Az Ipoly összeköt

Trianon előtt közösek voltak az Ipoly két oldalán, Ipolydamásdon és Helembán a folyóparti termőhelyek, amelyekre öt kis fahídon jártak át dolgozni a földművesek. Ma ezeknek nyomát sem látni, csaknem huszonöt kilométert kell autózni a rozsdásodó letkési határhídon át, hogy elérhessék egymást a két település lakói.

De egykor nemcsak a földet művelték itt együtt a magyarok, közösen is halásztak.

Erre utal Helemba nevének első említése is a XII. századból, amikor is Álmos herceg, akinek a birtokai voltak a térségben, a közeli dömösi prépostságnak adományozott 33 helembai halászt, akiknek hetente kétszer és a böjti napokon 30-30 halat kellett adni új uruknak.

A háborúk viharait nehezen vészelték át az itt élő közösségek is, különösen a Mohács utáni törökdúlás időszakát, bár először az első világégést követő rablóbéke választotta el egymástól a családokat. A hidak azonban akkor is megmaradtak, nem szakadt meg teljesen a magyarok közötti kapcsolat. A katasztrófa a II. világháború idején teljesedett be, a fahidak a bombázások során megsemmisültek, a kommunista időkben pedig fegyveres határőrök kezdtek el járőrözni az Ipoly mentén.

A lakosságcsere mellett a magyar családokat az is sújtotta, hogy 1952-től évtizedekig csak meghívólevéllel látogathatták a tőlük alig néhány kilométerre, az Ipoly túlpartján élő rokonaikat évente kétszer, egyébként elzárta őket az egyfajta vasfüggönnyé változtatott folyó. Ezért nemcsak gyakorlati, hanem szimbolikus jelentősége is van annak, hogy most ismét híd épül a két község közé – tudjuk meg Rományik Ferenctől, Ipolydamásd polgármesterétől, akivel az épülő új átkelőnél találkozunk.

Az út, ami ide vezetett, minden túlzás nélkül varázslatos. Az egyik oldalán sűrű erdők sárga és vörös lombjai pompáznak, a másikon időnként átcsillan a fasorok között a napsugaraktól izzó Duna ezüstje. A községhez érve persze már eltávolodunk legnagyobb folyamunktól, Ipolydamásd határában a bekötőutat betonozzák az új hídhoz, amely a kisebb vízen, az Ipolyon vezet majd át Helemba felé. Az átkelőhöz éppen hosszú betonvasakat emelnek fel egy munkagéppel, amikor az építkezés helyszínére érkezünk, a pillérek már állnak, a tartószerkezet is a helyére került.

– Az ezredforduló óta várunk az új híd megépítésére, addig egy ideiglenes átkelő állt itt, amit 1987-ben építettek a bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer munkáinak kiszolgálására – emlékezik a polgármester. – Az a szerkezet azonban egy jeges árvíz során tönkrement, és el kellett bontani. Most ünnepeltük a Mária Valéria híd átadásának évfordulóját, amely komoly fejlődést eredményezett a turisztikai és gazdasági kapcsolatokban a két ország között, mi is ezt várjuk az új hídtól. De nemcsak ezt, hanem a közlekedés jelentős javulását is – fejti ki Ipolydamásd vezetője.

Az új Ipoly-híddal ugyanis gyakorlatilag közvetlenül elérhetővé válik a Dunakanyar. Idén megvalósult a Szob–Ipolydamásd közötti kerékpárút, amely majd az uniós bicikliút-hálózatnak, az Eurovelónak is része lesz. Ez csatlakozni fog az Ipoly-hídra vezető kerékpárúthoz, így a túrázók a fejlesztések megvalósulásával egészen Pozsonyig el tudnak majd biciklizni. De számítanak a bakancsos turisták vagy a vízitúrázók nagyobb jelenlétére is. Ha pedig erre járnak a kirándulók, azt remélik, hogy megállnak egy időre Ipolydamásdon is.

Ehhez persze a faluban is olyan produktumra van szükség, amit érdemes megtekinteni. Rományik Ferenccel fel is baktatunk a közeli várdombra, ahová komoly turisztikai látványosságot terveznek pályázati támogatásokból. A meredélyen felvezető gyalogösvény jobbára egy földből kivájt kis lépcső, a várhegy pedig inkább egy tisztás, amelyet sűrű növényzettel benőtt alacsony falmaradványok vesznek körül. Mint megtudjuk, ezen a helyen várjátékokat is szoktak tartani, az egyik oldalon a magyar, a másik oldalon a török „katonák” küzdenek a hagyományőrzők jóvoltából.

A terület igazi kincse azonban a már említett királyi vadászkastély lakótornyának maradványa, amely szintén csak nehezen található meg a bokrok között. Van tehát munka bőven ezen a területen, hiszen a polgármester tájékoztatása szerint egy látogatóközpontot, helytörténeti kiállítást, kulturális bázist is ki akarnak itt alakítani, miközben a domb alján parkolót szeretnének létrehozni egy jurtakempinggel, illetve egy korabeli ivót megjelenítő vendéglátóegységgel.

A lakótornyot felépítenék eredeti magasságában egy kör alakú kilátóval, és további régészeti feltárásokat is elvégeztetnének, hogy be lehessen azonosítani a vár falait.

A maradványokról többet is elárul Batizi Zoltán régész, a szobi Börzsöny Közérdekű Muzeális Gyűjtemény vezetője, akivel a várdombon futunk össze. Mint elmondja, Károly Róbert 1339 és 1342 között többször is innen keltezte okleveleit. Némelyik végén feljegyezték az írnokok, hogy „Damas” a király „vadászóhelye”.

Talán már ekkortájt felépült a lakótorony. A következő uralkodó, I. Nagy Lajos hét oklevelet adott ki Damásdon 1435 és 1361 közt. Egy 1361. évi irat már említi a damásdi várnagyot, így legkésőbb 1361-re készült el a már említett torony, amely a vár magja lehetett.

A lakótornyot egy mély árokkal vették körül, a nyolcvanas években Miklós Zsuzsa végzett itt feltárásokat. Ebből kiderült, hogy a torony alsó szintje boltozott volt. Feltételezhető, hogy az épület két-három emeletes lehetett, fafödémmel. Az ezt körülvevő, csaknem 15 méter széles árokból előkerültek Anjou-kori leletek is, találtak pél­dául kerámiatöredékeket, illetve egy rövid török kardot (jatagánt), marhacsont markolattal, ékköves díszítéssel.

A szakemberek szerint Mohács után a törökök felégethették a várat, majd az 1580-as évek végén mégis használatba vették, kibővítették. Az 1600-as évekből fennmaradt egy távlati rajz, illetve egy alaprajz is Bécsben. Ebből az látszik, hogy a várfalakon belül számos épület volt, például egy kápolna is. Mivel az Ipoly felé néző oldalon olasz típusú bástyák maradványaival találkoztak a régészek, feltételezhető, hogy egy idő után már nem a törökök, hanem a keresztények építkezhettek itt.

A további feltárásokhoz és beruházásokhoz készült egy komplex településfejlesztési tanulmány, de ez alapján pályázni kell uniós, illetve állami forrásokra – veti közbe a polgármester. Rományik Ferenc számít arra, hogy az úgynevezett Interreg Határon Átnyúló Együttműködési Program része lehet majd ez a fejlesztés is, amely 2027-ig biztosít forrásokat, ebből indulhatott el a hídépítés is

A hídépítés megkezdése sem volt azonban egyszerű. A polgármester szerint a szocializmusban ez lehetetlen volt, kétszáz méterenként kutyás őrök masíroztak a parton, ahová le sem mehettek az egyszerű halandók. Aztán megépült a bősi vízlépcsőhöz használt híd. A két település 1996-ban kérvényezte, hogy az ünnepek alkalmával nyissák meg a határt ezen a hídon. Az ideiglenes átkelő elbontása után viszont sokáig ismét nem történt semmi, mígnem a helyi kistérségi társulás (amelynek a polgármester az elnöke) pályázott két Ipoly-híd és egy bekötőút megépítésére.

A tervezésre nyertek is pénzt, de végül egyedül az Ipolydamásd és Helemba közötti híd kapta meg az építési engedélyt. Eredetileg egy sokkal impozánsabb hidat akartak itt megépíteni, de ezt a szlovákiai Nyitra megye vezetése megakadályozta, mert sokallották a költségeket. Ahhoz képest, hogy egykor összesen 47 híd is átvezetett az Ipolyon, ez elég elszomorító.

Ipolydamásd és a szlovákiai Helemba közvetlen összekapcsolása azért sem mellékes, mert a két községnek vannak még közös ünnepei is. Ilyen például a híres farsangi felvonulás, amelyet együtt tartanak a szomszéd faluval. Ebből az alkalomból mindig átmennek a folyó két oldalára a helyiek, megvendégelik egymást, táncolnak és elégetik a kiszebábot, Farsang Tóbiást, illetve bedobják az Ipolyba.

– Sokszor persze híd nélkül is sikerült közvetlenül átjutnunk, segített a lelemény – meséli a polgármester. – Volt, amikor drótkötelet feszítettünk ki a folyó fölött, és ladikon húztuk át magunkat, de ha be volt fagyva az Ipoly, akkor még a jégen is táncoltunk, miközben a harmonikás kísért, az asszonyok pedig énekeltek.

A szomszédos Helembára valóban nehezebb most eljutni, ha nincs ladikunk, és nem fagyott be a folyó. A letkési hídon át kell kerülni, ahol nem zargatnak ugyan a határőrök, de nem keveset kell autózni a túlpartig. Helemba főútja mentén, a dombok oldalába építve ódon fakapuk sorakoznak, a település egyik nevezetessége, a löszbe vájt pincesor bejáratai.

Izrael Gergely polgármesterrel megnézzük a helyi pincemúzeumot is, ahol régi hordókat, borászati eszközöket állítottak ki a látogatóknak. A löszbe vájt pincék egyébként úgy jöttek létre, hogy belülről megrakták szalmával a járatokat, és kiégették, így megmaradtak a falak. A pincesor a kulturális örökség része, ahogyan a helyi templom is.

Ma viszont már csak egy nemrég épült, modern pincészet foglalkozik itt a szőlővel, kevesen termesztenek gyümölcsöt, kevesen gazdálkodnak. Helemba inkább a lenyűgöző szépségű tájairól ismert. Ahogyan a turistakalauzok mondják, a falu egy olyan régióban fekszik, ahol van tó (Bajta), folyam (Duna), folyócska (Ipoly), s folyó (Garam), és aki a tengert keresi, az megtalálhatja azt is az ipolyi, dunai emberek lelkében.

A község első emberével meg is tekintjük ezt a tájat, méghozzá az öreg temetőből, amely a domboldalon található. Valóban látni innen az összes környező hegyet és még az Ipoly torkolatát is. – Még ennél is szebb a kilátás a Burdáról (Kovácspataki-hegyekről) – mutat körbe Izrael Gerely.

– Mivel nem nehéz a terep, családi kirándulások is szervezhetők a hegyre, de van erdei bicikliút is. A két folyó találkozása ugyanakkor vonzza a horgászokat, nyáron tele van velük és a fürdőzőkkel a Duna-part – sorolja.

A település turisztikai fejlődését, a közlekedést pedig tovább javíthatja az új Ipoly-híd is – erősíti meg a polgármester. A kirándulók kiszolgálása mellett könnyebben közelíthetik meg a munkahelyeiket is azok a he­lyiek, akik átjárnak Magyarországra dolgozni. És persze közvetlenebb lesz a kapcsolat a magyar családok között. – Sokat beszélgettem gyerekként a dédnagyapámmal erről, aki 1901-ben született, és több mint kilencven évig élt – meséli Izrael Gergely.

– Az öreg ilyenkor néha panaszkodott is, hogy a Monarchia felbomlása után összevissza csatolták, „dobálták” őket, az itt élő magyarságot. A két állam között ma már jobb a politikai viszony, de sajnos még érezhető a történelmi sérelmeknek a hatása – teszi hozzá. – A szlovák állam ezt a térséget, a magyarlakta területeket még mindig nem nagyon támogatja, ha vannak pályázati támogatások, azok inkább Magyarországról érkeznek vagy magyar–szlovák közös finanszírozásúak, mint a hídépítés.

A helembaiak nagy részének vannak rokonai az Ipoly túloldalán is, még ha az idősebb generációból sokan már nem is élnek. A temetőben két idős asszony ültet virágokat a sírokra.

– Vannak családtagok, ismerősök Damásdon, de már nem mindegyikük él, sajnos – mondja az egyik hölgy, miközben a távolba réved a tekintete. – Akikkel még lehet, néha összejárunk. Az új hídon már majd inkább a fiatalok mennek – jegyzi meg, amikor a fejlesztésről kérdezgetem.

– Hamarosan a farsangolók is a hídon átkelve vonulhatnak fel – fűzi hozzá a polgármester a két község közös ünnepére utalva. – A hidak korábban megszűnhettek, de a közösség és a hagyományok ezt túlélték. Az Ipoly ugyanis nem elválaszt, hanem összeköt.