Mi lesz a sorsa a karikatúrának?

Belátom, kicsit furcsa, hogy pont egy olyan lapban olvashatnak a karikatúra napjáról, jelenéről, jövőjéről, amely lap nem közöl hasábjain rajzos, gúnyos, élcelődő fricskákat. De ezzel nem vagyunk egyedül: néhány szatirikus újságot leszámítva a műfaj szinte kiveszett a honi sajtóból. Pedig micsoda ereje volt és micsoda ereje lenne egy-egy gúnyrajznak!

Hogy mióta nincs karikatúra a Szabad Földben? Már nem emlékszem, de nagyjából 2003 táján kezdett kimaradozni a rajz a lapból. Addig akár több oldalon is jelentek meg rajzos viccek; a 2. oldal alján például minden hé­ten. (Leghűségesebb karikaturistánk a nemrég elhunyt Dallos Jenő volt.)

Így hát most némi mesterkedésnek lehetnek tanúi: ezzel az írással igyekszem a Szabad Földbe visszacsempészni a szívemnek kedves rajzot. Ugyanis nemrég Karikatúra Napot tartottak Vácott – hol másutt, természetesen a Sajdik Ferenc Múzeumban. Voltak ott port­ré­karikaturisták – Tóth Antal Tónió, Dobvorolszky László és Takács Krisztián –, akik néhány perc alatt rajzoltak vidám, kifigurázott portrékat a jelentkezőkről.

Aztán Marabu, „lánykori nevén” Szabó László Róbert, aki bemutatta most megjelent mesekönyvét, amelynek rövidke címe: A gonosz törpe­kom­man­dósok világuralmi terveinek csúf bukása egyetlen ese­mény­teli csütörtök délután. Később pedig a karikatúra jövőjéről váltott szót három szakmabéli: Marabu, Pápai Gábor (Népszava) és Halász Géza, az újságíró-szövetség karikatúra szakosztályának elnöke.

De legelébb a Sajdik-múzeum. (Tárlatvezetőm a nap házigazdája, a múzeum vezetője, a kedves Michalik Judit volt, akitől például megtudom, hogy amikor még az épület az Aranyszarvashoz címzett fogadóként működött, fellépett itt egy Petőfi Sán­dor nevű vándorszínész is.)

Ami a Sajdik-tárlaton legelőször feltűnik: ezek nem a tőle megszokott karikatúrák, hanem többnyire színes, olykor méretes képek, rengeteg alakkal és a megszokott, Sajdik-féle népes állatsereglettel. (Állítólag több száz – több ezer? – madarat rajzolt, s nincs közöttük két egyforma!)

– Ezek leginkább táblaképek, amiket Sajdik ironikus humora éltet. Például az Első magyar gőzhajó próbaútján Vácra érkezik című képen a gőzhajón látható az érkező Metternich herceg, a töltésen meg Sándor Móric, az Ördöglovas vágtat, ugyanis fogadtak: ki ér előbb Pestről Vácra. A lovas győzött, mert – teszi hozzá Sajdik – Metternich nem tudta, merrefelé folyik a Duna…

A váci diadalív avatásán meg a totojázó Mária Teréziát láthatjuk, aki nem mer áthaladni a diadalív alatt, mert azt hallotta, hogy alig két hét alatt készült, s ezért félt, hogy rádől. A Rókavadászaton pedig az üldöző lovasok kutyáikkal egy sorompó előtt vesztegelnek, miközben az előttük elhúzó vonat ablakából vigyorog ki rókakoma.

– Miért Marabu?! – kérdezem a név gazdájától.

– Én sokáig Róbert voltam, az, hogy László is vagyok, számomra csak 14 éves koromban, a személyi igazolvány átadása után derült ki. Különben leginkább Ernőnek hívnak, merthogy állítólag szerfölött hasonlítok egy bizonyos Teknőc Ernő rajzfilmfigurára a Dr. Bubó sorozatból.

– Megjegyzem, van is ebben valami… De miért Marabu?!

– Elég későn, ’87–88 körül kezdtem rajzolgatni, akkoriban a Szabó László név nem hatott túl jól a kékfényes Szabó László miatt. A Marabu egy madár, rokona a gólyának, aki, ugyebár, hozott anyagból él. Vagyis rokonszakma a miénk, én is hozott anyagból, az élet történéseiből élek.

– És a mesekönyv?

– Megkérdeztem a könyvesboltos ismerősömet, mi megy most a legjobban. A szex és a vicces gyerekirodalom – válaszolta. Hát akkor az utób­bi, gondoltam, s mivel a pan­démia engem is rengeteg szabadidővel ajándékozott meg, belevágtam a gonosz törpekom­man­dó­sokba.

Tónió egy ernyő alatt ül, kezében egy A/3-as mappa, abba rajzol mindenféle grafiteszközzel, előtte pedig a várakozók, akik alig várják, hogy sorra kerüljenek. Két karikatúra között mondja:

– A mi műfajunk, a portrékarikatúra szintén kikopott a lapokból, legfeljebb néhány sportlap kér olykor egy-két fejet. Maradt nekünk az utca, Budapest vagy a Balaton, a rendezvények, no meg az internet. Elküldöd a fotódat, megírod, hogy milyen háttér kell, vagy milyen társaságba kívánkozol, én meg visszaküldöm a karikatúrát. Ez a szakma nincs veszélyben.

A Mi lesz veled, karikatúra? című pódiumbeszélgetésen sok mindent megtudhattunk erről a sok évezredes műfajról. Mert tényleg sok évezredes, hiszen az egyiptomi leletek között találtak egy cserepet, amelyen egy egér ül a trónon, és egy alázatos macska nyújtja neki az ajándékot.

– A karikatúra egyfajta szemlélet – mondta Marabu. – Létezik filmen, emlékezzünk csak Fellini „elrajzolt” szereplőire, létezik zenei karikatúra, a szobrászok is készítenek ironizáló szobrokat, az irodalomról pedig ne is beszéljünk, ott aztán százával találhatók gúnyiratot alkotó szerzők. Vagyis a karikatúra nem a rajzolók titkos összeesküvése, hanem egy látásmód

Vagyis: hát akkor mi lesz veled, karikatúra?

Halász Géza szerint: „Az értékek ilyen gyors változása közepette a szakmának sok mindent át kellene beszélnie, és alkalmazkodnunk kell az aktuális helyzethez.„

Pápai Gábor: „A világ változik, és nem azon múlik, mit hoz a jövő, hogy mi jól vagy rosszul rajzolunk.”

A beszélgetés meglepetésvendége, Jelenszky László: „Mostanában főleg a politikai karikatúrák mennek, azonban a hülyeség mindenhol ott van, az emberi esendőségről mindig lehet jókat, akár örök érvényűeket rajzolni.„

Marabu meglehetősen pesszimista: „A karikatúra jövője a nyomtatott sajtó jövője. Márpedig az, jól látjuk, nincs túl jó bőrben. Meglehet, mi vagyunk az utolsó bölények?