Alföldszállást nem lehet elfelejteni

Ülünk Szekszárdon, a József Attila utcában, nézegetjük a decsi tanyavilág-találkozók fényképeit. Az elsőt 1996-ban szervezték, az utolsót 2015-ben. Az alföldszállásiak kezdték, aztán csatlakoztak a cserenc- és a bograpusztaiak, a paráziak, sőt még a szőlőhegyiek is jöttek. Az első találkozókon ötszázan is voltak, de még az utolsón is csaknem kétszázan. Többnyire kétévenként rendezték, a decsi faluházban, de 2015 után az összejövetelek elmaradtak, mert nem volt, aki szervezze, és sajnos az elhunytak száma is növekszik.

Szijártó János sorolja a neveket a képeken, és mutatja, hogy 203 nevet írt fel, pedig rég volt, amikor még együtt laktak Alföldszálláson. Decs határa hatalmas volt – ma is Tolna megye legnagyobb közigazgatási területű nagyközsége –, s a pusztáin még az 1940-es évek végén is csaknem ezer tanya állt, a decsiek több mint fele tanyán élt.

Számára minden fotó és rajtuk minden arc kedves emlék, elérzékenyülve teszi utoljára elém azt, amelyen Kőfalvi Jánossal, egykori padtársával látható.

– Jó barátok voltunk, még a fenekeseket is egyszerre kaptuk az iskolában – néz rám. – Belőle tanár és a decsi általános iskola igazgatója lett, ő mondta a beszédeket a találkozókon – és néha én is –, de tavaly meghalt.

Alföldszállás nevének eredetét nem sikerül pontosan kibogoznunk, egy biztos: az ő szülei az Alföldről kerültek oda. Apja, Szijártó József Bátyáról 13 évesen szolgagyereknek, az édesanyja, Palásti Katalin Bátmonostorról. Szülei aztán a Horthy-világban harmados, feles bérlők lettek.

– Nagyon sokat dolgoztak, hogy megélhessenek – meséli. – Apám végül össze tudott kaparni 13 hold földet, amivel aztán a Rákosi-rendszerben kulákká nyilvánították. Engem ezért nem vettek föl a gimnáziumba, így 1949-ben jelentkeztem erdésztanulónak. Egy év múlva, 1950 őszén azonban otthagytam, amikor az erdészemet csúnyán megverték az ávósok – és én is kaptam két pofont –, hogy miért van sár az erdőben. A fuvarosok felvágták az utat, és ők talán elakadtak ott, persze azért, mert az erdész is a családjával „kulák” volt.

A következő év januárjában én betöltöttem a 18. évet, elmentem traktorosnak. Az első feleségemmel 1956 áprilisában házasodtunk össze, és október 22-én éppen rokonlátogatóba mentünk Jugoszláviába, Óbecsére, ahonnan csak de­cember végén tudtunk visszajönni. Próbáltak ott rábeszélni minket, hogy menjünk Nyugatra, de mi nem akartuk itt hagyni a szüleinket és Magyarországot.

A következő évben építkezni kezdtek Decsen, és a feleségével beköltöztek a faluba. Megszületett a fiuk, aki ma is ott él. Aztán nagy baj történt: Szijártó János asszonya a munkából hazafelé jövet elesett a biciklivel, megsérült a mája és a lépe. Hat évet élt még, 1992-ben, 59 évesen meghalt.

Egy idő után megismerték egymást a második feleségével, Bencze Zsuzsannával. Decsről pár év múlva elköltöztek Tolna-Mözsre, majd 2007-ben eladták a mözsi házat, és Szekszárdon vettek újat. Azóta itt élnek, és látszik, hogy jól megértik egymást. Az idős férfi nagyon szereti Ágnest, a felesége lányát – aki sajnos egy évvel ezelőtt elveszítette a férjét –, és persze az unokák közt sem tesznek különbséget: János bácsi két lányunokája és Zsuzsa néni fiúunokája egyformán kedves mindkettőjüknek.

Kétszáz négyszögöles kertjükben sok minden megterem, a virágokat mind a ketten szeretik, és Szijártó János a műszaki dolgokhoz is ért, hisz kisiparosként háztartási gépeket javított, míg csak nyugdíjba nem ment. Ehhez hozzáteszik: a Szabad Földből is sokat tanulnak. És amikor tanyákról olvas lapunkban, mindig megdobban Alföldszállás ősz gyermekének szíve.

Nem érti, hogyan történhetett meg, hogy a decsi pusztákról – és az egész Sárköz tanyáiról – elfogytak az emberek, „elnyelte őket” a falu, a város. Jómagam is az interneten azt találtam, hogy most Alföldszállás „lakónépessége hozzávetőleg 1 fő”, de házigazdám ismeri is azt az egy főt: a 15 éve elhunyt Hódi János feleségét, aki egyedül él azóta is a tanyájukon. Van még egy-két tanya, ahol gazdálkodnak, kijárva a faluból, de ez már nem az, mint régen.

– A szülőföldemet és a magyar tanyavilágot tönkretették az izmusok – sóhajt –, ahelyett, hogy a józan paraszti ész érvényesült volna. Félek, hogy itt mifelénk már nem lehet a tanyákat feltámasztani. De az országnak még vannak olyan részei, ahol túlélték a legnehezebb időket is. Hiszem, hogy ott új élet vár rájuk.