Kárászy Szilvia: Nem szabad félni

– Nem tudjuk, hogy fehér karácsonyunk lesz-e, és még mindig tart a pandémia okozta bizonytalanság, ami a családi összejöveteleket illeti. Ön milyen karácsonyra készül?

– Természetesen idén is tervezzük a szokásos nagyszabású családi összejöveteleket. Egyrészt néhai férjem családjával, a Tahi-Tóthokkal ünnepelnénk, ezek amolyan „nagy olaszos” összejövetelek általában, illetve a Kárászy rokonsággal, valamint dr. Szőke unokatestvéreimmel is megünnepelnénk a karácsonyt. Bízom abban, hogy a járvány nem írja felül a terveinket, és találkozhatunk.

– Ez immár a negyedik karácsonya lesz a férje – Tahi-Tóth László színművész – nélkül. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Hol tart a gyógyulás útján?

– Lacival huszonöt éven át voltunk útitársak, és bár nehezen, de mára talán sikerült elengednem őt. Jelenleg – minden érdeklődés ellenére – egyedül folytatom tovább az utam, a boldog emlékeimmel és a jelenemmel. Hálás vagyok a sorsnak, hogy a pandémia előtt kellett elbúcsúznunk, mert így az utolsó percig mellette lehettem. El sem merem képzelni, mit érezhet most az, aki nem tud bemenni a kórházba a beteg szerettéhez. Negyedszázados házasságunk alatt nekünk is voltak hullámvölgyeink, de az soha egy percig sem volt kétséges, hogy összetartozunk és szeretjük egymást. A bajokon pedig mindig a humor segített át, nagyon hiányzik a férjem ironikus humora.

Jómagam is igyekszem nem elveszíteni a humorérzékemet, mert úgy vélem, hogy amíg nevetni tudok – akár önmagamon is –, addig nincs nagy baj. Az a tapasztalatom, hogy jó esetben az ember mindig egy lépéssel feljebb jut ki a gödörből. Úgy érzem, hogy a pandémia és a jelenlegi helyzet a maga szörnyűségével együtt is azt az üzenetet hordozza, hogy kell most egy kis megállás, gondolkozás és ráeszmélés sok mindenre… Most megvan a lehetősége a jó értelemben vett változásnak. Tisztán kéne látnunk a dolgokat, az értékrendünket, csak így menthetjük meg emberi világunkat. Úgy hiszem, számomra is elérkezett életem újraalkotásának az ideje. Laci is örülne, ha látná, hogy ismét alkotok, kiteljesedem, és boldog vagyok.

– Szerencsére önnek gyógyírként ott van a zene birodalma, amelyről egyszer azt mondta egy interjúban, hogy az Isten nyelve.

– Igen, a zene az a nyelv, amely az egyetlen „isteni rendet” képviseli, és ezt a kommunikációt a világon minden ember érti. Tehát ily módon a zene teljességgel nemzetközi: egy zenemű a világ bármely részén – a Délitől az Északi-sarkig – érthető, érezhető, mert leképezi a világmindenség egyetemes rendjét a maga semmihez sem fogható gyönyörűségével és tökéletességével együtt.

– Önnél hogyan kezdődött a vonzalom? Egyenes volt az útja a koncertpódiumig?

– A családunkban sok amatőr művész volt, de senki nem gondolta, hogy a művészetéből éljen. Úgy érzem, hogy bennem gyermekkoromban egy énekes-színész is elveszett valahol. Folyton tele voltam ötletekkel és tervekkel, a családom úgy nézett rám, mint egy kis ufóra. Tízévesen bekerültem a XIII. kerületi zeneiskolába, a kezdők legendás Manyi nénijéhez, Komjáthy Aladárnéhoz. Ám két évvel később mégis úgy döntöttem, abbahagyom, mert elegem volt az állandó gyakorlásból, és jobban érdekelt a sport. Amikor ezt bejelentettük Manyi néninek, ő édesanyámhoz fordult, és csak annyit mondott: „Kár. A lányából művész is lehetett volna.” Kiváló pedagógus volt, mert búcsúzásképpen elvitt a Zeneakadémiára, ahol Szvjatoszlav Richter zongorázott, és karnyújtásnyira ülhettem tőle a pódiumon.

Azt hiszem, akkor megéreztem a művészet, illetve a zongoraművészet lényegét, azonnal visszaültem a hangszerhez, és minden addiginál többet gyakoroltam. Tizenhárom évesen megnyertem egy ifjúsági zongoraversenyt, jött a konzervatórium, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola, végül a freiburgi zeneművészeti főiskola mesterképzője. Első lemezemen – amelyet németországi éveim alatt vehettem fel – Muszorgszkij Egy kiállítás ké­pei című darabját játszottam, amely a Fotográfia és Mu­szorgszkij egybeeső kerek évfordulója miatt nem csupán egyszerű hangzó anyag lett, hanem egy összművészeti alkotás. A lemez borítójára ugyanis akkori vőlegényem, Pándi Titusz fotóművész rólam készített szürreális műtermi felvételei kerültek, és ezzel egy fényképészeti díjat is elnyertünk. Valahogy természetes lett számomra, hogy a koncertjeimen is összművészeti produkciókat hozzak létre, prózai betétekkel és vizuális elemekkel.

– Közismert a hangszerek iránti szeretete. Tevékenyen részt vett a Szabados-féle magyar harangjáték megalkotásában, és ön a Fazioli-zongorák „magyar anyukája”.

– Valahogy sorsszerűen kerültek utamba ezek a csodálatos hangszerek. A harangjáték például úgy, hogy a szomszédságunkban lakó mérnök, Szabados György megkérdezte, nincs-e kedvem részt venni egy zongorabillentyűkkel megszólaltatható, újszerű harangjáték elkészítésében és népszerűsítésében. Valamilyen szinten az egész életemet végigkísérte ez a hangszer. Készítettem harangjáték-átiratokat és saját kompozíciókat is. Rengeteget koncerteztünk, és a külföldi koncertek után rendre új harangjátékot kellett készíteni, mert a fellépések után azonnal meg is vásárolták az új fejlesztésű hangszert. Büszkék vagyunk rá, hogy a világ minden táján, Japántól az Egyesült Államokig megtalálhatók a harangjátékaink. Most éppen kölcsönadtam a saját hangszeremet a Fővárosi Nagycirkusz karácsonyi ünnepi műsorához.

De visszatérve a kezdetekre, az egyik dolog hozta magával a másikat: a frankfurti vásáron éppen a harangjátékhoz kerestem digitális zongorát, amikor megláttam a csodálatos olasz Fazioli-zongorát. Szerelem volt az első látásra! Tudtam, hogy a „zongorák Stradivariját” meg kell mutatnom itthon is. Szerencsésen összeálltak a dolgok: a történet Tiszadobon kezdődött, ahol Hauser Adrienne-nel társszervezőként vettem részt egy zongorafesztivál előkészítésében és lebonyolításában. Azután pedig éveken át szerveztem a Fazioli-fesztiválokat, így lettem a hangszer magyarországi gardedámja, illetve „anyukája”.

– Nemcsak a zenei életben ennyire impulzív, szívesen osztja meg a tudását, és meleg szívvel támogatja azokat, akiknek a leginkább szükségük van erre. Mi vezérelte, hogy szülei egykori Pozsonyi úti otthonában művészeti szalont nyisson?

– Még kezdő művészként kerültem kapcsolatba a Lions Clubok Magyarországi Szövetségével. A szervezet kulturális életében vettem részt. Később megalapítottam az Aranyharang-díjat, amelyet olyan fogyatékkal élő, vak és gyengén látó gyerekek és felnőttek kaptak, akik valamilyen kiemelkedő szakmai vagy emberi tettet vittek véghez. Úgy vélem, a díjazottak történetei mindnyájunknak üzennek: kitartással, az élet és embertársaink szeretetével nemcsak a nehézségeket küzdhetjük le, de különlegeset, maradandót is alkothatunk.

2015-ben adtuk át az utolsó szeretetdíjat, de remélem, hogy lesz még folytatása. A Kárászy Szalont pedig azért hoztam létre, hogy többször találkozhassunk, beszélgethessünk, és mindemellett művészeti, kulturális élményekkel gazdagodhassunk. A szalon voltaképpen egy sajátos összművészeti galériaként funkcionált: kiállítóterem, koncertek, mesterkurzusok, előadóestek, performance-ok, ismeretterjesztő előadások, könyvbemutatók, társasági összejövetelek találkozóhelye volt Budapest szívében, a Szent István parkban. A szalon aktivitása a pandémia miatt áttranszponálódott Balatonszéplakra, a Tükörházam kertjébe, ahol jövő nyáron is szeretettel várjuk a közönséget.

– Véleménye szerint hogyan lehet túlélni a pandémia okozta feszültségeket, az élettér beszűkülését, a vele járó félelmet?

– Nem szabad félni! Az egész életünk „egy utazás”, és ez az út most éppen befelé, önmagunkba, önmagunkhoz vezet. Nem szabad ezt most megkerülni. Jómagam sokat vagyok egyedül, de egyre inkább harmóniában és békességben. A lényeg, hogy gondolkozzunk, legyünk résen, tegyünk meg mindent, hogy tisztán lássunk, és ily módon lehetőségünk nyíljék, hogy érdemben tervezhessünk. Nem szabad hagyni, hogy behúzzon az aggodalom, a megfélemlítés, a múlt fájdalma vagy a jövőtől való rettegés.

Bátran kell most élni! Jelen kell lenni minden pillanatban, bölcs döntéseket hozni és bízni az élet áramlásában. A semmiből is újra lehet kezdeni! Amíg a nap este lemegy, reggel pedig feljön, addig élünk, remélünk, és soha ne adjuk fel! Vegyük észre az élet adta apró örömöket! Azokra figyeljünk, akiket szeretünk, és akik valóban és önzetlenül szeretnek minket. Össze kell most gyűjteni a szeretet és az összetartozás harmatcseppjeit!