Felemelő élmény, közösségben

Szeptember 12., reggel fél kilenc – hatfős társaság érkezik az Andrássy útra, ahol lassacskán gyűlik a tömeg. A kinyitható kis székek gyorsan előkerülnek a táskákból, meg a súlyos fatábla: Máriapócs. Zarándokok, első Nemzeti Kegyhelyünkről érkeztek zarándokvonattal, s hogy a küzdelem szépségét ne csak a hajnal négyes ébresztő adja meg, a Nyugatitól gyalog jöttek, hogy végül egy kivetítő közelében várják a Szentatyát.

Három órával a mise kezdete előtt nehéz elképzelni, hogy csak egymás tarkóját fogjuk látni a forgalomtól elzárt sugárúton, pedig tudjuk, így lesz. Hivatalosan 75 ezren regisztráltak, akik a kordonokon túlra is bejuthattak, az Andrássyn is több tízezer emberre számítanak a szervezők. Vajon miért nem regisztráltak időben az ide érkezők? Egy idősebb hölgy és lánya – a két Éva – válasza megindító: nem akartuk elvenni mástól a helyet.

Majd látván, hogy egyedül érkeztem, felajánlották társaságukat, nézzük együtt a misét. Üdvözlet a hatalmas szabadtéri templom szívében, a helyválasztás jól sikerült!

– Igaz, hogy nem lehetünk a közelében Ferenc pápának, de mégse vagyunk távol tőle. – Nem elégedetlenkedtek a máriapócsi asszonyok sem. Összesen nyolcan érkeztek, római és görögkatolikusok vegyesen, a két atya valahova előbbre állt.

– El sem tudom képzelni, milyen lenne, ha itt lenne köztünk a pápa. De annyira a szívünkben van, itt, bent, ezt nagyon erősen érezzük – mesél érzéseiről Fekete Marianna, akinek hite egy súlyos betegségből való gyógyulásban is segített. Zsámjákné Marika elújságolja, hogy már volt Rómában.

– Találkoztam is a pápával.

Vajon a pócsi fiatalok hol maradtak?

– Inkább az idősek járnak templomba. Egy-egy fohászra bejönnek a fiatalok is, de a liturgiára nem igazán. Nekem viszont ez lelki megnyugvást jelent – mondja Fekete Marianna.

– You can go one step, I see this. (Arrébb tudna állni, csak ennyit látok.) – érkezik hátulról egy meglepő kérés a pócsiak büszke táblavivőjéhez, mögöttünk ukrán fiatalember ücsörög a kék polifómján egymaga.

– Én jó helyen vagyok!

Néhányszor még elhangzik a meddőnek induló párbeszéd, mire sikerül jobb belátásra bírnunk Hardi Jánost.

– Álljak ki oldalra, azt akarja, mert ő fekve akarna misét nézni. Ez nem színház, ott sem lehet fekve nézni.

Majd hamar áttérünk a pócsi könnyező Mária képére, amit elvittek Bécsbe, és azóta is ott van. A levéltári adatok szerint a császárné beteg lett, így nem tudott a szabolcsi kis faluba elutazni.

– Volt egy mendemonda is, azt biztos nem ismeri. A császárné azt mondta a császárnak, hogy az a kép akkora kincs, hogy az nem maradhat egy porfészekben. Százvalahány lakosa volt akkor Máriapócsnak, egy kis fatemplommal. „Hozd ide, addig hozzám közelembe sem jöhetsz, külön palotába költözöm, amíg az itt nem lesz.” Így hát a császárnak engedelmeskedni kellett, a kegyképnek mennie kellett.

Hardi János, a bazilita harmadrend egyik alapítója végül személyes történetébe is beavat. Elárulja, hogy nem volt mindig vallásos. Beteg lett, és amikor már másodszor mondták, hogy lábbal előre jön csak ki a kórházból, akkor a Szűzanya megmutatta a hatalmát.

– A saját szervezetem támadott meg, egy autoimmun betegségem van. Most is van itt egy daganat – mutat a hasára. – Kétszer futottam neki az ígérettételnek, másodjára be mertem vállalni az ígéretet. Nem olyan egyszerű dolog ám, hogy magamra öltök egy vállpántot, ami a renddel jár, aztán meg úgy vagyok jól, ahogy vagyok. Ez kötelezettséggel jár, imádkozzuk a napi imákat, mellette gyónás, áldozás, templomba járás. Olyan atya nélkül nehéz, aki nem teszi oda magát szívvel-lélekkel. Aki felvállalja, hogy egyetlen lélek se vesszen el.

– Ferenc ilyen pap? – kérdezem.

– Ő szigorú. A néppel engedékeny, a beosztottakkal, a papsággal szigorú.

– Jezsuita, milyen lenne más?

– Az, a fapálcás rend, úgy is hívták őket régen. A jezsuitáknál még testi fenyítés is volt, bottal ütötték, aki vétett a rend ellen.

Valamivel hátrébb a görögkatolikus Oleg is megtalálta helyét a kék polifómon. Ukrajnából, Lvivből érkezett, ötvenfős zarándokbusszal, a szombati körmenetre is kimentek.

Az iménti párbeszéd után igazán csak egy kérdés foglalkoztat vele kapcsolatban. Vajon hogyan gyakorolja a hétköznapokban a felebaráti szeretetet, melynek a türelem és megértés is része? A „válasz” tőle mobiltelefonról, Google-fordítón érkezik:– Szeretetben vagyunk római katolikus testvéreinkkel és nővéreinkkel.

Közben egyre többen érkeztek az Andrássy útra, úgy, ahogyan vasárnapi misére szokás járni. Tízre megtelt a környék szép ruhába öltözött emberekkel, mindenki legszebb arcát mutatva igyekezett, volt, aki kenetteljesen, mások lelkesen és őszintén, hittel és reménnyel, hogy valami nagy dolognak lehetnek tanúi. És lettek is, minden pillanatban. Érkeztek egyedül, jöttek családok, baráti és keresztény közösségek szervezetten, az ország és világ minden részéről.

Alan Indonéziából származik, de Budapesten él. Templomba ritkán jár, de kijött megnézni a pápát.

– Picit vallásos vagyok, de ezt a pápát nagyon kedvelem, kiáll a homofóbia ellen, a szegények mellett. Az előző, hamburgi pápával ellentétben sokat utazik, meglátogatta már például Brazíliát, a Fülöp-szigeteket, ami nekem nagyon szimpatikus.

Egy indiai fiatalember a családjával szintén Magyarországon él, egy Gyöngyösön épült indiai gyárban dolgoznak. Ők maguk hindu vallásúak, mégis nagyon fontos eseménynek tartják Ferenc pápa látogatását, az egyházfő miséjére kíváncsiak.

– Kislányom, vedd le a kezedet a nyakamról, nem kapok levegőt – kérlelte az egyik apuka a nyakában ülő kislányát, majd anyuka unszolására előrébb mentek, hogy lássák a kivetítőt ők is.

Mennyire kelendő a magyar zászló az utcai árusoknál? A pápás emlékpóló a kapósabb? Bence csak zászlókat hozott a misére, ezresért adja darabját.

– Voltam egy focimeccsen, és megmaradt, gondoltam, kihozom, eladom. Ki szerettem volna jönni amúgy is, nagy dolog, hogy eljött a pápa. Valamiért hiszek Istenben, nem tudom, miért. És ön hisz Istenben? Ötszázasért viszed-e? Karkötőt hozzá?

Az a jó szívem! Magyar zászlóval a kezemben szólítottam meg két jól öltözött fiatalembert a mentőautó közelében, akiket a történelmi pillanat csalogatott az Andrássyra. György édesanyja és testvére vallásos, őt inkább a kíváncsiság hajtotta.

– Amúgy Ferenc nagyon szimpatikus, emberségesnek találom, ahogy menekültkérdésben vagy a kisebbségek megsegítéséről gondolkodik. Hallottam, hogy Szlovákiában felkeres egy lepukkant cigánytelepet is.

Egy Veszprémből érkezett cserkészcsapat a népes tömeg ellenére is kitartott a földön ücsörgés mellett, az út közepén, bézs színű egyenruhájukban mint aszfalton burjánzó gombák, úgy terülnek szét a sokaság lábánál. Igaz, még mindig nem kezdődött el a szentmise, van néhány perc.

Egyszerűbbnek tűnik megszólítani a mellettük álló hölgyet, zöld pólóján ez olvasható: www.zoldkeresztenyblog.hu. Dárdai Zsuzsa, a blog szerzője abban reménykedett, hogy hozzá hasonlóan sok keresztény tartja fontosnak a környezetvédelmet – a hírekből kiderült, Ferenc pápa és a magyar miniszterelnök egyik kiemelt témája volt a környezetvédelem a negyvenperces beszélgetésük alatt.

H. Márta édesanyja 1938-ban ott volt az eucha­risztikus kongresszuson, egész életében csodálattal emlegette.

– Úgy gondoltam, hogy 63 évvel később nekem is el kell jönni. Szegedről érkeztem. Én istenhívő vagyok, de nem vagyok teljesen vallásos. Néhány dologban nem értek egyet az egyházzal. Szerintem mindenkiben ott lakik Isten, csak van, akiben jobban kijön. Azért jöttem, mert azt hittem, fizikailag közelebb kerülök a pápához. Nem jó helyen mondom, de többet vártam tőle. Legalább, hogy ismerje el a muszlimok hitét, és ne mosogassa a lábukat, mert az sértő számukra.

Kíváncsi lettem volna a kisugárzására. Azt gondoltam, most ténylegesen megérzem, milyen ő, de hát túl messze vagyok ahhoz, hogy érzékeljem. Remélem, az, amiért még eljöttem, sikerül, hogy a lelkünk felemelkedik a földről. Ennek erről kellene szólni.

A mise kezdete előtt pár perccel egy hölgy még fölkapta a székét: épp hazaér, a tévében ugyanezt látja. A kép biztos, hogy élesebb ultra HD-ban. A feliratozás is olvashatóbb az olasz nyelvű szertartáshoz, mint innen, a kivetítőtől távol. És ha akarja, a végtelenített zsoltármódra kapcsolt énekkart is lehalkíthatja.

De egymás közelségét érezve, a síró és nevető arcok látványa csak ott és akkor vált bátorságot és reményt adó, felemelő élménnyé. Hogy is fogalmazott Ferenc pápa? „A keresztény útja nem a siker ostromlása, hanem éppen azzal veszi kezdetét, hogy hátralépünk egyet, s ez megszabadít attól, hogy a középpontban legyünk, ki tudunk lépni középről.” A többi néma csend.