Boldog szép napok

– Kezdjük talán a Kossuth-díjjal! Nem csöppentett ürömöt az örömébe, hogy néhányan úgy fogalmaztak, nem feltétlenül a művészi teljesítményéért kapta az elismerést, hanem azért, mert „nyalja a rendszer fenekét”?

– Igazán meghatódtam, amikor megtudtam, hogy díjazott leszek, és boldogan vettem át a Kossuth-díjat, amit azóta is a konyhában őrzök, hogy mindig szem előtt legyen. Jólesik ránézni. Nem hagyom, hogy elvegyék az örömömet. Szemtől szembe csak szeretetteljes gratulációkat kaptam az emberektől. Őszintén szólva nem érdekel azok véleménye, akik a munkásságomat mélységében nem ismerve, vagy saját sikertelenségüket, irigységüket rajtam leverve így vélekednek. Azt üzenem nekik, hogy kell írni 40-50 jó dalt, és ők is megkaphatják. Egyébként felőlem mindenki azt nyal, amit akar. A magam részéről én csak azt nyalom, ami ízlik nekem.

– Kerek születésnapot ünnepelt tavaly, 75 éves lett. Nagy buli volt, amelyen gyakorlatilag ön adta az ajándékot, hiszen november 6-án a Nemzeti Színházban a Boldog szép napok című önéletrajzi könyvén alapuló előadást láthatta a közönség. Hogy érezte magát a narrátor szerepében?

– Nagy vállalás volt. A fiaim azt mondták, hogy valami méltó helyen kéne megünnepelni a hetvenötöt, úgyhogy kibéreltük a Nemzeti Színházat. Nem értek a színházhoz, csak el akartam mesélni az életem történetét: igazi rockbulit csináltunk, de sokat dumáltam közben. Sokat zenéltünk, és sokat meséltem, néha bejöttek a színpadra életem fontos szereplői: szerelmek, rendőrök, potentátok és hasonlók.

A jeleneteket profi színészek adták elő, de még a technikusaim is vállaltak statisztaszerepeket. Bevallom, meg voltam ijedve, hiszen csak az első felvonás másfél órás volt. Ám nagyon jólesett, hogy hatalmas támogatást kaptam mindenkitől, a szereplőktől a hangmérnökig mindenki nagyon figyelt és vigyázott rám.

– Ami a támogatást illeti, ifjabb éveiben viszont nem sok jutott belőle: többször is ellehetetlenítették a Beatrice működését. Ön azonban mindig talpra állt, és ment tovább. Dalokat írt, rádió- és tévéműsorokat vezetett, szerepelt színpadon és filmekben, felbukkant kereskedelmi csatornák bulvárműsoraiban, és több évadon át mentor volt az egyik tehetségkutatóban, jelenleg egy napi sorozatban játszik. Elégedett az életével?

– Nem teljesen, hiszen alakulhatott volna másképpen is a zenei pályám, ha nem gáncsolnak el rendre, és időben megkapom a szakmai elismerést. Sokszor álltam a senki földjén, kényszerhelyzetek jöttek-mentek, és olyan dolgokat is elvállaltam, amik nem szerepeltek az eredeti terveimben: például hatvanévesen korcsolyázni a Sztárok a jégen című televíziós show-ban. De ott is igyekeztem a maximumot nyújtani. Viszont nagyon szerettem a Garázs című rádióműsort, amit évekig vezettem. A műsor – amelyben problémákkal küszködő fiatalokkal beszélgethettem – lehetőséget adott amatőr zenekaroknak a bemutatkozásra.

Nem is emlékeztem mindenkire: nemrégiben például a Tankcsapda hívott meg vendégnek, és csak amikor találkoztunk, akkor derült ki, hogy az első rádiós szereplésük nekik is a Garázsban volt. Én mindig szerettem a tehetséges fiatalokat, inspiráltak. Hajrá, gyerünk! Szívesen átadom, amit az előadó-művészetről tudok. Emlékszem, amikor az X-Faktorban az egyik elkeseredett versenyző sértődött dühében azt kérdezte: „Miért, neked van hangod?”, kapásból azt válaszoltam, hogy mindegy is, mert én vagyok a „nagyferó”. Ezzel azt akartam mondani, hogy a zenei tehetség mellett – és nem helyett – nagyon sokat nyom a latban a színpadi jelenlét, az, hogy valaki karakteres, hogy egyéniség – még, ha olyan megosztó is, mint én vagyok.

Nem véletlen, hogy a mentoráltam, Vastag Csaba megnyerte a versenyt. Emlékszem, hogy a döntőre megbetegedett, alig volt hangja. Azt mondtam neki, hogy adok melléd öt jó táncos csajt, felmész a színpadra, énekelsz, ahogy tőled telik, és belenézel a kamerába, amolyan sármos, „engem nagyon lehet szeretni” tekintettel. Bejött. A rock and rollban mindent lehet, ami szórakoztatja a közönséget. A rockzene meglehetősen nagy szabadságot ad. Nekem is csak egy főnököm van, az Isten. Vele szoktam megvitatni, hogy lehet a világban úgy élni, hogy ne legyek teher.

Ráadásul a világ megbolondult mostanában, és néha úgy tűnik, elveszti a realitását. Milyen dolog az, hogy a párizsi opera le akarja venni a Diótörőt, A hattyúk tavát és A bajadért a műsoráról, merthogy a fehér dominanciát erősítik? Vagy, hogy az amerikai radikális baloldal hatására a Rolling Stones levette az amerikai turnéja dallistájáról egyik nagy slágerét, a fekete nőket ábrázoló és a rabszolgaságra utaló szöveget tartalmazó Brown Sugart, amely 1971-ben az év slágere volt?

– Úgy tűnik, ön jóban van a teremtővel, hiszen a koronavírusos megbetegedést is enyhe tünetekkel vészelte át, jó egészségnek örvend, és szép családi élete van. Hogyan birkózott meg a járvány okozta nehézségekkel?

– Amikor a lezárások miatt megszűntek a fellépések, és otthon kellett maradni, akkor kertészkedtem. Nagy kertünk van Őrbottyánban, annak dísze a „pálinkafám”, egy hatalmas körtefa, amelynek a terméséből akár negyvenöt liter pálinka is kijön. Amikor már besokalltam volna, akkor ismét gondoskodott rólam az Úristen, és Hámori Barbara hívott a Keresztanyu című sorozatba, amelyikben Babost alakítom.

A legnagyobb bajom az volt, hogy amikor beteg voltam, nem találkozhattam az unokáimmal, akiket rajongásig szeretek, és bevallom, el is kényeztetjük őket a feleségemmel. Meg is rónak érte a fiaim, de nem érdekel. Nem tudnak olyat kérni a kicsik, amit ne igyekeznénk teljesíteni. Családcentrikus ember vagyok. Az első házasságomból származó lányommal – akinek az édesanyja Csuka Mónika énekesnő – is jó a viszonyom, és a két fiamnak is igyekeztem jó apja lenni. A nagyobbik, Botond az apukája az ötéves Patriknak, a most három és fél éves lányunokámmal, Alíz Beatricével pedig Hunorék ajándékoztak meg, és náluk született márciusban Nimród. Ráadásul velük egy telken van a házunk, de nem állítunk be hozzájuk bejelentkezés nélkül. Nem mondom, hogy ezt könnyű megállni, amikor unokahiányunk van.

– Nemcsak kényeztetős nagyapa, de bizony, idén már a negyvenedik házassági évfordulójukat ünnepelhetik feleségével, Ágnessel. Banális a kérdés, de hátha tudja a választ: mi a hosszú, boldog házasság titka?

– Szerintem ez ügyben inkább a feleségemnél van a bölcsek köve, őt kéne megkérdezni. Hálás vagyok, hogy ennyi ideig kibírt engem. Székely vér folyik az ereimben, lobbanékony és türelmetlen vagyok, de ő remekül tud engem kezelni. Plusz mind a mai napig szeretjük egymás, nem laposodott el a szerelmünk, megkívánom, ha meglátom. Édesanyám mindig azt mondta, hogy a férfi asszony nélkül nem sokat ér, és azt hiszem, teljesen igaza van. Mi azt hisszük, hogy mi döntünk, de mindig az asszonyok mondják meg, hogy mi legyen, ők teremtik meg az otthont, ahová érdemes hazatérni.

A családunkban is én vagyok a „zenekarvezető”, én teremtem meg az anyagi biztonságunkat. Az elvem az, hogy annyit lehet elkölteni, amennyit kerestem. Büszke vagyok arra, hogy soha nem volt hitelünk, addig nyújtózkodtunk, ameddig a takarónk ért. Mint családfőtől, a fiaim is kikérik a véleményemet, el is mondom, de mindig hozzáteszem, hogy ez csak egy vélemény, és ha jobbat tudnak, akkor cselekedjenek aszerint.