Sebekkel a túlvilágra

Minden Isten akarata szerint történt / Fiatal, 23 éves életemet adtam Magyarországért / Ifjú Buzás János / Drága, egyetlen, jó fiunk, aludj csendesen / Álmodd meg e szerencsétlen, gyűlölködő világban el nem ért, földön túli örök boldogságod!”

Egy második világháborús hős katona sírkövén pillantotta meg a hadisírgondozók kis csoportja ezt a szöveget a monori református temetőben. Megdöbbentette, meghatotta őket mindez. Buzás Jánosról ugyanis csak annyi szerepelt a nyilvántartásokban, hogy Ürömön eltűnt. Aztán amikor a helyi kőfaragó mester, Kampfl Márton önkéntes és ingyenes segítségével lecsiszolták a megszürkült, régi követ, feltárult a gyönyörű felirat, amelyet az édesanya vésethetett az ifjú hősi halott sírjára.

Így tárul fel a magyar történelem egy-egy szelete a családi tragédiákon keresztül a monori katolikus, református és zsidó temetők szinte minden szegletében.

A hadisírok felújításának, a múlt feltárásának helyi „napszámosai” pedig Szőnyi Attila református presbiter, művelődésszervező és Oberst Marietta, a monori Nemzetőr Általános Iskola történelemtanára, illetve a hozzájuk csatlakozó önkéntesek. Vannak köztük olyanok, mint Szabó László virágkertész vagy Gúth Linda, akik ingyen adtak virágokat a felújított sírokra. Csatlakozott a csapathoz Afganisztánt megjárt katona, hárfaművész, rockzenész és történész is, illetve helyi asszonyok, férfiak és iskolás gyerekek, akik a szívükön viselik az elhunyt katonák emlékét.

Szőnyi Attila egy locsolókannával érkezik az izraelita temető kapujába, ahol találkozunk. A sírokat ugyanis nem elég felújítani, hanem gondozni is kell, a rekkenő hőségben például naponta meg kell öntözni a virágokat. És ahogy Szőnyi Attilát követjük az egyik sírtól a másikig, lenyűgöző, sokszor hihetetlen történetek kerülnek elő a régmúltból. A zsidó temetőben például Klang István sírjánál állunk meg, akinek a példáján keresztül komoly történelemóra indul.

Szőnyi Attila arról mesél, hogy mit kellett megélniük a monoriaknak a Tanácsköztársaság idején. Klang Istvánt ugyanis a városba bevonuló románok lőtték agyon 1919-ben, mint feltételezett vöröskatonát. Később pedig teljesen elfeledték, a román vérengzés tömegsírjához emelt emlékművön sem tüntették föl a nevét, amely nem szerepel a hadviselt zsidók aranyalbumában sem. Annyit tudtak róla, amit a sírfelirata árult el:

„Négyévi, hősies harctéri szolgálat után hazatérve barbár golyó okozta halálát 1919. augusztus 3-án.” A dátum azonban árulkodó volt, hiszen azon a napon álltak véres bosszút a románok azokon a feltételezett vagy valódi vöröskatonákon, akik tüzet nyitottak rájuk, amikor bevonultak Monorra. Ötvenhárom embert gyűjtöttek össze, akiket a helyi téglagyár gödrében végeztek ki.

A téglagyár rossz emlékű hely marad mindörökre – szögezi le Szőnyi Attila. Később, 1944-ben ugyanis ide gyűjtötték össze azokat a zsidókat is, akiket aztán felraktak az Auschwitzba és Dachauba induló vagonokba. Az ártatlanul kivégzett emberek emlékére 1936-ban emeltek egy keresztet a téglagyárnál, később holokauszt-emlékhely is lett. A kommunista időkben azonban valahogyan meg akartak emlékezni az elvtársak is a Vörös Hadsereg itt kivégzett tagjairól.

Ezért a katolikus temetőben épült egy emlékmű, amelyet a Magyar Dolgozók Pártja emelt. Megnézzük ezt is, és azonnal feltűnnek az emlékmű feliratának súlyos helyesírási hibái. Szőnyi Attilától megtudjuk, hogy nemrég direkt így újították fel ezt a kőtáblát, mementóul meghagyva az eredeti vésetet. Az MDP szövege arról szól, hogy a román vérengzésben elhunytak a „fehér teror” és az „imperialista” román hadsereg áldozatai voltak.

Azt viszont nem firtatták, hogy valójában kiknek a nevei szerepelnek az általuk emelt márványtáblán. Ez Szőnyi Attila szerint nem lehetett véletlen, hiszen van köztük olyan katona is, aki arany vitézségi érmet szerzett az erdélyi hadszíntéren, amikor a románok ellen harcolt. És vélhetően van köztük több mint harminc székely is, hiszen feljegyzések szólnak az aradi vasutasszázad Monoron kivégzett tagjairól.

A sors kegyetlen fintora, hogy míg a szovjet katonák sírkertjének egyik oldalán a nyilvánvaló badarságokat tartalmazó kommunista emlékmű áll, a másik oldalán olyan lengyel katonák sírja található, akik 1939-ben a német megszállás miatt menekültek Magyarországra, majd a szovjet megszállás miatt nem térhettek vissza a hazájukba.

Ilyen például Tomczik Viktor, aki utód nélkül halt meg, a sírja leromlott. A hadisírgondozókkal együttműködve azonban Szűcs László műkövesmester ingyen újjávarázsolta a sírt.

Lassan átsétálunk a monori református temetőbe is, ahol még több katonasír található. Természetesen Szőnyi Attilának ezekhez is van egy-egy története. Monornak van olyan hősi halottja, akinek a neve azért vált legendássá, mert az első olyan katona volt, akinek a holtteste hazakerült a városba a második világháborúból. P. Kovács Mihály Budapesten halt meg a bombázásokban 1944-ben, és amikor hazahozták, a temetése tömegrendezvénnyé vált.

Mindenki kiment a szertartásra, akinek a hozzátartozója nem tért haza a keleti frontról, hogy együtt emlékezzenek a szeretteikre – idézi fel Szőnyi Attila.

Legendás alakja Monornak vitéz Dömötör Béla magyar királyi honvéd ezredes is, akinek a sírja szintén a református temető egyik tisztelt emlékhelye. A hozzátartozója, Dömötör László is itt nyugszik, akire büszke lehet a település. A márványkripta lábánál a helyi hadisírgondozók vezéralakja ismét hosszas mesélésbe kezd a legendás halottakról. Mint elmondja, Dömötör Béla személyesen közölte a bevonuló románokkal 1919-ben, hogy már kivonultak a településről a Vörös Hadsereg maradékalakulatai, így megmentette a várost attól, hogy tűz alá vegyék.

Dömötör László tanító és kántor pedig megjárta mindkét világháborút. Az első világháborúban több kitüntetésben részesült, a frontharcosok szövetségének tagja lett. A második világháborúban tartalékos hadnagyként újra szolgálatba állították, de hálátlan feladatot kapott, a munkaszolgálatosok kíséretére vezényelték. Többször szembement azonban a parancsokkal, mert mindenkinek megígérte, hogy nem lesz semmi bántódása. Sikerült is megmentenie a parancsnoksága alá tartozó munkaszolgálatosok életét.

Amikor például a századot Ausztria felé kellett volna vezetnie, ő ellenkező irányba indult el velük, hogy segíthesse a szökésüket. A századában mindenki egyenlő volt, származásától és beosztásától függetlenül. A tagok között volt Ascher Oszkár híres színművész (Ascher Tamás színházi rendező édesapja) is, akinek a szervezésében gyakran irodalmi esteket tartottak, és rendszeresen hitüknek megfelelő istentiszteleteket is végeztek.

Az orosz front közeledtével Dömötör László a századot feloszlatta, előzőleg pedig a rendelkezésre álló készleteket a tagok között egyenlő arányban szétosztatta. A Budapest körüli ostromgyűrű bezárulása előtt egy fővárosi helyőrségi kórházba távozott. Mire visszatértek Monorra, a lakásukat teljesen kifosztották az oroszok.

Dömötör László soha nem kapott hivatalos elismerést a tetteiért. Szőnyi Attila elmondása szerint azonban, amikor a sírját felújították, olyan ember is eljött Monorra, akinek az édesapját ő mentette meg a munkaszolgálatosok közül. Az egykori parancsnok sok mindent túlélt, ezért is tűnik kissé abszurdnak, ahogyan meghalt. Kilencvenéves korában kerékpárral jött haza a szőlőből, és elesett. Eközben beleállt a szőlőmetsző kés az oldalába.

A katonasírok iránti tisztelet családi hagyomány Szőnyi Attiláéknál. Amikor gyerek volt, és a szüleivel kilátogattak a temetőbe halottak napján, szokás volt, hogy az idősebbekkel együtt gyertyát gyújtottak a katona hősök sírjánál is. Az asszonyok ugyanis, akiknek eltűnt vagy meghalt valakijük a keleti fronton, abban a meggyőződésben éltek, hogy külföldön is bizonyára hasonló módon őrzik és ápolják a hozzátartozójuk emlékét – meséli.

A presbiter érdeklődését már gyerekként felkeltette egy 1848-as tüzérhadnagy sírja is, amelyen mindig megcsodált egy szép ágyúvésetet a vörös márványkövön. A hadisírok kutatása egyébként is az 1848–49-es szabadságharcosok nyughelyeinek kutatásával kezdődött Monoron. És természetesen a művelődésszervező kifogyhatatlan a velük kapcsolatos históriákból is.

Megtekintjük például az egyik leghíresebb monori '48-as katona sírját, Gera Józsefét. Ő diákként állt be a magyar honvédek közé, és főtüzér lett 17 évesen – meséli a művelődésszervező. A szabadságharc leverése után aztán az osztrák sorozóbiztos ránézett és azt mondta: „Te még gyerek vagy, menj vissza tanulni!” A fiatalember így úszta meg a büntetőszázadot. Később Monoron telepedett le, és nagy, szépen gondozott kertjét a városnak adományozta. Ez a mai Gera-park, amely a nevét őrzi a helyi vasútállomással szemben.

„Itt nyugszik egy honvéd huszár főhadnagy, ki az 1848–49-es csatákban részt vett, és harminckét tüzet átvívott a szabadságért, és lábai alsó részén öt golyósebet vitt a túlvilágra, e hideg sír borítja...” – őrzi a felirat az emlékét Búró Dánielnek az egyik síron. Mint Szőnyi Attilától megtudjuk, a huszártiszt üldözte el Monorról a rekvirálni ide érkező osztrákokat.

És amikor a „tajtékos lovával visszatért” a fegyveres hajszából, felháborodottan tépte le a birodalmi zászlót a városháza épületéről. A történet később megismétlődött Monor életében, az úgynevezett „zászlóaffér” formájában. A császári és királyi hadsereg ugyanis 1889-ben hadgyakorlatot tartott Monor környékén, és a tiszteket a városban szállásolták el. A monori ifjak ekkor ismét letépték a birodalmi zászlót a katonáknak pihenőhelyül átadott épületről.

Hatalmas botrány kerekedett az ügyből, ráadásul két nap múlva Ferenc József is megjelent a városban, és egy rosszul összetákolt emelvényre állították szónokolni, ami összedőlt alatta. Ezek után mindenki merényletre gyanakodott, és a császárt elmenekítették.

Szőnyi Attilának családi kötődése is van a magyar szabadságharcosokhoz. Büszkén mutatja meg egyik hozzátartozója, Szőnyi Lajos honvéd tizedes sírját, aki Buda visszavívásánál tanúsított vitézi magatartása miatt kapta a rendfokozatát, és a kitüntetésével együtt temették el.

És hogy ez a sok emlék ne csak a kutatók iratai között maradjon fenn, a presbiter, művelődésszervező rendhagyó történelmi sétákat is tart a temetőben. Ebbe a folyamatba Oberst Marietta tanárnő bekapcsolta a diákokat is. A tanárnő olyan jól végzi ezt a munkát évek óta, hogy a hadisírgondozás és a honvédelmi nevelés területén elért eredményeiért a Honvédelmi Minisztériumtól megkapta a Honvédelemért kitüntető cím polgári fokozatát is.

– A régi iskolámba mentem vissza tanítani, ahol bevontam a gyerekeket ebbe a tevékenységbe – meséli a tanárnő. – Ma már van, hogy több mint száz diák vesz részt a hadisírgondozással egybekötött történelmi sétákon. Nemcsak történelmi ismereteket szereznek itt, hanem megtanulják azt is, hogyan kell rendszerben dolgozni, virágot ültetni, azokat ápolni, vagyis megismerik a közös munka felelősségét is – mutatja be a programok lényegét a pedagógus.

A diákok és a hadisírgondozók évente háromszor tartanak nagyobb rendezvényeket a temetőkben, a nagy ünnepekhez kapcsolódóan: március 15-én, május végén, a honvédelem napja, illetve a hősök vasárnapja alkalmából és október 23-án.

A gyerekek eközben egyre jobban megszeretik a történelmet, illetve jönnek velük a szüleik is, a családi sírokat is meglátogatják, gondozzák, megmutatják egymásnak, és ezzel őrzik, ápolják a hagyományokat.

A református temetőben megjelenik a hadisírgondozók egyik történész tagja, Bánsági Andor, akinek az is köszönhető, hogy a monoriak tevékenysége egyre többet szerepel az interneten. Bánsági Andor ugyan főként a Monarchia katonai tengerészetével foglalkozik, ez a szakterülete, de mint elmondja, az Első világháború napról napra című weboldalán egyre többször jeleníti meg a helyi hadisírgondozók eredményeit, megható történeteit.

– Az emlékezés ugyanis fontos – mondja Szőnyi Attila, amikor kilépünk a temetőkapun. – Mert enélkül túl sokan és sokszor érezhették azt, amit Tompa Mihály úgy fogalmazott meg, hogy csak „pusztulunk, veszünk / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk”.