A múltat megismerni, a történelmet megérteni...

– Miért választott szépirodalmi eszközöket a témához?

– Sokféle módon feldolgozták már az 1956-os forradalom és szabadságharc kecskeméti történetét, ám a felkészülés és az anyaggyűjtés során azzal a fura helyzettel találtam magam szemben, hogy szépirodalmi mű még nem született szülővárosom történetének e dicsőséges fejezetéről. Több szemszögből vizsgálom a tisztázott és máig tisztázatlan kérdéseket.

Szemtanúkkal, a hatalom oldalán állókkal és áldozatokkal folytatott beszélgetéseim során arra törekedtem, hogy minél közelebb jussak 1956 igazságához, a ragyogásához és a sötétségéhez. Korábbi könyvemhez, a Hírös holokauszthoz hasonlóan – amelyben a vészkorszak „hírös városi” históriáját dolgoztam fel – a Hírös ötvenhat is forrásértékkel bíró alkotás.

– Nagy mulasztást törleszt?

– Negyvenöt évesen, három évtizeddel a rendszerváltás után elsőként vállalkoztam egy dokumentumokra épülő kisregény megírására. Műfajából eredően nem akartam történészi mélységekbe hatolni, az volt az alapvetésem, hogy a regény cselekményét és terjedelmét az összegyűjtött anyag milyensége és keretei szabják meg. 1956 Kecskeméten sokszereplős. Számos ember – karakter, jellem, politikai és társadalmi erő – feszült egymásnak.

Érdekesnek találtam az ügyész, az ávósok börtönében sínylődő fogoly, a katona, az ávós tiszt, a forradalmár meg a gyerekforradalmár hatszögű nézőpontján keresztül bemutatni, hogyan is zajlottak le a kecskeméti októberi események, beleértve a tiszakécskei sortüzet is, melyet ugyancsak részletesen feldolgoztam.

– Mennyiben volt más Kecskeméten a forradalom?

– A budapestihez képest bizonyos fokú kivárás jellemezte. A városban október 26-án bontakoztak ki az események, s hasonlóan a vidéki fejleményekhez, itt is a kommunista jelképek köztéri épületekről való eltávolítása képezte az első lépést. A társadalmi csoportok, szakmai szervezetek követelései hasonló tartalmúak voltak: a szovjet csapatok kivonását, az orosz nyelv 1949 óta kötelező oktatásának eltörlését, a szabad vallásgyakorlást, gyülekezési és szabad sajtóhoz való jogot, többpártrendszert akartak. Valódi, nem pedig kommunista „demokráciát”.

– Aztán bekövetkezett a vérengzés is…

– A fáma szerint a Kecskemét keleti részén fekvő Erzsébetváros Cigányváros nevű, néhány utcából álló részébe fegyveres forradalmárok menekültek. Valóban így történt? A Magyar Néphadsereg biztos, ami biztos alapon szörnyű, kétfrontos támadást intézett a Cigányváros ellen. A légierő jelentése szerint a fegyveres beavatkozást az indokolta, hogy október 26-án köztörvényes cigány származású bűnözők szabadultak ki a börtönből, akiket Budapestről érkező ismeretlen személyek felfegyvereztek és fellázítottak.

Ennek ellentmondanak más források, melyek szerint a börtönből nem engedtek ki köztörvényeseket, csupán politikai foglyokat. A hivatalos jelentésben az olvasható, hogy nem történt haláleset, sérülés, ehhez képest több szemtanú állítása szerint is néven nevezett emberek sebesültek, s haltak meg a két repülőgép lövéseitől, amit egyébként a kórházi ellátásuk során keletkezett dokumentáció is alátámaszt.

– Máig sok a homályos pont, kérdőjel. Ezek tisztázására is vállalkozott?

– A magam részéről nem tűztem ki az erősen ellentmondásos események felderítését, a homályos részletek tisztázását, pusztán néhány ponton jeleztem, egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy történt, amiként később hivatalos fórumokon lejegyezték. Sok visszaemlékezés összegyűlhet még, melyek alapján pontosítható lesz az összkép, de mivel fogynak az élő szemtanúk, bizonyos részletek örök homályban maradnak. Talán sosem oszlanak el a kételyek. Sajnálatosnak tartom, hogy az érintett személyek kilétére az évtizedek során nem derült fény.

– Felfoghatatlan, hogy a vérontásért felelősök többsége büntetés nélkül megúszta a tetteit...

– Valóban negatív érzelmeket kelt, hogy közülük sokan nem kerültek bíróság elé. Elég csak a tűzparancsokat kiadó tábornokra gondolnunk… Országos szinten csupán néhány vezető politikus felelősségre vonása történt meg, még az 1960-as évek elején. Tudomásom szerint Kecskeméten két katonát állítottak bíróság elé ötvenhatos cselekményeik miatt.

Hová lettek a százakat megverő, egy életre megnyomorító, meggyilkoló ávósok? Mi lett a közbiztonsági őrizetet elrendelő határozatot aláíró rendőri vezetőkkel? Kecskeméti, tiszakécskei családok őriznek szörnyű emlékeket, vegyes érzéseket a regényemben felvázolt eseményekkel kapcsolatban: büszkeséget, dacot a sérelmekért, és soha el nem múló gyászt elesett szeretteik, barátaik, ismerőseik miatt.

– Úgy tűnik, ezzel a fájdalommal együtt kell élnünk. Nemcsak a szörnyűségek, hanem a forradalom felemelő pillanatai is a magyar történelem kitörölhetetlen fejezetét alkotják, amit nem hallgathatunk el az utánunk jövők előtt. Ez mindenki számára erőt adhat?

– Az események tisztázatlan voltához képest 1956 jelentősége, időtálló értékeik egyformán felismerhetők. Egy város, egy nemzet öntudata nyilvánult meg a forradalom kitörésekor. A korabeli magyar társadalom bátran kiállt nemzeti értékei, hagyományai, identitása mellett.

Egyértelművé tette a politikai, a kulturális-szellemi sokszínűséget a mindenható párt uniformizáló törekvéseivel szemben, kinyilvánította, hogy a vélemények és világnézetek igenis lehetnek különbözőek. Önbecsülést adott, s példát mutatott a jövő nemzedékei számára. És ezek a vívmányok mindig is erőt fognak adni a magyar embereknek.

– Könyvében felhasználja a kecskeméti vonatkozású CIA-jelentést is. Eddig titkos volt?

– Az amerikai hírszerző ügynökség 1957. június 11-i dátummal részletes jelentést készített a Homokbányai Laktanyáról. A tizenhárom oldalas dokumentum részletes helyszíni rajz mellett pontokba szedve írja le nyolcvanhét objektum méreteit, rendeltetését. Az angol nyelvű jelentésben az itt állomásozó haderő létszáma is szerepel. Ez a kutatók számára nagyon fontos anyag, titkosítását 1973-ban oldották fel, 2009. július 27-én vált a nyilvánosság számára is elérhetővé. Én is áttanulmányoztam a regényírás előtt.

– Ha megenged egy személyes kérdést: az ön családját érintette az 1956-os forra­dalom?

– Igen. A dédszüleim kulákok voltak, az ötvenes évek elején gyakorlatilag mindent elvettek tőlük. 1956. november 4-én a tizennégy éves apám kenyérért ment ki a városba, és nem sokon múlott, hogy hazaúton, éppen a házuk kapujában nem találta el egy golyó, amikor a szovjet csapatok a Rákóczi úti rend­őrséget és a bíróságot foglalták el.

Benczúr Béla gyűlölte a kommunista rendszert, minden oka megvolt rá. Amikor disszidálni próbált, a határőrök elfogták, és jól elverték, mielőtt értesítették volna nagyanyá­mat a fia hollétéről. S mivel apám osztály­idegennek minősült, később évekig föl sem vették a jogi egyetemre. Ha akkor sikerül elhagynia az országot, a családom ma Ausztráliában vagy Új-Zélandon élne…

– Milyen visszhangra számít a regényével?

– Előző könyvem, a Hírös holokauszt a kecskeméti zsidódeportálásokról szól. Akkor a helyi önkormányzat koordinálásával lehetőségem nyílott rendkívüli történelem-tan­órákat tartani a diákságnak a „hírös város” vészkorszakáról. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a regényem középiskolai tansegédlet lett, és az egyik helyi gimnázium érettségi vizsgáján éveken át tételként szerepelt történelem tantárgyból.

Reményeim szerint a Hírös ötvenhat is méltó pályát fut be, talán ez is eljut a középiskolákba, hogy a ­fiatal nemzedék – immáron 1956 harmadik nemzedéke – is megismerje, megértse, milyen nagy és fontos események történtek Kecskeméten. Korábban számtalanszor elmondtam a diákoknak, az olvasóknak és az érdeklődőknek: nem az író, hanem a műve a fontos. Ez az álláspontom azóta sem változott.