Diófaország tájain

Tarpán, a Tisza árterében gurul velünk az autó. Ilyenkor, januárban, amikor az új évben is beköszöntenek az esők, ködök, máshol lehetetlen gépkocsival közlekedni. Még a traktorokon is kifog a legendásan marasztaló beregi, szatmári sár, itt viszont, a rendben tartott földutakon akadálytalanul szalad velünk az autó, vezetője, Guti Rudolf csak akkor lassít, amikor egy-egy látványosabb szeglethez érve felkiáltunk. Márpedig ez gyakran megesik, pedig nem most járunk itt először. Igaz, régen volt, jó másfél évtizede, de emlékezetes.

Akkor Guti Béla, Guti Rudolf édesapja volt a kalau­zunk. Béla bátyánkban Bereg talán legnagyobb diószakértőjét tisztelte a környék, aki megismerkedésünk előtt pár évvel telepített egy tekintélyes dióst a Tisza árterében. Közvetlenül a folyó partján zöldellt a gyümölcsös, s miközben a szépen cseperedő fák közt bandukoltunk, ő arról beszélt, hogy nincs mese, meg kell újítani a Felső-Tisza dióligeteit.

Valamikor minden környékbeli folyó, legyen az a Tisza, a Szamos vagy a Túr, árterében gyönyörű dzsungelgyümölcsösök nőttek, amelyek ontották a szilvát, az almát, a körtét, a diót. A téeszvilágban azonban majdnem mindenütt kiirtották őket, alig pótolható károkat okozva az ősi gyümölcskultúránkban. Vendéglátónknak különösen a diófák, a 80-100 éves matuzsálemek ledöntése fájt. Nemcsak azért, mert 80-100 évek tűntek el a fűrészüzemek gattereinek gyomrában, hanem azért is, mert ezek a fák mind külön egyéniségek voltak, hihetetlenül gazdag génállománnyal.

– Sajnos a legtöbb kertből is eltűntek az idős egyedek, a helyükre ültetett fák többsége pedig magonc, ami messze nem tudja azt, amit a régi papírhéjút termő fák tudnak – magyarázta. – De azért nincs veszve minden, hála néhány elszánt kertésznek, kiváló minőségű csemeték állnak rendelkezésre. Mi is azokkal ültettük tele a visszakapott földjeink egy részét. Főleg a Milotai 10-es­sel, ami sokak szerint a Kárpát-medence legjobb diója.

Másfél évtized nagy idő, tizenöt év alatt rengeteget változik a táj. Az akkor látott sihederfák is felnőttek lettek, az akkori „csemetekert” ma már szabályos erdőt alkot. A Guti család mellett ráadásul sokan mások is telepítésekbe vágtak, így ma már Tarpa az ország egyik legdiósabb községe – több mint 300 hektáron termesztik a csemegét.

– Apám szabályosan szerelmese volt a diónak – meséli most útközben Guti Rudolf. – Még nagyapám kezdte el annak idején a diózást, aki egyébként fakereskedelemmel is foglalkozott, de az ötvenes években elvették mindenüket, apámnak is Pesten kellett munkát keresnie, mert a téeszbe sem kellett. Dömperen dolgozott, aztán, amikor kicsit enyhült a helyzet, hazajött, s a Titásznál villanyszámlás lett.

De közben mindig zakatolt az agya, s mihelyt lehetőség nyílt rá, nyitott egy vegyesboltot, vásárolt egy román ARO-t, hogy távolabbról is beszerezhessen árut. Jól ment a bolt, aztán jött a rendszerváltás, mi is visszakaptuk, meg vásároltunk is földeket, s hozzáláttunk gyümölcsöt telepíteni. Egy kis almát meg meggyet is, mint a legtöbb tarpai, de messze a dió volt a legtöbb. Még a híres tudóst, Szentiványi professzort is Tarpára csábítottuk, hogy halljuk, mit szól a terveinkhez meg a telepítésre kiszemelt területhez. Helyeselte, így aztán belevágott a család.

Guti Rudolf ma a 33 hektár diós gondjaival, örömével fekszik-kel. Ez már hatalmas terület, s mint mondja, rengeteg vele a gond, de ha elhagyja a falubeli irodáját, és kijön az ártérbe, elfelejti minden búját. Meg is lehet érteni. E sorok írója sokféle gyümölcsöst, dióst is látott már, de ilyen gondozottat még talán soha. Mintha nem is egy gyümölcsösben, hanem egy mintaszerű parkban járnánk, ahol jól megfizetett alkalmazottak hada nyírja a füvet, szabályozza az ágakat, gereblyézi a fák alját.

Felidézi, hogy ősszel levelek sokasága borítja a kerteket. Nem a szél fújja őket szabályos csíkokba, hanem géppel összezúzzák, így a leveleken ragadt kártevők nagy részétől is megszabadulnak, de sajnos a diónak így is épp elég ellensége van.

A dióburok-fúrólégy már megérkezett Beregbe meg Szatmárba is, de errefelé szerencsére még nem okoz annyi kárt, mint a nyugati országrészben, de például a fagy itt sem kíméli a fákat. A tarpaiak meszezéssel és a mészkénlével védik a fákat, de Guti Rudolféknak a Tisza közelsége is besegít, a folyó ugyanis mérsékli a mind gyakoribb légköri aszályt, de a téli hideget is, ami rá is fér a kert 80 százalékát kitevő Milotai 10-es fajtára, ami eléggé fagyérzékeny.

A folyó közelsége azonban egy kis gonddal is jár, az esti permetezést például hátráltatja, hiszen a párolgás lecsapódik a fák levelein, s feloldja a permetszert.

A folyó mellett állva még szebb a kert, amerre nézünk, mindenütt dió meg dió. A fák alatt is találunk még belőlük, a papírhéjú szemeket törögetve hallgatjuk vendéglátónk szavait, aki arról beszél, hogy pár éve kis híján tragikus fordulatot vett a diózása – leégett a korszerű berendezésekkel felszerelt feldolgozóüzeme.

– Majdnem belepusztultam. A szó szoros értelmében belebetegedtem, végül egy pesti kórházban kötöttem ki, ahol nagy nehezen visszaráncigáltak az életbe. És amilyen szerencsém volt, a kórteremben összeismerkedtem egy öregúrral, aki a gyümölcsösök bioló­giai védelmével foglalkozott, s nekem is összeállított egy gyógynövényekből álló szert, ami sok betegségtől óvja a fákat. Vannak persze sokkal erősebb, drasztikusabb szerek is, de nekünk a gyógynövényes kreatúra is bevált, olyannyira, hogy más szerek mellett ezeket is előszeretettel használjuk.

A leégett dióüzem szomorú falai se fognak sokáig árválkodni. Rudi barátunk egy újabb üzem beindítását tervezi. A feldolgozógépsort már meg is vette, s reméli, a piaci rend is helyreáll. Mert most tökéletes a káosz. Pár hónapja megjelent hazánkban a román, az ukrán, a bolgár dió is, ami meg sem közelíti a hazai minőséget, de olcsóbb, a vásárló pedig még nem jött rá, hogy olcsó húsnak híg a leve.

A Tisza másik oldalán, már Fehérgyarmat és Penyige közt, a Szihágy-csatorna partján is találunk egy szép kis dióst. Sokáig eléggé mostoha volt a sorsa. Gazdája, egy jó szándékú, de rendkívül elfoglalt közéleti ember tíz éve telepítette, ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy egyszerűen nincs ideje a kéthektáros ültetvényre. Ekkor lépett a képbe egy közelben élő, háromgyermekes pedagógus-házaspár, az informatikus Fecske Péter és a nyelvtanár felesége.

– Öt éve kétséges lett a feleségem pályája, kitaláltuk hát, hogy induljon el egy fiatal gazdákat segítő pályázaton – mondja házigazdánk, aki a közelmúltban adta fel a pedagógusi hivatását, s elvállalta egy aszfaltkeverő üzem főgépészi állását.

– Én akkor már javában méhészkedtem, a környék meg tele van mindenféle gyümölcsökkel, nekiálltunk hát aprólékos, kézműves ínyencségek, lekvárok, szörpök készítésének. Akkor vásároltuk meg ezt a kis dióst is, de még nem is az értékesíthető termés volt az első szempont, hanem az, hogy jó helye legyen a méhkaptárainknak.

Ennél jobb helyet nem is nagyon találhattak volna a környéken. Családi házuk a penyigei faluszélen, a dióstól pár száz lépésre áll, akár naponta is ellenőrizhetik a fákat, meg persze a fák közé telepített kaptárakat. Van belőlük jó sok, a kezdetben csak hobbiból folytatott méhészkedés ma már több mint 80 családot számlál. Sok munkával jár, mint a diós gondozása is, de megéri.

– Visszatérő vásárlóink vannak mind a dióra, mind a mézre, a szörpre, a lekvárokra – hajol le a fiatal gazda, s vesz fel a földről egy szép, tiszta szemet. A többit már eltakarították a varjak, a mókusok, a pelék, de ezt megkóstolhatjuk mi is. – Milotai 10-es, mint az egész ültetvény. Kiváló fajta, s szeretnénk növelni is a területet, sajnos nem tudjuk. Egyik oldalról a Szihágy, másikról a kövesút határol bennünket. A város felé terjeszkedhetnénk, a terület gazdája azonban nem nagyon akar megválni a földjétől.

Novembertől kezdve nem is a terjeszkedés foglalkoztatja a Fecske házaspárt, hanem a diótörés, ami nem egyemberes munka. Ráadásul sürgető volt, mert karácsony táján keresték leginkább a dióbelet. Kézzel, kalákában törik, vendéglátónk szülei is tisztították a penyigei ház konyhájában a rengeteg diót.

A termés zömét pestiek veszik, de marad azért náluk is, azokból különleges finomságok készülnek. Mi például mézezett diógerezdeket kóstolhattunk – kiváló volt. A pokolba kívánt fúrólégy tavaly bele-belecsípett a Szihágy-parti diósba is, tavaly viszont érdekes módon nem nagyon garázdálkodtak az Erdőháton. Megszúrt, s megfeketedett szemek azért így is akadtak, de azok se mentek kárba: megették mindet a madarak, főként a cinkék.

Ha a szatmári diósokról írunk, az ember nem hagyhatja ki Milotát, ahonnan a híres, a két világháború közt a londoni, majd a New York-i tőzsdén is jegyzett Milotai 10-es származik. Errefelé azonban úgy tartják, hogy a milotai dió a szomszédban, Tiszacsécsén terem, Móricz szülőfaluja felé vesszük hát az irányt, már csak azért is, mert a másik népszerű fajtát, a Tiszacsécsi 83-ast itt szelektálta a hazai diósszakma legnagyobb alakja, Szentiványi Péter professzor.

– Hát, amikor az ötvenes években nálunk vendégeskedett, még nem volt professzor, de 26-27 évesen korai is lett volna a professzori cím – fogad nevetve a csécsi főutcán lakó Makay Sándor. Ő ugyan pénzügyőr századosként ment nyugdíjba, s aktív életét is máshol élte le, de nyugdíjasként hazatért, és horgászbottal a kézben járja a Tiszát – s közben figyeli az élővilág változásait.

Tapasztalatait gyakran megosztja utcabelijével, a szintén nem mai gyerek Nagy Gyulával, a község egykori polgármesterével, Tiszacsécse múltjának kiváló ismerőjével.

A kertek alatt húzódó Tisza-töltésen bandukolunk velük, ahonnan belátni az egész falut, de ami még fontosabb, a főutca kertjeit is, amelyek valóságos erdőt alkotnak. Ősöreg szilva- és almafák, vaskos somfák tömkelege, de ami a legfeltűnőbb, a hatalmas diófák sorakozója.

– Most se lebecsülendők, de látták volna meg 20-30 éve ezeket a kerteket – mondja Nagy Gyula bátyánk, aki a híres mondást is idézi: Errefelé minden embernek legalább két diófát kellett ültetnie. Egyet bölcsőnek, egyet koporsónak.

Az őt ringató bölcső is diófából készült, igaz, nem neki. Nem is készülhetett, hiszen ő 1935-ös, a bölcső meg legalább másfél száz éves.

És arról híres, hogy Móricz Zsigmondot is ebben ringatták egykor. Meg aztán később még egy csomó csécsi gyereket. Sajnos Csécsén kevés a gyerek, diófa pedig lenne. A falu határában két komolyabb diós is van, de azok bizony sokára lesznek akkorák, mint a kertek matuzsálemei. Az öreg temetőnél mustrálgatjuk őket, amikor a gáton feltűnik egy rendes juhcsapat.

Régi ismerősünk, Kondor László terelgeti, de aztán ráhagyja a munkát Betyárra, a tündéri pumijára, s csatlakozik hozzánk gyönyörködni a diófákban.

Pedig láthatta már őket jó párszor ő is. De azok látványával nem tud betelni az ember. Pláne, ha szatmári, beregi.