Milyen a megváltott világ?

– Mit tudnak egymásról?

Kozma Imre: – Én mindent tudok Annáról, hiszen régóta nyomon követem az életútját. Tisztelettel és szeretettel gondolok rá, hiszen nincs annál nemesebb feladat, mint értékeket közvetíteni, méghozzá úgy, ahogyan ő teszi. Az egész országra érvényes a küldetése.

Kubik Anna: – Kozma atyára a cselekedetei hívták fel a figyelmemet, kezdetektől fogva ismerem és becsülöm a buzgólkodását. Édesapámtól magam is örököltem egyfajta erős érzékenységet a bajba jutottak, a betegek iránt.

K. I.: – Az én saját rendszerváltoztatásom 1989-ben történt, amikor először tehettem azt, ami miatt pap lettem. Előtte állandó ellenkezésben, akadályoztatásban zajlottak a mindennapjaim, az életemet jelentő küldetésemet igyekeztek bekényszeríteni a templom falai közé. Ez ellen végig tiltakoztam, sőt ki is jöttem a templomból, hiszen a keresztény üzenetnek a világban kell elhangoznia.

K. A.: – Számomra 1986. január 2-án kezdődött a rendszerváltás, ekkor mutattuk be Sütő András Advent a Hargitán című drámáját. Hosszú tiltás után lényegében akkor kerülhetett először szóba színpadon a határainkon túl élő magyarság sorsa. Valóságos tüntetés zajlott a nézőtéren, mindenki várta már, hogy a Kádár-érában tabunak számító témáról szabadon és nyíltan beszélhessünk. Sokan még most is emlékeznek arra a két gyönyörű imára, amit Bódi Vencellé és Árvai Rékává átlényegülve Sinkovits Imrével mondtunk el. Nemrég egy portás bácsi, ahogy felismert, a darab nyitódalára gondolva csak ennyit mondott: „Jégmadár, jégmadár.” Harmincöt év elteltével…

K. I.: – Sajátos évtized volt! Szeretetszolgálatunk szerteágazó tevékenysége közül a „zsákos turisták” akciója Erdélybe irányult. Öt-hatszáz egyetemista ült vonatra minden hétvégén, és hatalmas hátizsákjaikban gyógyszereket vittek ki a rászorultaknak. Azt gondolhatnánk, akkoriban rizikós vállalkozásnak számított az ilyesmi, de szerencsére az esetek többségében a magyar határőrök szemet hunytak fölötte, a románokat meg különösebben nem érdekelte a dolog. Ha netán valakit mégis feltartóztattak vagy előállítottak, mehettem a rendőrségre meg a különböző hatóságokhoz, hiszen mégiscsak én voltam az éceszgéber.

– Erdély a szívükben van?

K. A.: – De még mennyire! Sokan azt hitték rólam, hogy erdélyi vagyok. Sütő András darabjában nem játszhattam úgy, hogy még soha nem jártam a Hargitán, ezért a bará­taimmal kimentünk, és felkerestük a cselekmény helyszíneit, forrásvidékét. Maga az író adott a kezünkbe egy útitervet. Így jutottam el Sikaszó völgyébe és a Madarasi Hargitára. Nagyon megérintett a táj, a mű nyelvezetére pedig ösztönösen ráéreztem.

K. I.: – Sütő Andrást én is jól ismertem. Marosvásárhelyen tartózkodtam az 1990. márciusi magyarellenes pogrom idején, amikor súlyos sérüléseket szenvedett, azután megszerveztem a müncheni gyógykezelését. Szomorúan gondolok vissza arra a 2006-os októberi napra, ahogy végső búcsút vettünk tőle.

K. A.: – Magam is ott voltam. Az a megtiszteltetés ért, hogy a színészek, a színhá­ziak nevében búcsúztathattam.

– A jó emberek megtalálják a jó embereket…

K. I.: – Micsoda találkozások voltak! Aki akárcsak egy fél napot együtt tölthetett Kallós Zoltánnal vagy Sütő Andrással, annak örökké élni fog az emlékezetében a velük való beszélgetés. És hát Sinkovits Imre, aki az imént már szóba került… Vele összetartozni, az jelentette igazán a nemzeti érzés megerősödését. Élete utolsó éveiben karácsony beköszöntekor ő nyújtotta át nekünk az ­európai cserkészek által Betlehemből elhozott lángot.

K. A.: – Amikor a Nemzeti Színházba szerződtem, akkor ismerkedtem meg vele. Abban az időben halt meg bányász édesapám, nagyon fiatalon, még csak ötvennyolc éves volt. Imre bácsi – ahogyan mi szólítottuk – kitárta a karját és magához ölelt. Mintha a Jóisten gondoskodott volna arról, hogy legyen egy második édesapám. És ezt ő is így gondolta. Tehát nemcsak szakmai, hanem szoros emberi kapcsolat is volt közöttünk.

– Mindketten vidékről származnak. Rohanó világunkban mit jelent önöknek a szülőhelyükhöz való kötődés?

K. A.: – Mély gyökereket. Biztos talajt a lábam alatt. Ősiben élő családunk megtalálta felmenőink keresztleveleit, mind-mind római katolikusok voltak. Nekem ez nagyon fontos, meghatározza a szakmai és a magánéletemet. Még akkor is, ha manapság jobban értékelik azt, aki valamilyen különös esemény folytán válik hívő emberré.

K. I.: – „Imre atya, várjuk haza!” – ezt a kedves invitálást épp most kaptam egy ünnepségre Győrzámolyból. Ahogyan Annának, nekem is a mindent jelenti a szülőfalum. Másfél éves lehettem, amikor édesapám meghalt egy vonatbalesetben. Anyám túl fiatalon hova is mehetett volna, mint vissza a családi fészekbe? Én ezt ajándéknak tartottam, hiszen anyám legkisebb húgával szinte egyidősek voltunk, tudtam kivel játszani. Győrzámolyról bennem egy befogadó, keresztény família, illetve a templomi, a hitbéli közösség képe él.

Milyen óriási jelentőségű, hogy kétszáz év alatt mindössze hét plébánosa volt a falunak! Amikor én még oda tartoztam, azon a településen egymásért éltek az emberek, magatartásukat pedig a keresztény értékrend határozta meg. Most értem meg igazán, hogy ez mennyi rossztól megvédte a közösséget. De azt sem kell szégyelleni, ha esetenként a félelem válik visszatartó erővé, mert nem szeretnénk a negatív történések következményeit magunkon hordozni.

– És van-e a hitnek olyan ereje, ami a félelmeket oldja?

K. A.: – Mindenképpen. A hit biztos bástya, amit nem kapunk meg a keresztséggel, az majd kegyelem lesz, de mindenképpen elindít az oda vezető úton. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy ezt az utat megmutatták nekem, és saját akaratomból választhattam meg az irányt. Mindent Ősi kis katolikus templomának köszönhetek, ahol először hallottam orgonaszót, közösségi imát és éneklést, ahol elindult a művészetek iránti fantáziám. Sok ilyen örömforrás formálta a személyiségemet, és vezetett el a kegyelmi állapotig.

És a félelem? Nem vagyok félős és sosem érzem magam egyedül, pedig már a lányom is kirepült a családi fészekből. Alig tudok valamit a ház lakóiról, amelyben élek. Mennyire más volt ez falun! Iskolába menet úgy mentem végig az utcán, hogy mindenkinek köszöntem, még annak is, akit nem ismertem. Ez a szokásforma egyfajta biztonságot adott az embereknek, és a település megőrizte a családias jellegét.

K. I.: – Nagyon örülök, hogy felmerült az egyedüllét kérdése… Pappá szentelésem ötvenedik évfordulóján megkérdezte tőlem egy újságíró, miért lettem lelkipásztor. „Azért, mert nem akartam sohasem egyedül maradni” – válaszoltam neki, mire teljesen összezavarodott. Mindig közösségben éltem. Hatéves lehettem, amikor nagyapám azt mondta: „Édes fiam, senki nem élhet önmagának!” Ekkor határoztam el, hogy pap leszek, mert így tehetek legtöbbet az emberekért. Aki nyitott mások felé, az sosem lehet egyedül. Annak a magány feloldásában rengeteg tennivalója akad, csak észre kell vennie a társai gondját-baját. Nem csak karácsonykor! Mi, máltaiak az élet minden napján fontosnak tartjuk ezt, a karácsony „csak” egy kiemelt ünnepnap, amikor erre különösképpen figyelünk.

– Mindkettőjük küldetése, hivatása a közösség szolgálatában áll. Csodálatos misszió ez!

K. A.: – Pontosan. Minden testi és lelki betegség arra vezethető vissza, hogy az ember saját élete kiteljesítését tűzi ki célul. Divatos szóval ezt önmegvalósításnak hívják. De mi történik akkor? Semmi! Ha csak nem az, hogy még jobban gerjeszti a fogyasztást, a felhalmozást. Én az élet értelmét a mások iránti szolgálatban látom.

K. I.: – Nagyon jó felütés, Anna! Magam is rengeteget tépelődök ezen. Nagyjából húszéves korára el kell jutnia az embernek ahhoz, hogy tisztában legyen az alapvető céljaival, melyekhez igazíthatja önmagát. Nálunk magától értetődő volt, hogy a családban mindenkinek van feladata. Télidőben reggelente nekem kellett kivinni a hamut és bekészíteni a tűzifát. Ilyen kötelességekből épül fel az ember személyisége, amihez az önismeret, az önnevelés is hozzátartozik. Másképp hogyan lehetne bárki egy közösség tagja?

A keresztény örökségünk elsősorban abban rejlik, hogy meg tudjuk-e jeleníteni a közösségi gondolkodást, mert az életünk értelme az odaadás és az elfogadás. Sokat beszélünk erről – most különösen ezt kérik számon rajtunk Európában –, mert a pogány világ fél tőle. Amikor hittanórákat tartottam, mindig megkérdeztem a gyerekektől, mi a bűn. Nem ismerve a „hivatalos” definíciót, a lehető legizgalmasabb válaszokat adták. Egy nyolcéves kisfiú például azt mondta: „A bűn az, amikor csak magunkra gondolunk.” Nincs ennél pontosabb megfogalmazás. Akár még karácsonyi üzenetnek is beillik.

K. A.: – Hárman vagyunk testvérek, mindhárman lányok. Nekünk is megvoltak a feladataink, a nővéreim elvégezték a fizikai munkát, én meg kedvemre olvashattam a tiszta ruhák kosarában. Úgy tűnik utólag, korán el kellett kezdenem a pályára való felkészülést. Ami pedig a közönség iránti alázatot illeti, a boldog békeidőkben a színház még arról szólt, hogy szívünk, lelkünk, eszünk által közösségi élményt adjunk a nézőtéren ülőknek. Nekünk a pálya elején még fel kellett esküdnünk a kultúra szolgálatára. Sajnos mára ez gyökeresen megváltozott, ami nem tölt el örömmel, kezdek is távolodni tőle. Nem tudom, hol siklott félre a dolog. Talán ez is az emberi lélek elbutításával van összefüggésben. Már önmagában azt is pokolinak tartom, hogy ez egyáltalán cél lehet. De hát dolgozik a sátán.

– Imre atya hogyan látja ezt?

K. I.: – Nézzük csak a paradicsomi történetet, amiben rendkívül fontos igazságok jelennek meg, ha helyesen értelmezzük, lényegében a teremtett világ rendjéről szól. Amikor a sátán leválasztja az első embert az Istenről – de facto ez az alapállás –, akkor az áteredő bűn következtében az ember értelme elhomályosul, akarata rosszra hajló lesz. Jelenünkben elhomályosult értelemmel azt lehet tenni, amit mások diktálnak. Jóra hajló akarat nélkül pedig bárki bármire rávehető. Sokan nem azért tesznek valamit, mert azzal az igazságot szolgálnák, sajnos ott tartunk, hogy az illető értelmi képességeivel van a baj.

K. A.: – Ez félelmetes! Ha abból indulunk ki, hogy ebben a korlátlan szabadságban „most még csak tükör által homályosan látunk”, akkor felvetődik a kérdés, hogy mikor jön el a teljesség, amikor mindent szemtől szembe és világosan fogunk látni.

K. I.: – A keresztény gondolkodás szerint a szabadság a jóra való, habár rosszat is tudunk tenni, csakhogy azt nem tartjuk számon és legszívesebben eltitkolnánk. Valójában a nagyon egyszerű irányokat kellene elfogadnunk.

A felebaráti szeretet kérdése is arról szól, hogy keressük egymás javát, mégis elharapózott az ellenségeskedés, a gyűlölködés. Jézus apostolokhoz szóló szeretetparancsa is a keresztény örökség része: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Igen, valahol arról szól az emberi küldetés, hogy magunknál jobban szeressük egymást. A mindennapok világában ez úgy nyilvánul meg, ha valaki szeret valakit, akkor minden áldozatot örömmel hoz meg érte. Mindez persze másként érvényesül a szerelemben, a házasságban vagy a barátságban. De említhetnék más viszonyokat is, például hajléktalanokhoz lehajolni, szegényeket felemelni.

– Anna, színművészként mit tud tenni?

K. A.: – Ami a színpadról átadható, azt evidensnek tartom. Azon túl pedig magánemberként is érzek felelősséget mások iránt. A Magyar MPS Társaság jószolgálati nagykövete vagyok például. Nagyon megérintett a zavart anyagcsere következtében kialakuló súlyos betegség, amit lényegében egy enzim hiánya okoz a gyerekeknél, s alig-alig diagnosztizálható elég korán! Néhány családdal egészen közeli kapcsolatba kerültem. Mindenkinek ajánlom az önkéntességet, mert mások problémáit látva hamar rá lehet jönni, mégsem olyan rettentőek a saját nyavalyáink.

K. I.: – Ez a megváltott világ. Erre keressük a választ karácsony megünneplésével is. Jézus mondja: „Amit eggyel a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek” – ilyen a lehajolás, a felemelés. Itt nem emberi dicsőségről van szó, hanem valamiképpen az isteni világban való megjelenítéséről. A máltai misszió olyan régi fogalmakat hozott vissza, mint a jelenlét, a befogadás, a kísérés. Akihez odafordulunk, ahhoz közünk van, késztetést érzünk arra, hogy valamit tegyünk érte. Ebben a megváltott világban így gondolkodunk. Legyen színész, orvos, mérnök, tanár vagy pap, csak ez az egy szempont határozhatja meg az ő tevékenységét.

Mi, irgalmas rendiek jól tudjuk, nem mindegy, hogyan fogadjuk a kórházban a beteg embert, hiszen egy idegen közegbe kerül, de ha már az elején elfogadó szeretettel találkozik, kicsit otthonosabban érzi magát. Akihez irgalmasak vagyunk, annak biztonságot és védelmet teremtünk. Egy adott helyzetben nem is adhatunk ennél többet. De amikor úgy gondoljuk, hogy fut a szekér, akkor is szükségünk lehet ezekre.

K. A.: – Csodálattal hallgatom Imre atyát! Ki szeret a szenvedésben osztozni? Ki vállal fel ilyet könnyű szívvel? Szerintem ez a legnagyobb dolog a világon.

– Nemrég láttam egy riportfilmet a tévében, amit az aradi kórház Covid-osztályán forgattak. Ült az ágyon egy fejkendős nénike, és csak azt hajtogatta: „Félek!”, „Félek!”, „Félek!”

K. I.: – Megint eljött az ideje a felemelésnek. Szerintem sokkal több jó jelent meg a vírussal, mint amennyit gondolnánk. A betegségben szenvedő megvilágosodik, hogy nem tud létezni a másik nélkül. A mellette lévő pedig arra döbben rá, hogy mennyi mindenre képes a társáért. Akit ez a szörnyű betegség elér, az nem marad ápolás nélkül. A kórházi dolgozók áldozatvállalása óriási, hiszen az életüket kockáztatják mások gyógyításával.

Össztársadalmi szinten is örömmel látom – akárcsak a mi tevékenységi körünkben –, hogy senkit nem hagynak magára. Az adventi időszakban a templomokban hallottunk az idők jeleiről. Nos, az Isten nélküli világ fel van háborodva ennek hallatán, hol­ott egy földrengés vagy egy járvány beletartozik a világ folyásába, mi pedig már a végső időt éljük, azaz elérkezett Isten országa.

K. A.: – Az is érdekes, milyen fontos lett életünk alapvető sejtje, a család. Kénytelenek vagyunk odafigyelni egymásra, hiszen bármelyikünket elérheti a végzet. A színházi előadás kezdete előtt három figyelmeztetés hangzik el. Úgy gondolom, a járvány már a harmadik figyelmeztetés. Bár ilyen-olyan vírus képében voltak korábban is előjelei a bajnak, de nem hittük el. Ha ebből sem ta­nulunk, akkor nem tudom, mivé válik a világ.

– Önöknek mit jelent a karácsony?

K. A.: – A karácsony nem a szeretet, hanem Jézus születésének ünnepe. Az már az ő áldozati ajándéka számunkra, hogy szerethetjük egymást. De ennek nem a boltokban vásárolt ajándékok számában kell megmutatkoznia.

K. I.: – Hadd idézzek a Szentírásból: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert az Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvözüljön a világ általa.” Tehát mi, keresztények kétezer éve egy születésnapot ünnepelünk karácsonykor. Ami az év legboldogabb napja, és ami minden bizonnyal a világ végéig kitart.