Ünnep a szívekben

Az utat, amelyen keresztül Erdőkertesről az őrbottyáni öntőműhelyhez jutok, Harang utcának hívják. A háznál impozáns harangláb köszönti a betérőt. A műhely előtti raklapon lévő harangok átmenetileg időznek itt, mert feljavításra várnak, vagy arra, hogy megkapják a lengőszerkezetet. Mellettük kiállítási darabok sorakoznak.

Egykor jó pár neves mesterember öntött harangot Magyarországon: Walser Ferenc, Seltenhofer Frigyes és sokan mások. Szlezák László (1870–1953), Gombos Miklós nagy­apja a leghíresebb XX. századi harangöntő volt.

A Szlezák-műhelyben tanulta ki a szakmát a nevelt fia, Gombos Lajos, Miklós édesapja, és az ő kezei alatt sajátította el Miklós. A 37 esztendős fia, Ferenc már a negyedik a családban, aki a harangöntést választotta hivatásul. És a 17 éves ifjabb Ferenc is a szabadidejében sokszor besegít. Miklós bizakodva mondja, hogy „tőle függ, de ő is tudja, hogy itt a helye”.

– Az apja még csak négyéves volt, amikor jött velem szerelni. A munkatársaimnak magyaráztam a problémát, de a gyerek előbb értette. Tapintotta az agyagot, hallgatta a harangot, benne volt mindenben. Van kétszázötvenféle művelet, de megtanulta és megszerette – meséli büszkén a 68 éves öntőmester.

Nem volt ez másként vele sem. Az eredeti szakmája esztergályos, és 1981-ben elvégezte a kohásztechnikus szakot. Mi fogta meg annak idején? – kérdem tőle.

– Az, hogy az ember a nála erősebb fémet is képes a saját akarata szerint alakítani. Templomról templomra jár, és rengeteg jó barátot szerez. Az egész folyamatot látja és végigviszi a felméréstől a harangszentelésig.

A Gombos-öntőműhelyben, amely 1990-től működik rendületlen, évente harminc-negyven harang készül, az 1500 kilós óriástól a 28 kilósig. Attól függ, mekkora helyet kell, hogy beharangozzon. A munkájuk ezért terepszemlével kezdődik. Megnézik, milyen harang lakott ott korábban, lehangolják, milyen hang való a templomtoronyba, kiszámolják, mekkora állvány fogja elbírni, és arra is gondolnak, hogyan fog a beszerelés megvalósulni.

Rendkívül összetett feladat a harangöntés. Szükség van hozzá többek között statikára és zeneismeretre is. Zenei hangra öntik őket, aminek a hangzása a jól beállított keresztmetszet és az anyagösszetétel függvénye. Egy 160 kilós harang négy-öt hónap alatt születik meg. Agyagból készül a váz, ami „nem hagyja magát siettetni”.

A három egymásba illeszthető elemből a legalsó, a magminta és a legfelső, a köpeny között található az álharang, amelyre a ­viaszdíszek kerülnek. A minta kiégetése után az álharangot eltávolítják, a másik kettőt egymásba illesztik. Fekete földdel körbedöngölik, majd a formába beleöntik a forró vörösrézötvözetet, más néven harangércet. Három napig pihenni hagyják, majd „kicsomagolják”. A csiszolás után a csigára rakják, felemelik, és megütik a harangot.

Két egyforma nincs, méretben és hangzásban sem. Mindegyik egyedi, melyeket, ha az öntő jól végezte a dolgát, 150-200 évig nem kell javítani. Gondozni igen: időnként meghúzni a meglazult csavarokat. Ez rendszerint elmarad, ezért karácsony közeledtével, amikor nagy szükség van rájuk, sok a dolga velük a mestereknek.

Mellettük folyamatosan készülnek az újak, amelyek javarészt országhatáron belülre kerülnek, de van Gombos-harang például Szlová­kiában vagy Németországban is. Nemrégiben Dél-Koreába készítettek egy 325 kilósat, és ők öntötték az ezredfordulóra azt a harangot, amit II. János Pál pápának ajándékozott Magyarország. Nyaranként megrendezik a Harangok Napját, ez kétnapos programsorozat, műhelylátogatásokkal.

Gom­bo­sék harangöntő üzemébe – amely egyetlen az országban – persze nem csak ilyenkor lehet bejutni. Miklós szívesen mesél, órákig tud a harangok történetéről regélni. Szeretné könyvben megírni. De leg­szívesebben a fiára tereli a szót, hisz ma is ő az, akire a leginkább számíthat a munkában.

– Úgy nőtt fel, hogy látta, hogyan folyik az öntésnél a forró anyag, amikor szinte meglöki az embert a hő. Meg kell szokni, kell hozzá fizikum, de pszichésen is bírni kell. Tudni kell az embernek, hogy ott van dolga, figyelni, s nem szabad félni. Ő meg tudja csinálni – meséli büszkén a fiáról. Ferenc a gyermekkorától ismeri, műveli a szakmát, és diplomás vállalkozásszervező közgazdászként más szemlélettel is tudja nézni, vezetni a családi öntőműhelyüket.

Rajtuk kívül még hárman dolgoznak az üzemben. Vannak nehézségeik, például méhviaszt, melaszt már valóságos kuriózum beszerezni. Kemény munka az öntés, de feledteti az elkészült harang.

– Régen, amikor elmentünk dolgozni, családok szállásoltak el minket – mondja Gombos Miklós, és elérzékenyül. – Volt, ahol éppen disznót vágtak, segítettünk, ahol tudtunk, és nagyokat beszélgettünk.

Majd azzal folytatja, hogy számukra milyen nagy dolog, amikor az elkészült harang körül öt-hatszáz ember örül. Mindenki megnézi, megtapogatja, és felimádkozzák vagy feléneklik a templomtoronyba. A mise alatt a helyére kerül, majd a felszerelés végeztével először szólal meg. Együtt kondul a régi és az új, a múlt és a jövő. S ilyenkor a lelkek összeérnek, a szívekbe ünnep költözik…