Fel kell készülni a csodára

– Mit tudtak egymásról korábban?

Petrás Mária: – Őszinte leszek. Amikor hírét vettem ennek az interjúnak, utánanéztem, kivel is fogok találkozni. Láttam a képeket a közösségi oldalon a „fehér hajú” lányról, merthogy bejelöltük egymást. Most, hogy találkoztunk, úgy éreztem, mintha egy világ óta ismernénk egymást.

Tóth Gabi: – Megrögzötten keresem azok társaságát, akik nem tudnak rólam semmit. Legjobb tiszta lappal indulni, fenntartások nélkül elfogadni a másikat. Amikor a bulvársajtó kereszttüzébe kerültem, rengeteg igaztalan, sőt bántó dolgot leírtak rólam, s az emberek akarva-akaratlanul annak alapján ítéltek meg. Mária gyerekkorom óta a példaképem, mivel rajongtam a népzenéért, hamar felfedeztem magamnak.

– Gabi egy vidéki kisvárosban, Tapolcán nőtt fel, Mária pedig a moldvai csángó-magyar faluban, Diószénben kezdte az életét és Erdélyben folytatta. Nehéz volt ilyesfajta zárt közegből kitörni?

P. M.: – Semmilyen lehetőségem nem volt. Mondhatni, középkori világban nőttem fel, sokáig szőlőművelő akartam lenni, azt tartottam a legszebb foglalkozásnak. Nyolcan voltunk testvérek, keserves időket éltünk, mindenképpen ki akartam törni abból a világból. Nemrég találkoztam egy pap ismerősömmel, aki csodálkozott azon, hogy én soha nem vágytam vissza a falumba. Nekem volt bátorságom eljönni onnan. Ellentétben édesanyámmal, aki házassága révén került Klézséről Diószénbe, és magam is észrevettem, hogy mindig kivágyott onnan, csak tartotta magát.

T. G.: – Tapolca kulturális szempontból eléggé elzárt település volt, sokszor úgy éreztem, megállt az élet, nincs lehetőségem hozzájutni ahhoz a tudáshoz, amire éhezem. Ha valakinek ez a szegényes állapot megfelel, nem érez motivációt a változtatásra, akkor ugyanúgy folytatja az életét, üldögél a formaruhájában egy szórakozóhelyen és issza a boros kóláját.

P. M.: – Gabi, igazad van, de én úgy gondolom, ez egy széles rétegnek tökéletesen megfelel. Nekik szükségük van arra, hogy mások diktáljanak. Akik pedig kilógnak a sorból, azok a nehezebb utat választják, de vállalják. Én alázattal viselem életem végéig.

T. G.: – Ezzel én úgy vagyok: bármit mondhatnak rám, emelt fővel tűröm. Aki pedig igazából kíváncsi rám, üljön le velem beszélgetni, és majd utána döntse el, milyennek tart. Tizenhat évesen költöztem Tapolcáról Budapestre. Vidéken csak a paraszti munkát becsülték, az én felmenőim is földművesek voltak. Nem éltünk anyagi jólétben, mindent segítség nélkül, önmagunknak kellett megteremteni.

Amikor elindultam a Megasztár tehetségkutató versenyen, egyik pillanatról a másikra elszakadtam a családomtól és egy ismeretlen világba csöppentem. Sok „jó” barátom lett, akik aztán az egész életemet eladták. Magyarán: hátba szúrtak. Én a békés tanúhegyek öleléséből jöttem, nem tudtam, hogy a világ ilyen.

– Mária, ön tudta, hogy mi várja Magyarországon?

P. M.: – Nem. Egy csángó küldöttséggel érkeztem ide először 1990 nyarán, mégpedig Domokos Pál Péter néprajzkutató születésnapi köszöntésére. Valaki meglátta az ajándékba hozott rajzaimat és meghívott a Nemzetközi Előszítő Intézetbe, ott tanultam meg magyarul írni-olvasni, merthogy odahaza mi a nyelvújítás előtti magyar nyelvet beszéltük.

Egy év múlva felvettek az iparművészeti főiskolára, ahol 1995-ben kaptam keramikusi diplomát, és kitüntetéssel elvégeztem a mesterképzőt is. Akkoriban biztattak, próbáljak meg pályázni egy nagy összegű ösztöndíjra, de én nem akartam senkinek sem az elkötelezettje lenni. Tudtam jól: semmit nem adnak ingyen. A tehetséggel amúgy is csínján kell bánni, hiszen az isteni adomány.

T. G.: – Ugyanezt gondolom. Ha már ilyen gyönyörű ajándékot kaptam a Jóistentől, igyekszem a hű szolgája lenni. Tisztának kell maradnom, nem engedhetem meg, hogy a sötét oldal magával rántson. Ha eldobnám a hitemet, az azt jelentené, nem élek az isteni adománnyal. A sikerekért és a kudarcokért is csak önmagam lehetek felelős. Néha én is elgyengülök, úgy érzem, nem bírom tovább.

Ilyenkor legszívesebben elvonulnék egy tanyára és kizárnám a külvilágot. Csakhogy ezzel szembemennék a hitemmel. Szerencsére a Jóisten erőt is ad ahhoz, hogy elbírjam a terhet. Amikor bejelentették, hogy Ferenc pápa szentmiséje előtt én is énekelhetek, özönlöttek felém a rosszindulatú megjegyzések. Nyilván fáj, hogyne fájna, hiszen érző ember vagyok.

– És amikor hatványozódik a tehetség?

P. M.: – Számomra a keramikusság és a népdaléneklés az életem része. Amíg nem tudtam kibontakozni bennük, azt a poklot senkinek sem kívánom. Az én fiatalkoromban nem voltak tehetségkutatók, de még az sem, hogy felkaroltak volna és hasznot húznak belőlem. Megmondom igazán: a lelkem mélyén fájt, hogy nem figyelnek fel rám. Hiszen érzi az ember, ha tehetséges.

Egyszer elmentem felvételizni a kolozsvári művészeti intézetbe, de vizsga közben rájöttem, hogy ez teljesen reménytelen vállalkozás, jobb lesz, ha egyedül járom az utam. El akartam hagyni a termet, de nem engedtek ki. Amikor vége volt, a Szent Mihály-templom előtti főtéren leborultam és zokogva ütöttem ököllel a követ. Kérdeztem a Jóistent, miért kaptam a talentumot, ha semmit se tudok kezdeni vele. Azóta többször visszamentem oda, hogy megkeressem ezt a helyet.

T. G.: – Nekem is volt ilyen kiborulásom. A média teljesen hamis karaktert kreált belőlem. Magasztaltak egy olyan zenei stílust, amihez nem volt közöm. Sokszor csak néztem, ki ez az ember. Azáltal lettem az ország egyik legkeresettebb énekesnője, amit nem szerettem csinálni. Ami pedig az igazi énemet mutatná meg, azt nem volt lehetőségem megismertetni a közönséggel. Aztán 2015-ben húztam egy vonalat, és elkezdtem újra népzenei motívumokkal foglalkozni. Úgy voltam vele, akkor is ezt viszem tovább, ha csak ötvenen lesznek kíváncsiak rá.

– Az alkotóművészet vonatkozásában könnyebb volt rátalálni a megfelelő útra?

P. M.: – Ehhez áldozatot kellett hoznom. A falunkban a tizedik osztály végén összegyűjtötték a jó tanulókat – harminc lejt kellett befizetni –, hogy valahol továbbtanulhassanak. Én Hétfaluba kerültem, egy elektrotechnikai szakközépiskolába. Úgy tanultam, mint egy őrült, mert édesapám azonnal kivett volna, ha közepes az átlagom.

Mehettem volna haza, segíteni a ház körüli munkákban. De én ezt nem akartam! Kitűnő lett a bizonyítványom, egymás után nyertem az okleveleket a szakmai versenyeken, midőn a végére tudatosult bennem, hogy nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Egykori tanárom is megkérdezte később, mit kerestem én ott. Aztán a brassói képzőművészeti népfőiskolán minden helyrebillent.

– Gabi, önnek bejött a váltás?

T. G.: – Teljes mértékben. Magabiztossá váltam, rátaláltam az igazi zenei énemre. Érthető okokból a népzenei közeg nem akar befogadni, amiben nyilván az is benne van, hogy félreismernek. Nem tudják rólam, hogy ötéves koromtól kezdve szerves része az életemnek a népzene, a néptánc.

P. M.: – Azzal ne foglalkozz, hogy nem fogadnak be. Azon se csodálkozz, hogy elítélik, amit a könnyűzenében csináltál. Ez is eléggé zárt világ.

T. G.: – De meg akarok felelni nekik.

P. M.: – Ne! Csak magadnak feleljél meg. Negatív dolgokra ne használd az erődet. Bocsánat, nem kívánok tanácsokat adni.

T. G.: – Ha valaki, akkor éppen Mária adjon nekem tanácsokat. Viszem magammal útravalóul.

Névjegy

Tóth Gabi (33) Tapolcán született, ott végezte iskoláit is. Tizenhat évesen, 2004-ben vett részt a Megasztár második szériájában. (Az elsőt nővére, Tóth Vera nyerte meg.) 2010-ben a magyar X-Faktor sztárfellépője volt,később ugyanott több évadon át zsűritagként, illetve mentorként működött közre.

A Dal című műsorban kétszer versenyzett. 2015-től a Sztárban sztár zenés show-ban versenyzőként és zsűritagként szerepelt. Két nagylemeze jelent meg, 2005-ben és 2010-ben. Az Arénában, a 35 éves István, a király című rockoperában Réka szerepét énekelte. Többször választották Az év énekesnőjének. Szeret festeni, nemezelni, és rendszeresen blogol. Férje Krausz Gábor séf, kislányuk, Hannaróza 2019-ben született.

– Mindkettőjük életében fontos szerepet tölt be a hit. Mit jelent ez a hétköznapokban?

P. M.: – Nem lehet „legyártani” hozzá definíciót. Az istenhitet meg kell élni nap mint nap, össze kell olvadni az isteni energiákkal. Elkapni egy pillanatot, felkészülni egy csodára. A régi világban meg tudták teremteni az emberek maguknak azt a környezetet, ami hozzásegítette őket a spiritualitáshoz. Egykoron ünneplőbe öltöztették a tisztaszobát, mindenhol volt házi oltár, szentelt virágokkal füstöltek. Mára persze sok minden megváltozott, de jó lenne folytatni a régi szokásokat. Ha valahol eltévedtünk, akkor vissza kell térni oda, ahol elkezdett görbülni az utunk. Az pedig a másik: a keresztény embernek újra és újra meg kellene fogalmaznia, mit jelent kereszténynek lenni. Akár minden esztendőben vagy minden nagy ünnep előtt.

T. G.: – Én a fiatalok nevében beszélhetek. Mindenki magas polcra került a saját jogait illetően, olyannyira, hogy teljesen magának valóvá vált. Nem tudom, kik mesterkednek a közösségi hitrendszerek felbomlasztásán, de sokan már nem mernek beszélni az istenélményükről. Én tizennyolc éves koromban visszajöttem a halálból, az életemért küzdöttek az orvosok, hogy most itt vagyok – és egy gyönyörű lányom is született! –, kizárólag Istennek köszönhetem. Engem a Jóisten ma reggel is átölelt, bizsergető érzés volt. Ha ezt egy társaságban elmesélném, diliházba küldenének. De már lepereg rólam, hiszen engem még a zalai tájszólásom miatt is kigúnyoltak, beszédtanárhoz kellett járnom.

P. M.: – Egyszer tőlem is megkérdezte valaki, jól hallja-e, hogy töröm a magyart. Azzal vágtam ki magam, ha úgy akarnék beszélni, mint a magyarországi magyarok, akkor biztosan törném, de mivel én a csángó magyarok között a nyelvújítás előtti magyar nyelvet tanultam meg, az vált az anyanyelvemmé. És az illető bocsánatot kért.

– Mária azt tartja, a dal sosem volt egyforma a csángóknál, mindenki saját szövegével énekelte ki a bánatát. Mindazonáltal egy popsláger szövege állandó.

T. G.: – De sosem ugyanazzal a dallammal! Mintha valami/valaki irányítana. Furcsa ezt mondani, mert azt hihetik az olvasók, hogy valamiféle mágusnak tartom magam.

P. M.: – Mágus vagy, igen. Ami a múltban történt, azzal meg nem kell foglalkozni. Gazdagabb leszel tőle, mint az, aki nem járta meg a poklot. Ha pedig támadnak, hozd elő Szent Ágoston, Szent Pál vagy Saul történetét.

– Ha vannak rosszabb napjaik, vigaszt nyújt a zene, a dal?

T. G.: – Amikor énekelek, eltűnik az összes bajom. Minden este az Estéli imára altatom el a kislányomat, már várandósan is ezt énekeltem neki. Nekem mindig a népzene a mentsváram, bármi is bántson, megtalálom a hozzá illő dalt.

P. M.: – Egyszer a két gyerekemmel három napra elvonultam, bezártam mögöttünk az ajtót. Végig csak Beethoven 3. szonátáját hallgattam, mai napig megvan a rongyosra kopott lemezborító, alig lehet rajta olvasni a szöveget. Néha, amikor elegem van a világból, felmegyek Dobogókőre találkozni Istennel.

– Elárulhatják, milyen titkokat őriznek?

P. M.: – Édesanyám ládájában ráleltem egy sárgagyopár-koszorúra. Mifelénk sokáig az volt a szokás, hogy a lányok még a házasságuk előtt kötöttek egy tízcentis virágfüzért, amibe az összes addigi titkukat beleszőtték, és soha, senkinek nem beszéltek róla. Az esküvőjükön pedig a párta alá rejtették, úgy mentek az oltár elé.

T. G.: – Mennyire szomorú, hogy az én generációm nem tud ilyesféle hagyományokról számot adni. De talán az is családi titoknak számít, hogy a nagyanyám minden évben eldugott a lakásban pár szem vadgesztenyét, hátha elmúlik tőle a reumája. Bárhová nyúltam, biztosan a kezem ügyébe került egy gesztenye. Mivel engem foglalkoztat a spiritualitás, a magam környezetében igyekszem fenntartani az ez irányú érdeklődést, de a saját titkaimról nem beszélek.

P. M.: – Az én nagyanyám – akit nem ismertem – azt mondta, ha sokat beszélünk valamiről, akkor annak elveszik az ereje. Maradjunk is ennyiben.

Névjegy

Petrás Mária (64) Szülei csángó földművesek voltak, nyolc gyereket neveltek fel. Diószénben járt iskolába, Hétfaluban elektromérnöknek tanult, Brassóban elvégezte a népfőiskola grafika szakát. 1990-ben települt át Magyarországra. Az akkori iparművészeti főiskola keramikus szakán diplomázott és mesterképzésben vett részt. Biblikus témájú domborműveket, szobrokat és figurális kerámiákat készít, folyamatosak a kiállításai.

Népdalénekesként szólóban, illetve a Muzsikás együttessel szerepel hazaiés külföldi színpadokon. Egyebek közt megkapta a Magyar Művészetért, a Prima Primissima, a Magyar Örökség Díjat. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. Férje Döbrentei Kornél író-költő. Pomázon élnek.