerbia következett, amit Murád a Magyarország elleni támadás megalapozásának tekintett. Szerbia újonnan megépített fővárosát, a Duna fölött 25 toronnyal magasodó szendrői várat vette ostrom alá, és el is foglalta. Ezzel Szerbia lényegében török kézre került, mire Albert király elhatározta, hogy következő év tavaszán nagy sereggel a török ellen indul, csakhogy még abban az évben meghalt vérhasban.

Albert halálával pártokra szakadt az ország, ebben a felfordulásban rabolták el titokzatosan a Szent Koronát az özvegy Erzsébet királyné számára. A nemesség egyik felének a támogatásával meg is koronáztatta vele Albert utószülött fiát, V. Lászlót, a főurak másik fele – soraikban Tallóci Matkóval – Magyarországra hívta az ifjú lengyel királyt, Jagelló Ulászlót, és trónra emelte. Kitört a kegyetlen polgárháború, eközben Erzsébet királyné Komáromban elfogatta Tallóci Matkót, majd Sopronba vitette.

A felfordulás kapóra jött Murád szultánnak, aki elhatározta, hogy elfoglalja az ország kulcsát, Nándorfehérvárt. Tallóci Jován kapitány és a várvédők semmiféle felmentő seregre nem számíthattak. A legidősebb fiú biztosan nem tudott ott lenni az ostromnál, és a magyarországi nemességet teljesen elfoglalta a polgárháború, amibe Murád is megpróbált beavatkozni. Felajánlotta Ulászlónak a támogatását, amennyiben megkapja Nándorfehérvárt, de az ifjú lengyel király elutasította ajánlatát.

Külföldi felmentő seregre ugyancsak nem számíthattak Nán­dor­fehérváron. A pápát keresztes had szervezése helyett a keleti és a nyugati egyház uniója foglalkoztatta, a rodoszi johannita lovagok pedig szintén nem tudtak segíteni rendtársaiknak, mivel a mamelukok ellen viseltek hadat.

Becslések szerint így mintegy 3000-5000 magyar katona és johannita lovag – kiegészülve az Alsóvárosban élő egy-két ezer szerb lakossal – nézett szembe a hozzávetőleg 35 ezer főre tehető szultáni haddal.

Ismeretlen országmentők

A rendelkezésre álló források meglepően hosszú, hat, illetve hét hónapig tartó ostromról számolnak be, ami mindenképp rendkívüli, tekintve például, hogy a közismert 1456. évi ostrom szűk három hétig tartott. A történészek között komoly vita tárgyát képezi ez az időkérdés, ám bármennyi ideig is tartott, a védőknek a legjobban felfegyverzett, ostromgépekkel, puskákkal, falbontó mozsarakkal felszerelt szultáni haddal szemben kellett harcolniuk, amely szárazföldön és vízen is körülzárta az ország „déli kapuját”.

A vár több oldala azonban kettős falrendszerrel volt ellátva, ráadásul a Tallóciak élen jártak az ekkor megjelenő tűzfegyverek beszerzésében és alkalmazásában. Minden bizonnyal raguzai kapcsolataik révén láthatták el Nándorfehérvárt korszerű fegyverekkel, ahogyan az sem véletlen, hogy Nándorfehérvár azon kevés erősségek egyike volt az országban, ahol elegendő lőporkészlet állt rendelkezésre.

A Tallóci Jován vezette védők bombavető mozsarakkal és szakállas puskákkal, más néven kézi ágyúkkal lőtték az ostromló törököket. A falakat rohamozó törökökre forró szurkot öntöttek, és méhkasokat dobáltak közéjük. A fa­­lak töretése és a vár ellen vezetett török rohamok eredménytelennek bizonyultak. A nappal okozott károkat éjszaka rendbe hozták a védők, és többször is kirontottak a török táborba, komoly zavart okozva ezzel, a török gályákra pedig ágyúikkal mértek súlyos csapásokat. Ugyan a szultán nyílvesszőn küldött leveleiben tett ígéretekkel is próbálkozott, de a védők nem törtek meg, és nem voltak hajlandók átadni neki a várat.

Murád végül a vár aláaknázása mellett döntött, azonban ennek mikéntjéről szintén megoszlanak forrásaink és a történészi vélemények. Egyes krónikák szerint hosszú föld alatti folyosót építtetett a szultán, ám amikor a védők tudomást szereztek erről, akkor a várfalon belülről, szemből hasonló járatot építettek, majd mielőtt összeért volna a két alagút, az ostromlókra robbantották az egészet, 17 ezer török halálát okozva ezzel. Más leírások szerint az aknázás nem a föld alatt történt, hanem a várárokban. Az ostromlók ugyanis fahasábokkal feltöltötték azokat, hogy megkönnyítsék a támadást, a védők azonban puskaport szórtak rá, és akkor robbantották fel, amikor már a falakat rohamozták a törökök.

Ahogyan a vár ostromának időtartamára, úgy az aláaknázás kérdésére sem sikerült egyelőre biztos választ adni. A védők kitartásához, hősiességéhez azonban nem fér kétség, ahogyan a Tallóciak tüzérségben és ostromtechnikában való jártasságához sem.

Amennyiben Nándorfehérvár elesik 1440-ben, úgy a szultán előtt megnyílt volna a polgárháború által pártokra szakadt Magyar Királyság, ami végzetes következményekkel járhatott volna. Tallóci Jovánnak – akiről alig maradt fenn használható informá­ciónk – és az ismeretlen védők ezreinek a haditette felbecsülhetetlen szolgálatot tett Magyarországnak.