A természet szépségei – selyemre festve

Karácsony és születés: összetartozó fogalmak. Zsombori Erzsébet december 23-án jött világra, az a nap ünnepi fényben ragyogott, mintha már karácsony lett volna. Aztán évtizedekkel később még egyszer ilyen szép ajándékot kapott: szenteste került kórházba és karácsony első napján megszületett a fia. Feledhetetlenek számára gyerekkori emlékei is, a falusi kántálások, a templomi misztikus pillanatok.

Családja Kolozsváron élt, s amikor ügyvéd édesapját politikai okokból megfosztották hivatásától, el kellett hagyniuk a várost. Bonchidára települtek, Erzsébet ott született, Mária húga pedig Magyarszarvaskenden, ahová elvándoroltak. Az apa tanítói, majd tanári keresetéből szerényen éltek, de a lányok soha nem érezték, hogy bármiben is nélkülöztek volna.

– Máig elevenen élnek bennem az adventi esték – veszi kezdetét az emlékidézés. – Nagytatának gyönyörű hangja volt, és tudott hegedülni is. Az ölébe ültetett bennünket, a református énekeskönyvéből énekeltünk. Nagyon szerettem a nagynénémet, Bubát is. Póka Zsombori Erzsébetnek hívták, festőművész és operaénekes volt, rendszeresen betértek hozzá a kolozsvári művészvilág jelesei. Tizenegy évesen én is köztük lehettem, mivel itt jártam bentlakásos iskolába, s alig vártam a hétvégéket, hogy odamehessek. Ebben a közegben természetes volt számomra, hogy a művészi pályát választom.

Erzsébet először a színészettel próbálkozott, de nem vették fel a főiskolára. Azt mondták neki, várják a következő évben is, de ő nem ment. Elkezdett rajzolni, majd festeni. Közben ugyan bekerült a kolozsvári stúdiószínpad csapatába, ahol olyanokkal játszott, akik később nagy ívű pályát futottak be, ám a képzőművészi ambíciói addigra már erősebbnek bizonyultak. Messze volt még a selyemfestés, de elindult a saját útján: tizennyolc évig reklámfestőként dekorálta az üzletek belső tereit és kirakatait. Szerette ezt is, hiszen festő-, szobrász-, textilszakon végzett kollégáitól sokat tanulhatott.

– Magyarországra 1987-ben jöttünk át a családommal – idézi fel életének nehéz időszakát a művésznő, aki akkor harminchét éves volt, egy fiú és egy lány édesanyja. – Sok álmatlan éjszaka után hoztuk meg a döntést, attól kezdve kicsivel könnyebb lett. Hivatalosan intéztük az áttelepülésünket, mégis feketelistára kerültünk, ami miatt rettenetesen kiszolgáltatottnak éreztük magunkat. Mivel a férjem testvére már itt élt, családegyesítésre hivatkoztunk, de nem ez volt az igazi okunk.

Megelégeltük a diktatúrát, nem hittük, hogy valaha is vége lesz, mi pedig szerettünk volna szabadabban élni. Az engedélyre több mint két évet kellett várni. Ilyen hosszú idő alatt bármi megtörténhet az emberrel, amint másokkal történtek is rejtélyes dolgok. Azt alapból mindenki megkapta, hogy hazaáruló. Aztán elérkezett a sorsdöntő nap. A határon mindannyiunkat alaposan átvizsgáltak, nem is tudom, miért, románul köszöntem el: La revedere! (Viszontlátásra!). Pici fiam jó hangosan megismételte: La revedere! Mindenki jót derült rajta. Ha tudták volna, hogy mi egyáltalán nem voltunk vicces kedvünkben…

Erzsébet nehezen élte meg a változásokat, melyek lelkileg igencsak megviselték. Nagyon is igaz a mondás: Szívet cserél, aki hazát cserél. Egyszerre minden megváltozott, nem volt más választása, mint újraépíteni az életét. Hiába kezdett egyenesbe jönni, sokkal érzékenyebben reagált a vele történtekre, más emberként hallgatta a magyar himnuszt is. Mint mindig, ezúttal is a festés lendítette túl a nehezén. Az alkotás kiváló terápia a magány, a szorongás feloldására, a bánat elűzésére. Lassacskán alkotóként is rátalált az útjára. Látványos támogatói sosem voltak, igazából a szorgalmának, a hitének, illetve a véletlennek és a szerencsének köszönheti, amit eddig elért.

Azzal kezdődött, hogy 1989 őszén olvasott az újságban Makovecz Imre és Beke Pál kezdeményezéséről, a Kós Károly Céh megalapításáról, ahol erdélyi művészeknek kínálnak bemutatkozási lehetőséget. Amikor felkereste őket, bátortalanul mondta, annak is örülne, ha utolsó kiállítóként szerepelhetne. „Miért ne lehetne maga az első?” – kapta a meglepő választ, amit persze óriási megtiszteltetésnek vett. Így került a Budai Várnegyedbe, ahol később egy nívós galériában letehette a névjegyét a selyemfestményeivel. Majdnem huszonöt évig volt ott állandó kiállítása, ami rengeteg baráti és szakmai kapcsolatot hozott számára. Később a ma már Svédországban élő és festőként is jegyzett lányával együtt saját galériát nyitott a belvárosban, ahol közös tárlatuk mellett kulturális rendezvényeket is tartanak.

– Érdekes, kezdetben a nővérem festett selyemre, majd később, amikor ő már olajképeket készített, én is felfedeztem magamnak ezt a cseppet sem könnyű technikát, ami megannyi titkot, meglepetést, improvizációs lehetőséget tartogat – meséli Zsombori Erzsébet. – Ez az anyag tökéletesen passzol a mentalitásomhoz, a karakteremhez, a témavilágomat is meghatározza. A selyem lágysága, finomsága, sejtelmessége és nőiessége a többi technikától eltérő bánásmódot igényel. Híve vagyok a kísérletezésnek, fokról fokra alakult ki a képi világom. Elvarázsol a természet, az erdélyi táj szépsége életre szóló ihletforrást jelent számomra. Ha madarat festek, az is én vagyok. Ismerem a fűszálak nyelvét, a kövek lelkét. A virágban zene szól, a zenébe virágot képzelek. Talán a legnehezebb az érzések, a hangulatok vizuális megjelenítése, ugyanakkor a legizgalmasabb is.

Erzsébet műhelyében persze nemcsak selyemfestmények születnek, hanem grafikák, akvarellek, könyvillusztrációk is. Szereti a portrékat, egy időben nyolcvan madonnát festett. Ahogy a világban oly sok művész, az ő alkotókedvét is visszavetette a koronavírus-járvány. Hónapokig nem nyúlt ecsethez.

Aztán varázsütésre szükségesnek érezte, hogy elmesélje, miként hatott rá a bezártság, a szorongás, az elszigeteltség. Bizonyos élethelyzetek alkotásra ösztönözhetik a művészeket, igenis meg kell mutatniuk azt az erőt, ami bennük lakozik.