Térerő és wifi, avagy kütyükkel a pusztán

A nagy Hortobágyon, a Kaparó csárdánál vékony út vezet a semmibe. Bent talán most tették le a piros-fehér kockás abroszra a puha húsú marhapörköltet szaggatott nokedlival a vendég elé, de szerencsére nem látni be az évszázados falakon, így hamar eggyé válunk a mindenfelől körbevevő, töviskórós szikes földdel. Síkság ez a javából.

Bár a tudósok a domborzat változatosságáról beszélnek, mely szerint a felszínt szikerek, szikpadkák, laposok tagolják, ezek a szintkülönbségek gyakran csak néhány centiméteresek, szóval igencsak buckamentes a táj.

Amikor már azt hiszi az ember, hogy a kátyúkon lassan döcögő autó rég levitte a térképről, patakot átszelő híd, s egy falu úszik be délibábként a képbe, Nagyiván. Mielőtt beérnék a civilizáció rejtekébe, balra tekerem a forró kormányt, s az ér mellett a töltésen ringatom magamat. Tovább a szikes nagy semmibe, a rekkenő hőségben csak tovább! Száraz erdő, mocsaras ingovány, sombokor, kiszáradt fa, kemény kerékvájat, autó alvázát simogató magas fű. Mögöttem porfelhő.

Így jár az ember, ha találkozni akar egy pásztorral. Térerő nuku, megyek hát a korábbi útmutatás alapján ifjabb Orosz Lajost keresvén, aki itt tanyázik valahol egy erdőszélen a gulyájával. Aztán fél óra múlva visszafelé jövök, mert megállt a tudomány.

A falu takarásában volt eddig a nyáj, de én vagyok a marha, hogy eddig ezt észre nem vettem. A városi terepjáró egy ideig bevisz még az út nélküli pusztába is. A távolban a gémeskútnál elnyújtózott az állatállomány, egy idő múlva kiszállva, már gyalog folytatom utamat a kalyiba felé. Hátulról kerítek, aztán jelzésül udvariasan megköszörülöm a torkomat, mire a bódé sötétjéből pásztorkutyák rontanak elő.

Lázók Kálmán mobiltelefonnal a kezében lép ki elém. Erős kézszorítása van, most látom életemben először. Kedvesen tekint rám. Törökszentmiklósi, az édesapja is gulyás volt.

– Netről intéztem ezt az állást, most is volt négy ajánlatom, még Borsodból is. Értek hozzá, nyolcéves koromtól ezt csinálom – mondja bemutatkozásképp.

Pötyög a készülék a kezében, valaki üzenni fog, azt nézi-látja.

– Jaj, de írod! Itt mindig van térerő. Ez egy háromszázezres telefon. Viber (internetes társadalmi kapcsolatok üzenetküldő alkalmazása), 5G (a létező leggyorsabb letöltés) van rajta, ami itt a pusztában szükséges. De kell ez ide, mert van egy másik kunyhóm is, ott volt a zsebemben egy másfajta tele­fonom, de ott az nem fogott semmit.

Hosszasan magyarázza, hogy három nyáj is van a puszta ezen tájékán, de nem tudja, melyikkel lehet az én barátom.

A kutyáival – van köztük olyan is, amelyikért százezer forintot is adtak volna már – megmozdítja a gulyát: csaholva beindítanak egy lassan feltápászkodó vezért, azt a többi komótosan moccanva ugyan, de követi végül. Amikor a körbekerítéssel megvannak, mert az szükséges, hogy a szarvasmarhák ne széledjenek a kelleténél jobban széjjel, az egyik kutya, Ördög az itatóba ugrik, s úgy hempergeti magát a vízben. Hú, de mennyi esze van ebben a rettentő melegben!

A gulyás mezítláb van. Nem kell neki Kneipp-kúra. Úgy bírja a talpa a göröngyöket, száradt fűféléket, taréjos tarackbúzát, közönséges borkórót, macskaherét és magyar szegfűt, mintha szivacson járna. Pólója márkás, rá is van írva, hogy Boss. Bár itt él a hamvas rétihéja, a parlagi sas és a kerecsensólyom is, az biztos, hogy a szövegnek megfelelően tényleg ő itt a főnök. Egy csettintésre, hangos szóra bármikor visszaparancsolja a kutyáit. És a kezében ott a kapcsolat a világgal, a mobilketyere.

*

Újra a töltésen araszolok már. Simogatja, súrolgatja a kocsi alját a fű. A talajt itt-ott takaró növényzet változatosságáról a pusztai cickafark, a veresnadrág csenkesz, a villás boglárka, kígyófark, egér­fark­fű gondoskodik. Ifjabb Orosz Lajost végre elérem a mobilján, mondja is, hogy innen vagy három kilométernyire, a kiszáradt fáknál majd forduljak balra. Ő már felmászott a lakóautója tetejére, s ha meglát engem a messziben, hív majd.

Ifjabb Orosz Lajos a Karcaghoz tartozó Tilalmason született, s eb­ben a kétkezi, a természettel összehangolt pusztai világban nőtt fel. Három éve még négyszáz birkára felügyelő juhász volt, tavalyelőtt óta pedig bértartásban gulyásként száz tehenet hajt.

Délelőtt tizenegykor fuvarozták ide autóval, s a váltótársát kihozva holnap délbe jönnek érte. A gulyája a fák alatt pihen. Ez időben rádiót hallgat, mobilozik, nem is tudja, ezek nélkül mi lenne vele. Egy lavór és egy árnyékban fekvő kutya között a mobiltelefonja képernyőjén mutatja, hogy Tiszaigaron vett házat, s két szürkemarha-fej van a háza homlokzatán.

– Megmutatom a lakóautót, bár odabent nem lehet megmaradni, szakad rólam a víz – javasolja.

Egy ágy, mögötte a falon néhány felöltő az esti nagy hidegekre. A puszta jellegzetessége a nagy hőmérséklet-ingadozás. Látni még egy narancsos faliórát, egy szőke nős Villeroy & Boch-posztert. Egy szekrényke is van itt kalapokkal, konzervekkel, kenyérvéggel. Erősen besüt a nap, por szállingózik a levegőben.

A pandémia? Nem érdekli, nem is érintette a világát. Az elmúlt egy évben a fehér kutyájával Nádudvar határában volt kint kilencszáz birkával, egyik naplemente jött a másik után. Sok második világháborús bombát talál, szétrohadtak, már nem robbannak fel, aztán vannak errefelé betonbombák, amelyekből jó virágtartót lehetne csinálni. Megint pörgeti a telefonon a képeket. „Itt is, ni, egy bombatölcsérben fekszik a kutya.”

Azt mondják, a nyári szárazságok idején a pusztán semmi sem állja útját a nagy szeleknek.

*

Szárazságra víz. Kifelé megyünk a Tisza-tóra az egyik öblítő­csa­tor­nán, majd megjárjuk a Dühös-lapost, a Nagy-morotvát egy motoros ladikkal, az Élő-Tiszán is járunk egyet, s bekanyarodván az Apony­hát egyik vágatába, Végh József a belső íveket befogva lavíroz. Amikor egyenesbe áll a csónakorr, a baseballsapkáját a folyóba mártja, majd kiöntvén belőle a vizet, a fejére helyezi.

Amikor 1973-ban megépült a kiskörei erőmű, a nagy Hortobágy területén visszaduzzasztott Tisza legelőket, gyümölcsösöket, erdőket árasztott el. Több mint negyven év elteltével a területnek saját ökológiája lett. A 127 négyzetkilométernyi egybefüggő vizeket, a 43 négyzetkilométernyi szigetvilágot birtokukba vették a vadak, madarak, halak, a vízi- és szárazföldi növények. Mint itt a tavirózsa, amit sen­ki ne szedjen le, mert mire a lány vagy az anyja elé állna, a nö­vény elvesztené a tartását.

Végh József most 73 éves. Negyven évig tanított Tiszafüreden testnevelőként, a nyolcvanas évektől a folyószabályozásnál leszakadt ágon létrehozott szabadstrand első úszómestereként is ténykedett. Mint mondja, tanárként a nyugdíj előtti éveiben érezte igazán a gyermekek világában az internet terjedését. És akkor úgy döntött, ő a virtualitás helyett a valóságot választja. Inkább hódrágta, vízbe dőlt fákat, keszeget zavaró balint mutat a turistáknak, nemritkán a mobilos révedezésből kizökkentett fiataloknak.

– A kormorán naponta két kiló halat megeszik, a dankasirály takarítja a tavat. A fattyúszerkő is ide jár a kisebb halakért és bogarakért. A tiszai nép pedig ezzel a vízen szétterülő páfrányfélével, a rucaörömmel etette a házi kacsákat.

Ismert fafaragó. Egy nyolc képből álló Vuk-sorozata is készült már a tiszafüredi katolikus és a ­református óvodáknak. Szőlőtőkéből, dió- és vadkörtefából, hársfából készít műveket. Kis vésőket, faragótűket igen, de mobiltelefont csak ak­kor vesz a kezébe, ha esetleg hívják.

Beajánlottam hozzá a két pásztoromat is.