Fesztivál az egyik legősibb és legelőkelőbb négylábúnak

Elsőként is szögezzük le: van a kutya és van az agár. Ezt az alapvetést, ahogy tapasztalom, mindkét tábor jóváhagyólag tudomásul veszi: az agarasok némi lenézéssel, a kutyások pedig egy félmosolyt elnyomva a szájuk szegletében. (Valahogy úgy, ahogy a félhülye grófokat szoktuk volt megmosolyogni a szocialista filmművészet remekeiben…)

Persze léteznek további meghatározások is. A britek szerint ugyanis van a kutya, van az agár és van az angol agár, aki természetesen mindegyiknél különb, sőt az igazán elvakultak azt állítják: a kutya az agárral kezdődik és ott is fejeződik be.

Az agarak mindig is előkelő jelenségek voltak, nem csoda, hogy mindig is vagyonokba kerültek. Megjelenésük eleganciát, kimértséget tükröz; olyanok, mint az arisztokraták – félhülyeség nélkül. Bár talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy szerencsés esetben az arisztokraták majdnem olyanok, mint az agarak…

Az agár évezredek óta az ember társa a vadászatban. Az idők során számos változata alakult ki, ám az ősi vadászösztön és a gyorsaság mindegyikükben közös. Az agarak a világ legmozgékonyabb atlétái, sebességük okán – óránként 60-70 kilométer; egyenes terepen, néhány pillanatig, állítólag a 100 kilométert is elérik – ők a kutyák gepárdjai.

Ezért évezredeken át vadászatra használták őket: nagytestű vadakra, őzekre, gazellákra, akár vaddisznókra küldték az agarakat, de manapság az agarászást, ezt a véres sportot gyakorlatilag mindenütt betiltották. Ami már csak azért is érthető, mert az agár nem nagyon adja oda az elejtett zsákmányt. Még ha szépen kérjük, akkor sem…

Kutyás szívemnek-lelkemnek mindig ünnep, ha agarat látok, így hát ki nem hagytam volna, hogy ott legyek múlt szombaton, a XIII. Agárfesztiválon, Nomen est omen: a Nógrád megyei Ősagárdon. Ugye, világos: (Ős)agár(d)… Hogy mit keresnek itt az agarasok – Nomen est omen –, Agárdi András polgármestert kérdeztem, akit legutóbb éppen nyolcadszor választottak meg a falu első emberének. És ugyebár ez is világos: Agár(di) Andrással beszélgetünk…

– Mindig is tudták az ős-agárdiak, hogy közük van az agarakhoz, a falu címerében sem egy tekintélyes oroszlán, hanem két agár nyújtózik méltóságteljesen. A legendárium szerint Zsigmond király idején (1368–1437) errefelé tenyésztették a királyi agarakat. Hogy miért éppen itt, azt homály fedi.

Mindenesetre az itt élőket sokat foglalkoztatta a gondolat, hogyan állíthatnának méltó emléket településük névadóinak, az agaraknak, végül tizenhárom évvel ezelőtt megszületett az agárfesztivál ötlete. Minden év augusztusában valódi fesztiválhangulat, eszem-iszom, hagyományőrző ételek, kirakodóvásár, no és agarak várják a vendégeket Ősagárdon.

Az alig 300 fős település Nógrád megye nyugati részén fekszik, a Naszály hegy lábánál. Elképesztően gyönyörű a vidék: a völgybe települt falut a Naszály és a Cserhát dombjai közé elrejtve találhatjuk meg. (Kicsit furcsa, de mai nevét csak 1906-ban kapta, addig ugyanis Agárd volt, de akkor, gondolom, a Velence-tavi Agárd noszogatására – amelynek első okleveles említése 1193-ból származik –, megkülönböztetésül felvették az „ős” előnevet, ami ezek szerint történelmileg sem stimmel, de ne kötözködjünk…)

– Sokat jelent a település életében a fesztivál, régebben nem sokan ismerték ezt a pici nógrádi falut – mondja a polgármester, aki a helyhez illő vezetéknevet apai nagyapjának köszönheti, a papa pedig az I. világháború után magyarosította a nevét. – Ezért is lett fontos esemény az agarasfesztivál, ezzel egy kicsit felkerültünk a térképre.

Agárdi úr egyébként a falu egyetlen agarának, Lordnak a gazdája; nehogy má’ Ősagárd agár nélkül maradjon… Lord időnként meglóg, a magyar agár érintés nélkül veszi az akár kétméteres kerítést is, de aztán mindig hazakerül, ahogy az a falu kutyájától el is várható.

A környék évszázadokon keresztül igen elzárt volt, ezért megőrizte a régi, szlovák hagyományokat: máig is sokan beszélik errefelé a szlovák nyelvet. Ahogy a polgármester is, aki szívesen fordította magyarra testvértelepülésük: Jasenie (Jecenye) polgármesterének köszöntő szavait.

(Hogy egy kis kekeckedést is vigyek az általános hozsannába: szlovák hagyományok ide, szlovák hagyományok oda – az eszem-iszom főszereplője, a helybéli sztrapacska legalább annyira különbözött a szlovákok mennyei bryndzové haluškyjától, mint mondjuk a konzerv babfőzelék a mexikói chili con carnétól…)

De végül is nem enni, hanem agarazni jöttünk – lássunk hát munkához!

Megcáfolandó a fentebb említett különállást, ez a XIII. fesztivál inkább a békés egymás mellett élésről szólt, ugyanis az agarasok mellett meghívták a kilenc magyar kutyafajta képviselőit is. Vagyis a kutyás és az agaras szívű ember is megtalálhatta kedvencét. Előbb nézzük az agarakat, végül is az ő fesztiváljukról volna szó.

Sokak, gondolom, leginkább az agarak sajnálatára, az idén elmaradt minden agarastalálkozó legfőbb szenzációja, a verseny – a korábbi években a rendőrség ilyenkor kölcsönadott egy traffipaxot, amely igazolta, melyik agár a leggyorsabb –, viszont nagyon szerethető módon vonultak fel az agarak is meg a magyar kutyák is. Mindegyik típusról a gazdája mondott néhány kedves szót, amiből megbizonyosodhattunk: mindegyikük a legszebb, a legjobb, és persze a legokosabb…

De viccen kívül: a közvélekedéssel ellentétben az agarak rendkívül okos, intelligens, tanulékony állatok. Ami egészen biztosan megkülönbözteti őket a kutyáktól, az a tartózkodásuk és a makacsságuk. Némelyikük még a gazdájával szemben is megtartja a három lépés távolságot, miközben tökéletesen egyenrangúnak érzi magát.

Éjjel-nappal foglalkozni kell velük, arról nem is beszélve, hogy rövid vagy éppen állandóan fésülést kívánó hosszú szőrük miatt leginkább lakásban élnek, sőt igazi helyük a szobában, a kanapén van, ahogy azt évszázadokon át megszokták.

Akinek olyan kutya kell, amelyik első szóra ugrik, annak nem való agár. Mert ő, ha valamit kérsz tőle, előbb tűnődni fog, aztán majd eldönti, hogy kedvedben jár-e vagy inkább alszik még egy sort.

Az agárversenyeket természetesen az angolok találták fel. És ez a világ is természetesen kettészakadt: egy sor európai országban, valamint a világversenyeken tilos a fogadás, de számos más országban – Spanyolországban, Olaszországban, Írországban, az Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Ausztráliában, no és persze Angliában – üzemszerűen folynak a profi, pénzdíjas versenyek. A legjelentősebb viadalok első helyezettjei akár 100 ezer eurót vihetnek haza, ehhez képest a világbajnokra ráterített győzelmi takaró – ennyi a győztes díja –, lássuk be, megmosolyogni való…

A hatalmas pénzek mögött egy kemény és kegyetlen világ működik. Itt is létezik a doppingolás, sőt – elég nehezen írom le – a profik minden olyan kutyát, amely befejezte versenypályafutását, és nem olyan jó, hogy tenyésztésbe fogják, egyszerűen kiirtanak. Nem hoz hasznot, minek éljen…

Ez azt jelenti, hogy a fogadásos fajtában évente 100 ezer, 4-6 éves agarat ölnek meg. Ebben különösen a spanyolok jeleskednek, ráadásul rituális módon halálra kínozzák őket. Ezzel szemben a nem pénzért futó agarakat gazdáik életük végéig megtartják, szeretik, ahogy kell.

Ősagárdon elég sokféle agarat láthattunk. Ott volt a legkisebb, az olasz agár, amely a méretes angol agár kicsinyített mása. Egyáltalán nem olyan törékeny, mint amilyennek első pillantásra látszik. Kiállása hasonlít nagyobb rokonaiéhoz, és hosszú, izmos hátsójának köszönhetően ugyanolyan jól gyorsul is.

Aztán az egy számmal nagyobb, de még mindig kicsi whippet, akit ugyancsak az angol agárról „másoltak”: az agárversenyekre kialakított fajta. Nagyon gyors, rövid távon még az angol agarat is megelőzi. És persze megjelent maga az angol agár is, a greyhound, egy nagytermetű, elegáns, karcsú és izmos négylábú. Ő lenne az agarak „prototípusa”, a versenypályák ­királya.

Nekem személyes kedvencem az orosz és az afgán agár. Mindkettő megjelent a fesztiválon is, elcsábítva mindenkit, aki csak megpillantotta őket. Az orosz agár feje hosszú, megnyúlt; ha rád is néz, mintha messzebbre látna. Az afgán pedig bundájával hódít, ilyen selymes takarót legfeljebb csak az afgán szőnyegesek készíthetnek. Ugyanakkor kőkemény: úgy vadásztak velük, hogy elengedték őket a hegyekbe, s amikor néhány nap múlva visszatértek, a gazdáik mehettek megkeresni az elejtett vadat.

– Nem dicsekvésként mondom: az afgán agár a világ legkevésbé engedelmes kutyája – mondja büszkén Vass Éva, Zahira gazdája, aki egykor, a 101 kiskutyát nézve, szeretett bele az afgán agárba. De hiszen abban dalmatákról szól a mese – vetem közbe –, de Vass Éva kiigazít: igen, de a főboszinak afgán agara volt…

Magyar kutyának összesen kilenc fajta számít, közülük ezúttal heten jelentek meg – a puli és a pumi hiányzott. De a többieket – a hatalmas komondort, méretben társát, a kuvaszt, aztán a rövid- és a drótszőrű vizslát, az erdélyi kopót, a mudit, ráadásul a legszebb színűt, a cifrát, és hát természetesen a magyar agarat – meg lehetett csodálni.

Hrabal remekéből, a Sörgyári capriccióból tudhatjuk – Pepin bácsi tolmácsolásában –, hogy ha valaki unatkozik, az vásároljon mosómedvét. Hát, jelentem, annak sem fognak unalmasan telni a napjai, aki agarat választ…