Beleszeretni a tájba, a szőlőbe...

Még éppen nyárutó van, majdhogynem tikkasztó meleg. Szabolcs homokkal borított vidékein már sárgára égett a fű, ám átlépve a Tiszát, egycsapásra zöldre vált a táj. Igaz, a híres gulácsi kőrisfasorban meg a jándi Fótoskert nyárfáin már egy-egy citromsárga levél is feltűnik, de Csonka-Beregben messzinek tűnik még az ősz. A tarpai Nagyhegyen még csak most kezd érni a a nemtudom berbenci szilva, s kezd sötétre váltani a fekete szeder. A falevél meg olyan zöld, mintha feketét is kevertek volna hozzá.

De azért itt se feketészöld minden. Már fent a csúcs közelében egy kis kaszáló ezer színben pompázik. Tömérdek gyógynövény, bakszakál, ezerjófű, macskafarkú veronika, cickafark sárgállik, fehérlik, piroslik, kéklik mindenütt, valóságos patika az a kis hegyi legelő. S azok az illatok! Mintha a Kárpátokban, a Szolyva, Ökörmező, Rahó fölötti havasokban járnánk.

Ami nem csoda, hiszen a kárpátaljai hegyek itt hullámzanak előttünk. A legközelebbiek, a beregszászi, nagymuzsalyi hegyek alig tíz kilométerre kéklenek, de tiszta időben ellátni egészen Husztig, Dolháig, s ha megerőltetjük a szemünket, a munkácsi vár is idelátszik.

Egy öreg meggyfa árnyékából gyönyörködünk a hegyek karéjában, amikor furcsa hang üti meg a fülünket – kaszasuhogás. Nem is tudom, mikor hallottam, láttam kaszáló embert, hiszen a motoros fűkaszák idejét írjuk már rég, kíváncsian fordulok hát a hang felé, és örömmel fedezem fel a fák mögül kilépő régi ismerősünket, dr. Kelemen Bélát. Azt tudtuk, hogy jó eséllyel itt találjuk majd, de azt nem, hogy egy kaszával meg egy függőággyal fogad bennünket a házával szemközti réten.

– Itt szoktam meditálni – mondja, s biztat bennünket, hogy próbáljuk ki nyugodtan az ágyat. Meditálni persze nem tudunk majd, hiszen ahhoz csend és magány kell, de arra talán jó lesz, hogy elképzeljük, milyen érzés lehet itt fent a hegyen magunkba szállni.

Hát, meditálni valóban nem alkalmas a helyzet, már csak azért sem, mert kint a napon meleg van, az égen meg egyetlen felhő sincs. Pedig azok szépek, állítja mérnök-közgazdász vendéglátónk, pláne a májusi, júniusi reggeleken. Olyankor rózsaszínbe öltözik az ég, mintha ezernyi barackfa virágozna fent.

Béla barátunk sikeres férfimodellként, s egy ismert multinacionális vállalat vezető menedzsereként egy tavaszi hajnalon arra ébredt, hogy kint fütyülnek a rigók, és a parkban virágzik a vadcseresznye. Állt az ablakban, és hazagondolt. Vajon mi lehet most a hegyen? Vajon ott is virágzik már a cseresznye? Aztán letusolt, megivott egy teát, majd összepakolta az utazótáskáját. Autóba ült, és meg se állt a tarpai hegyig. Azóta se látták a nagy multinacionális cégnél.

Igaz, elvesztette jól jövedelmező menedzseri fizetését, s a modellkedéssel is felhagyott, de a teljes életmódváltást élete egyik legjobb döntésének tartja. Pedig nem ma volt, több mint másfél évtizede. Azóta afféle kétlaki életet él. Az év egyik felét fent a hegyen, egy kis présházból kialakított épületben, a másik felét pedig a Tisza túlsó partján lévő kisari házában tölti, aminek kertje lerúg a folyóra.

Ez a „lerúgás” fontos szempont volt a kisari házvásárláskor, mert Béla barátunk elszánt sportember is, aki képes a téli Tisza úszó jégtáblái közt is kajakozni. Ha meg nem kajakozik, akkor fut meg görkorcsolyázik a leaszfaltozott gáton. Mindegyikhez erő kell meg elszántság – mint ahogy a hegyi élethez is.

– Mi lesz a lekaszált fű sorsa? – térünk vissza a kezdő jelenethez, mire csodálkozva ránk néz.

– Mi lenne? Jön majd érte az öcsém, s elviszi a lovainak, teheneinek.

– Tarpán még tart valaki lovat, tehenet? – kérdezősködünk tovább, hiszen ma már a magyar falvak túlnyomó többségében nemhogy lovat vagy tehenet, de disznót se tartanak.

– Tartanak bizony. Többen is. Az öcsémnek például négy lova, húsz tehene van, azok etetése pedig nem gyerekjáték.

Pár éve egy téli napon vendégeskedtünk mi már a hegyen. Lent a faluban egy disznóölésen voltunk, amikor Béla felvitt párunkat a hegyi pincéjébe. Szép tél volt, szánkóval, lovakkal mentünk. Megkóstoltuk a borait, kicsit hógolyóztunk, aztán megízleltük a pálinkáit, majd megint hógolyóztunk egy kicsit, aztán indultunk vissza. Mi azonban a barátommal nem szálltunk fel a szánkóra.

Oly gyönyörű, fehér volt a táj, hogy inkább a gyaloglást választottuk. Még sokáig hallottuk a lovak csilingelését, aztán elhalkult az is. A kanyarokban meg-megálltunk, belekóstoltunk az útra kapott borba. Gyönyörködtünk a havas tájban, hógolyóztunk egy kicsit, közben bealkonyodott. S kez­dett leszállni a köd.

Mire elértük a falu szélső házait, már le is szállt rendesen. De jártunk mi már Tarpán százszor! Felőlünk lehet köd, mindjárt haza is érünk. Igen ám, de útközben akadt egy kis korcsma. Ahol bizony elidőztünk. S mikor nekiindultunk, már az orrunkig se láttunk. Nagy nehezen azért elvergődtünk a templomig, de onnan aztán sehová. Mert ködben minden szamár szürke, és minden utca egyforma. Szégyen ide, szégyen oda, elő kellett venni a mobiltelefont, hogy gyertek értünk, mert itt fogunk éjszakázni.

Béla jött értünk, s azóta sem felejtette el a kalandunkat. Mi sem, épp ezért csínján bánunk a tarpai meghívásokkal. Béla barátunk invitálásának azonban nem lehet ellenállni. Igazi hegyi csemegével lep meg bennünket – gyümölcsporral, gyümölcsízzel. És valami különleges itallal, aminek ismerős az íze, de nem tudunk rájönni, hogy mi az.

Az életmód-tanácsadás mellett ugyanis a hegyen termő gyümölcsökre alapozva roppant érdekes termékfejlesztésbe fogott, és ma már kézzelfogható eredményekkel büszkélkedhet, amiket reményei szerint nem csak az élelmezéstudomány, de a gyártók is hasznosítják majd.

– A hegynek mindig meghatározó szőlője volt az izabella, én is megpróbálkoztam a borával, de nem igazán ízlett – meséli. – A gyümölcse viszont fantasztikus. Az egyik októberi alkonyaton épp egy öreg szőlős mellett vitt el az utam, s megütötte az orromat a szagos izabella selymesen édes illata. Ezzel valamit kezdeni kéne, gondoltam, és hamarosan hozzá is láttam a kísérletezéshez. Ízekre szedtem a bogyókat, lefejtettem a húst a magokról, s megszárítottam, majd porrá őröltem a húst, magvakat.

Ezt hozzákeverve mondjuk egy joghurthoz, a hatóanyagokat az emberi szervezet sokkal eredményesebben képes hasznosítani. Ugyanezt mondhatom el a nemtudom szilvánkról is, ami tökéletes biogyümölcsöt terem, hiszen nem kell permetezni, s százféleképpen feldolgozható.

Ennek illusztrálására ki is önt egy konyakospohárba egy féldecinyi italt, amit ő szilvabornak mond tréfásan, de ez sokkal komolyabb, súlyosabb a bornál. Valami különleges párlat, de hogy mi, nem tudunk rájönni. A gazdája meg nem árulja el, de meghív bennünket jövő ilyenkorra. Akkorra eldől az itóka sorsa, és neve is lesz biztosan.

A hegy kilencven százalékán még a régi, karós szőlőművelés folyik többnyire egészen apró parcellákon, de már megjelentek a kordonos szőlőtáblák is. Igaz, csak egy pár hektáron, de valószínűleg sokan mások is áttérnek majd a nagyobb hozammal kecsegtető művelési módra.

A Fehérgyarmaton élő, de ízig-vérig tarpai Sütő Kálmán ragaszkodik a hagyományokhoz. Igaz, a Budapesten élő lánya meg annak párja is az új módszerekkel szőlészkedik-borászkodik már, Sütő Kálmán azonban az apjától, nagyapjától tanultak szerint metsz, kapál, permetez.

És micsoda remek látvány az a háromszáz, haragoszöld színben pompázó tőke! Otelló és szagos izabella mind, a gyökeres vesszőket a Hömlöcről, a híres kárpátaljai szőlős- és kádárfalu, Salánk hegyéről hozták. Gyönyörű a termés, a háromszáz tőkéről legalább ötszáz liter nedűre számít a gondozójuk.

Körbe a hegyen egy jó öt kilométeres tanösvény is kanyarog, ha ráérünk, érdemes azt is a nyakunkba venni. Szebbnél szebb, vadabbnál vadabb parcellák közt fogunk elhaladni. Százados diófák és még öregebb körtefák kísérik majd utunkat, s ígéretesebbnél ígéretesebb présházak.

Mindnek van tulajdonosa persze, de míg azokat kideríti az ember! Béla barátunk egyik ismerőse például nemrég vett egy nyolcvan négyszögöles szőlőst, aminek negyvenkét tulajdonosa volt. Az adásvételt intéző ügyvéd majdnem beleőrült a szálak kibogozásába, de ami a lényeg, az a tábla jövőre már termést fog hozni.

– Ha most mi venni szeretnénk egy hasonló nagyságú parcellát, mennyit kéne fizetnünk? – kérdezzük vendéglátóinkat.

– Itt nincsenek meghatározott árak – felelik. – Itt az határozza meg az árat, hogy az eladó mennyire ragaszkodik a kis szőlőjéhez. Van, aki örül, hogy megszabadul tőle, s van, akinek nagyon sokat ér a megörökölt tábla.

A bonyolult tulajdonviszonyok ellenére azért mások is vásárolgatnak itt szőlőt. A hegy lábánál, pompás, öthektáros parkban berendezkedett lovastanya tulajdonosa, Juhász István és családja is majdnem egy hektár boldog birtokosa. Igaz, a nyolcezer négyzetméter nyolc helyen fekszik, és a birtokegyesítés nem olyan egyszerű, de Juhász István szerint ez a hegy olyan érték, hogy bűn lenne nem hasznosítani.

Mondja ezt az ismert, korábban keverőüzemet, baromfitelepet működtető mezőgazdasági vállalkozó, aki huszonöt évig a hegy felé se nézett.

– Tulajdonképpen a Dubajban élő lányomnak és skót férjének köszönhetem, hogy újból felfedeztem a hegyet – meséli a lovastanya teraszán. – Ők szerelmesedtek először bele, de most már mi is nagyon sok időt töltünk ott el. Pláne a feleségem, aki minden szabad percében a tőkéket gondozza, most is fent van a présházunknál, hajtást válogat.

Egy üzletember persze egy félig elvadult szőlőshegyen is üzletet keres – s meg is találta. Fent a hegyen többen is szálláshelyek kialakításán fáradoznak, ők meg a tervek szerint kocsikáztatnák a vendégeket. Felmegyünk persze mi is a hegyi birtokukra, de előbb meg kell néznünk az istállókat és a lovakat is természetesen. Kisbériek, s „nyeregtájon sütött” mindegyik. Ezt ugyan nem tudjuk értelmezni, de aztán megtudjuk, azt jelenti, hogy apjuk, anyjuk törzskönyvezett.

Idő híján azonban nem szekéren, hanem autóval keressük fel a hegy második legöregebb présházát, ahol valóban ott találjuk Sárát, Juhász István feleségét, aki ma már majdnem annyit tud a tarpai szőlőkről, mint a tősgyökeres öregek. Amíg István barátunk a pincekulccsal bajlódik, a felesége vesz pártfogásba bennünket.

Patyolattisztán tartott tőkék közt bandukolunk, s közben át-áttekintünk az elhagyatott szomszédos parcellára. Ott a tőkéket már nem is látni, teljesen benőtte a komló, a szeder, a vadszőlő.

– A mienk is így nézett ki – mutat körbe háziasszonyunk. – Három éve vettük kéz alá, az idén terem először. A régi gazdája szerint van benne százéves tőke is. Hát… ezt nem tudom, de azt igen, hogy a szőlőbe is bele lehet szeretni. Pláne, ha itt van a hegyen.