Fakosárban született falu

Igazából nem egy Karcag melletti új település utáni vágy vezérelte az erdélyi születésű Pápai Vajna Ferenc főgeológust és csapatát, amikor Alföld-szerte kutató kutak fúrásába kezdtek, hanem a Trianonban igazságtalanul elcsatolt természeti kincsekben gazdag területeink pótlására kerestek szénhidrogénbázisokat. Trianon szomorú következményének, a 60 fokos gázzal keveredett forró víznek a hasznát legelébb Mándoki gazduram ismerte fel, és a találékony ember az elmondások szerint a forró jövevényt egy régi és terebélyes vályogvető gödörbe te­relte, amit előtte körbe kibélelt deszkával.

A fennmaradt írások szerint az így kialakított „fakosárban” már a kitörést követő nyáron a környékbeliek egész hada élvezte a kalciumot, brómot, magnéziumot és jódot tartalmazó bereki csodavizet.

– A mi kis falunk valóban Trianon kilátástalan keserűségében fogant, mert akárcsak a közeli Hajdúszoboszlón, nálunk is olajat kerestek ezen az ingoványos, mocsaras tiszai árterületen, a Berekben – magyarázza némi geológusi felütéssel Molnár János polgármester, a fakosaras korszak óta eltelt idő alatt nemzetközi hírűvé váló fürdőcentrum előtti főtéren, ahol ezen a hétvégén éppen tökfesztivált nyitott meg a fürdőző vagy csak bámészkodó népek előtt.

Mert a kilométeres mélységből feltörő csodavíznek köszönhetően majd’ minden hétvégére jut szórakoztató vagy hagyományőrző rendezvény, kiállítás, falunap, operettest, tepertőfesztivál vagy éppen tökös forgatag. Az itteniek vallják, az ölükbe hullott szerencsével tudni kell élni. Nem mindig volt ez így, hiszen Berekfürdő mint önálló község jövőre ülheti meg fennállásának mindössze harmincadik esztendejét, ugyanis csak 1992-ben sikerült végleg „levetni magáról” Karcag fennhatóságát. A rövidke, alig krisztusi kor mégis nagyobb fejlődést hozott, mint az azt megelőző több mint 60 esztendő együttvéve.

– Ez a mi mostani rendezvényünk egy közönséges tökfesztivál – kezdte szimpatikus tradícióféltéssel köszöntőjét a polgármester. – A ha­­gyományainkat, a gasztronómiát elevenítjük fel, de nem tengerentúli kelta szokásokkal, hanem például azzal, hogy a szegény alföldi ember asztalán a főzelék meg a sült tök mellé olykor sült oldalas, fasírozott vagy birkapörkölt is jutott.

Jutott bizony, de csak ha megdolgoztak érte. Errefelé, ameddig a szem ellát, rezgő nyárfák árnyékában, fehérre meszelt falú tanyákon éltek a zsellérek, pákászok, juhászok, csikósok, gulyások, olykor szép számmal dúvad szegénylegények is, vagy éppen a gázos csodavíznek köszönhetően erős tüdejű üvegfúvó munkások.

– Mivel a víz és a gáz keveredve tör a felszínre, először szét kell választani őket – magyarázza Kiss Lajos, aki évtizede karbantartó az egyik szálloda gépházában. – Képzeljen el egy nagy zárt tartályt, ahol a beérkező víz fölé emelkedik a gáz, amit csak ki kell szivattyúzni onnan, és már mehet is az energiaigényes üveggyártás.

Akárcsak a gyógyvízre találó Pávai Vajna József főgeológus úr, úgy a gáz hasznosítója, dr. Veress Zoltán szilikátipari mérnök is Erdélyből, Marosvásárhelyről származott, aki pedig a fátyolüveg feltalálásával tette világhírűvé a vezetése alatt 1940-re megépített és akkor még Karcagi Üveggyárként ismert objektumot. Akkoriban már két fúrt kút szolgáltatta a vizet, és elkészült egy kétrészes betonmedence is, miközben elkelt 48 építési telek, megépült jó néhány nyaraló, és megnyílt az első, 20 szobás szálloda.

– Veress mérnök úr hozta el ide az életet – mondja a polgármester, aki a községben régóta működő református Megbékélés Háza vezetője, és akit tavaly a református zsinat presbiter elnökévé választott az egyháza.

– A gáz hasznosításával már majdnem 100 esztendeje gyökeret vert a térségben az ipar, ami azt eredményezte, hogy az üzem fénykorában 400 környékbelinek meg a családjának adott megélhetést. Akkor négy huta működött egyszerre, és az ipari üvegek mellett kikísérletezték a fátyolosan színes technikát. Az így készült dísztárgyakat, poharakat és vázákat világszerte keresték és vásárolták. Sajnos több mint 15 esztendeje egy még 1997-ben tulajdonosváltással kezdődő folyamat végére akkora adósság halmozódott fel, hogy a gyár csődbe ment.

Azóta – ellentétben a gyógyvízre épülő turizmussal – az enyészeté. Úgy fest a faluvégi temető szomszédságában, mint egy kirabolt, aztán bosszúból még le is bombázott vasbeton szörny, melynek kivert ablakszemei mögött a pusztulás sötétlik.

– Ott már sohasem lesz üveggyártás, ami nekem szívfájdalom – kesereg a falu első embere, de annyit még remél, hogy a legújabb tulajdonos legalább kipucolja és végre hasznosítja a betonszörny alatti területet, miközben a gyár udvarán lévő első fúrt kutat a hozzátartozó épületekkel az önkormányzat kapja meg, ahol idegenforgalmi céllal egy látvány- és kézi üveggyártó kemencét indítanának újra.

– Az bizony nagyon jó lenne – mondja Nagy Istvánné, aki a falusi turisztikai kft. ügyvezető igazgatója. Rövid fejszámolást követően azt állítja – ki tudná nála jobban –, hogy a fürdőben és a faluban évente több mint 100 kisebb-nagyobb rendezvényre kerítenek sort a komolyzenei koncerttől a képzőművészeti táboroztatásig.

– Aranyoskám, mifelénk így vagy úgy, de mindenki a turizmusból, a beregi csodavízből él – kínálja az ünnepélyes megnyitó után mustrát tartó polgármesterét, aztán engem is egy-egy pohárka üdítőitallal Disznós Lajosné, a helyi nyugdíjasklub vezetője.

„Haragszom a töködre, mert rámászott a kukoricaföldemre” – énekli a helyiek üdvöskéje, a kihangosított Bényei Gabi egyszemélyes zenekara, miközben a rendezvénysátor mellett piros orrú bohóc készül a színpadra.

A Karcagi Birkafőzők Egyesülete és a bográcsozás néhány nagymestere jóvoltából bőséges a felhozatal, és 1800 forintért már ehető vagy vihető is az adagnyi báránypörkölt kovászos uborkával, töltött káposzta friss kenyérrel vagy pacalpörkölt csülökkel bolondítva.

Az abádszalóki őstermelő, Somodi Ilona – aki éppenséggel a tök belsejéből teremti elő mindennapi kenyerét – azt mondja, most, hogy a sárgabarack elfagyott, és körtéből meg szilvából is kevés termett, meg kell becsülni a tököt, hiszen majd’ minden lekvárnak és krémnek a dúsító anyaga, s mutatja sorban üveges portékáit. Legalább 20 féle gyümölcsízt kínál, köztük például sült almás, sárgarépás vagy étcsokis krémeket.

Én csak azt akarom leírni, hogy a 100 esztendeje még mocsaras vidékből hogyan válhatott mára olyan nemzetközi hírű turisztikai paradicsom, amelyet évente – nem elírás – több mint 400 ezer hazai és külföldi keres fel. Vajon a forró víz meg a gáz keveréke elegendő lett volna ahhoz, hogy az 1000-nél alig több lelket számláló falu tavaly már az ország 33. leglátogatottabb települése legyen?

Bizonyára nem élhetnének ilyen takarosan és ismertségben az itte­niek, ha elengedik fülük mellett az idők szavát. Meghallották és megfogadták: zsellérből, esetleg néhány holdas vagy jószágos parasztból, pásztorból, igaz, nehézségek árán, de iparossá, szolgáltatóvá, kereskedővé változtak, és a városba kuncsorgás helyett úgy csapolták le a beregi mocsarat, hogy udvariasan vendégül látták az idegent. Ma már alig akad errefelé olyan, aki mezőgazdasággal foglalkozna, mindent visz az idegenforgalom.

Aki pedig mások ellátásából, állandó szolgálatából, nyavalygásának jókedvű elviseléséből keresi kenyerét, annak meg kell tanulnia, hogy az élő zenének, a csárdásnak nehéz, szomorú napokon is szólnia kell, sőt a vendéglőtől a fürdőig tartó úton érdemes kínálni még fagyit, gyümölcsöt, sőt élő virágot is.

Ebbéli igyekezetüknek, no és a jó hírüknek is köszönhetik, hogy először a fürdő felújítására nyertek pályázaton 67, majd a főtér igényes kertészeti és burkolási munkáira 100 milliót.

Igaz, a központtól távolabb eső utcácskákban meg az autóskemping mellett egyre több, régebben állami cégek tulajdonában álló nyaraló gazosodik romosan, de még így is naponta 4 ezer nyaralónak képes szálláshelyet biztosítani Berekfürdő. Persze ehhez szükség van az idegenforgalmi hozzájárulást is magában foglaló, évente mintegy 100 milliós saját adóbevételre is, ami hasonlóan apró települések esetében még az 5 milliót sem éri el.

Igaz, azok nem is születtek gyógyvizes fakosárban.