Mihály-napi hagyományőrzés

„Ha Szent Mihálykor még itt van a fecske, karácsonyig vígan legelhet a kecske” – tartja a mondás. Hogy a nyár végi hőségben mennyire sütkérezett vígan az az egy szál, fajtája díszéül a Tahi-híd melletti rétre kiállított kecske szeptember utolsó vasárnapján, nehéz lenne megmondani. Egykedvűen tűrte a gyerekek bátortalanul simogató mozdulatait, a meleget és a ricsajt, pofáján az örök Mona Lisa-s mosoly.

Az viszont tény, hogy a vasárnapi vásárnapra érkezők népes serege rendesen megizzadta az állatbehajtással is kecsegtető mulatságot. A programok és a díszlet skanzenhangulatot idézett: az önellátó portáról az állattartás gyakorlati fortélyaival, biokertészeti ötletekkel gazdagodva távozhatott az, aki valami hasonlón töri a fejét, netán már próbálgatja szárnyait egy-egy fészekaljnyi baromfi vagy a jó zöldfűnyírónak is vélt kecske tartásával. Ám hamar leesett: a sokadalomból épp az hiányzott a leginkább, amiért összejött: a lábas jószág.

A Duna-parti kantin kőháza felől füst- és sörszag terjengett, a gyerekek gólyalábaztatásában megfáradt szülők némelyike és a vásározásból be-betérő árusok árnyékra leltek a sörpadon. A rét tele emberrel, épp a medvetáncoltatás megy.

– Hol fognak ezen a réten végigvonulni az állatok?

– Milyen állatok? Ennyi van, amit itt lát – rántja le a népi romantikámra borított leplet az eseményről a tíz évvel ezelőtt Budapestről Tahitótfaluba kiköltöző Ambrus Tibor. A pultot támasztjuk mindketten – a meglepetéstől alig állok a lábamon, az apukát pedig egyre türelmetlenebbül ugató kutyája rángatja a rövid pórázon. Mindössze egy szarvasmarha van kikötve a változékony árnyékot adó egyik fához, egy-két kecske, liba, valahol szamár iázik, a lovasok hintóval vagy nyeregből zabolázzák állataikat – épp csak mutatóban akad egy-egy jószág.

A rackák a rét közepén, gondosan felállított minikarámjukban reggel óta türelmesen értekeznek összebújva vagy tizenöten, kicsik-nagyok vegyesen. Vajon hogy telt Mihálykor az éjszakájuk? Nem mindegy, ugyanis a népi jóslat szerint, ha a juhok vagy a disznók összefekszenek, hosszú, erős tél várható – ellenkező esetben enyhe.

– Nem tart már jóformán senki sem állatot a szigeten. Egyetlen család kivételével. Feljebb, Kisoroszi felé van a tanyája a Magyar családnak. Ezt az egészet ők próbálják életben tartani – majd a szó hamar átterelődik az agglomerációs gyötrelmekre, a dugóktól hétvégente is járhatatlan 11-es útra meg arra, minek ide még több turista meg programok, így sem lehet itt közlekedni.

A közönség, annak ellenére, hogy a fővárostól jó negyven kilométerre vagyunk, erősen hajaz a budai játszóterek bő szoknyás, szalmakalapos anya-apa-gyerekek családmodelljére, ökotudatosan nevelt, gesztenyén és kukoricán lábtornáztatott csemetéik társaságában. Intelligensnek szánt párbeszédekbe hallgathattunk bele az online oktatásról vagy a nyári görögországi nyaraláskor tapasztalt járványintézkedésekről. Hogy a népi bölcseket idézzem: azt mondják, hogy aki Szent Mihály napja után is szalmakalapban jár, attól nem kérnek tanácsot.

A jeles nap az ősi napéjegyenlőség tájára esik, a tél kapujában áll. Ez a nap a gazdasági év fordulója. A hagyomány szerint a Szent György-napkor legelőre hajtott állatokat Mihály napján hajtották vissza a falvakba. Ezért ekkor számoltatták el, szegődtették újra a pásztorokat, és ekkor fizették ki őket, volt hát nagy mulatság, ami egyúttal a kisfarsang – és a kukoricatörés – kezdetét is jelentette, ami Katalin napjáig tartott.

Eddig legelt a marha a pusztán, a Dunántúlon ez a nap a gulyások jelentős ünnepe volt. Csíkban a pásztorok ekkor tértek vissza a havasokról, és télire gazdáik gondviselésére bízták a jószágot. De hogy megy ez manapság a Szentendrei-szigeten?

Dr. Magyar Gábor és családja jó harminc éve települt Tahitótfaluba. A családfő 1980 óta foglalkozik őshonos állatok tartásával, nagy hangsúlyt fektet azok genetikai állományának megőrzésére és a tenyésztésükre is. Az évek alatt a jószágok gyarapodtak, a teendők sokasodtak, gyerekeik pedig felnőttek – ám a természet közelségéből merítkező hagyományt viszik tovább a fiatalok is. Dr. Magyar Gábor és családja a tahitótfalusi önkormányzat támogatásával 27. alkalommal szervezte meg az őszi állatbehajtást.

– A klasszikus régi vásárokat szeretnénk feleleveníteni, nemcsak azzal, hogy itt nem árulnak gagyit az árusok, hanem azzal is, hogy csak helyi emberek vonultatják fel portékáikat, a Szentendrei-szigetről és annak környékéről érkeztek. Itt nem talál sem művi, sem műanyag tárgyakat. A kulturális események is helyi merítésűek.

Két ilyen programunk van évente: a tavaszi kihajtás és a Szent Mihály, amikor a behajtás történik.

De mégis, hol vannak a behajtásra váró állatok? Hiszen közeleg a délután négy óra, amikorra is a program szerint átvonulnak a szigetre. Az ötletgazda szervező – megtudtuk – az állatok hajtását szimbolikusnak szánta: a marha egymaga megy haza, akárcsak a szamár, és a lovak is bevonulnak az istállóba.

– Ezt játsszuk el. Az esemény alapvetően a gyerekeknek szól. Így szeretnénk közelebb hozni a kicsiket a valósághoz.

– Az állattartás mennyire jellemző a Szentendrei-szigeten?

– Én vagyok itt a háziorvos, de csak én tartok itt állatokat. Magyar szürke gulyánkból, hortobágyi és gyimesi racka-, cikta-, cigájajuhokból, gidrán és hucul lovakból áll az állomány. Mi szerveztük a Tanyán élő családok találkozóját is – tanyán gazdálkodunk, az életünk nagy részét ott töltjük.

A szigeten ma már nagyon kevés háziállat van – az itt élők elkényelmesedtek. A városból kiköltözőknek problémát jelent a kakaskukorékolás, a disznószag. Az emberek viszonylag többet keresnek, aminek az is a következménye, már nem éreznek késztetést arra, hogy háztájival foglalkozzanak, hiába költöznek falura.

– Kétségtelen, hogy elég munkaigényes – folytatja a beszélgetést dr. Magyar Gábor. – De alapvetően az értékrenddel van probléma, ezért is próbáljuk főleg a még fogékony gyerekeknek megmutatni ezt a világot. Itt, amit lát, azok a törpegazdaságunk állatai, amit az unokáimnak hoztam létre. Csakis törpeállatokat tartunk ott, van külön törpetehén, törpekecske, -lovak, -juh, ők ezzel gazdálkodnak, tudják, mivel, mit, hogy kell, rendszeresen hadra foghatók a munkában. Egészségük, fizikumuk rendben van, az értékrendjük is, és nem utolsósorban van közük a valósághoz.

A mai gyerekek többsége már csak fikcióval találkozik meg azzal az információhalmazzal, amit ráöntenek. De épül ez a világ is, amit sokan réginek tekintenek, de szerintünk ez az időtálló – ami most pillanatnyilag szünetel, és a valóságból hiányzik. Nézze, aki idelátogat, szenzációnak fogja fel, hétvégi játéknak, pedig ez maga az élet egyszerű valósága. Nekünk, akik az állatok közt élünk, egy picivel több: az életünk alapja.

Egy másik szólás szerint aki meghalt, azt megrúgta Szent Mihály lova. Bár a hangulat korántsem gyászos, sőt(!), lóban és lovasban nem szűkölködött a sokadalom, három-négy hintó bevonulásával indult meg négy órakor az állatok jelképes behajtása. A lovas kocsikról fürtökben csüngenek a gyerekek, egy szigetközi fogat kivételével helyi lovas gazdaemberek családtagjai, barátai. Volt köztük négyes fogat, aminek az irányítása komoly fogathajtói rutint igényel Fábián úr szerint – a fia ült az egyik díszes, Kisköréről hozott hintó bakján. A büszke édesapától megtudtuk, a fiatalember tanár, mégis a ló a mindene. Üdítő kivétel, hiszen az úr szerint sem szokás már állatot tartani errefelé.

Váczi Éva az édesanyjával érkezett, ő még emlékszik arra az időre, amikor tavasztól őszig hajtották az állatokat. Kényelmesek lettek az itteniek, ráadásul a napi ingázás mellett nem is fér az életükbe az állatról való gondoskodás, a háztáji – egyszerűbb a tuját elültetni. Közben, éppúgy, mint régen vót, meggyújtották az őrtüzet, a félreeső padról is jól látszott, ahogy a szimbolikusnak szánt lángok a magasba csaptak.

A lovak és a hintók a hídon át a sziget felé vették az irányt. Szólt a népzene, a hangulat akár táncházi is lehetett volna, ha nem délután fél ötkor „száll ablakidra a cinegemadár”. Vajon az eltévedt jószágok visszatalálnak a nappali tűzhöz? A gyerekek megbűvölten néztek a lángokba, a füst és a magasba csapó pernye nem a mindennapi élmények közé tartozik.

A 11-es úton – ha nem is úgy, mint régen vót – már javában tartott a vasárnap esti behajtás. Kétlábúak négy keréken, tyúklépésben araszoltak akoljaik felé, óbudai villába vagy békásmegyeri panelba, a hétvégi zöldből a hétköznapi betonba.

Szüretek és lakodalmak kezdete

Egy göcseji mondás szerint Szent Mihály öltöztet, Szent György vetkőztet. A cselédfogadás egyik időpontja. E napra női munkatilalom is vonatkozott. Azt tartották, hogy aki ilyenkor mos, annak kisebesedik a keze, ha pedig ruhát tereget, egész évben dörögni fog a háza felett az ég. Általában e nappal kezdődött a kukoricatörés és egyéb őszi munkák. „Áldott a Szent György, átkozott a Szent Mihály!” – sóhajtották ilyenkor a hajdani gatyás atyafiak a közelgő nemszeretem napokra gondolva, búcsúzkodván a két jeles dátum között eltelt, mezítlábas nyáridőtől. Ilyenkor kezdődött a szüret, országszerte híresek voltak a Mihály-napi vásárok, és a lakodalmak őszi évadját is Borszűrő Szent Mihály nyitotta.