Mintha burokban lennék – Galambos Erzsi portréja

– Biztos, hogy elmúlt kilencven?

– Biztos. És ha már a számokkal játszunk, azt is említsük meg, hogy az egész életemet a színháznak szenteltem. Kislányként nyolc évig balettoztam, majd bekerültem Lakner bácsi híres gyermekszínházába. Tizenkét esztendős koromban kaptam életem első szerepét, méghozzá a Fővárosi Operettszínház Latyi Matyi, a furfangos cukrászinas című előadásában, ahol egyszerre szerepelhettem a Latabár-dinasztia há­rom tagjával, Latabár Árpáddal és két fiával, Kálmánnal és Árpáddal, a későbbekben pedig ifjabb Latabár Kálmánnal és fiával, a legifjabb Árpáddal is volt alkalmam játszani.

– Rajtuk kívül még számos színészlegendával hozta össze a sors…

– Ezt nagy ajándéknak tartom, máig csodálatos érzés. Elsőéves színiakadémistáként Bajor Gizi mellett statisztáltam, elvegyültem a „népség-katonaság” tömeg között, mégis nagyon büszke voltam rá. Aztán bekerültem a körúti Royal Revü műsorába, melyben Karády Katalin is szerepelt. Egymás mellett öltöztünk, nagyon kedvelt engem. Mondanom sem kell, én bálványként tekintettem rá. Vagy háromszázszor láttam a Sybillben, mivelhogy anyám jegyszedő volt az Operettszínházban, még a leckéimet is ott írtam.

És minden Karády-filmet megnéztem a Damjanich utcai mozgóban, ahová úgy tudtam belépőt venni, hogy a vasárnapi ebéd után körbeszaladtam a házunkban, hátha kell valakinek mosogatni, máskor meg hajnalban elmentem egy pékségbe krumplit pucolni. Képzelje, még a világtalan nagymamámat is elcipeltem magammal a moziba, akkor kaptam apámtól először és utoljára egy hatalmas pofont. Igaz, ami igaz, elég morbid ötlet volt.

– Melyik filmcsillaggal találkozott még?

– Például Jávor Pállal, aki akkor jött haza az amerikai emigrációjából, a Bartók Terem (ma Pesti Színház) egyik előadásában játszottunk együtt. A színházaknak is megvoltak a maguk ikonjai. Feleki Kamill-lal pályám hajnalán többször is felléptem, Kiss Manyi pedig az Operett szubrettje volt, amikor még növendékként statisztáltam mellette. És hát Honthy Hanna, akitől sokan tartottak, nekem viszont jó kapcsolatom volt vele, a Bunburyben a lányát alakítottam.

Ki ne hagyjam Gombaszögi Ellát, Somlay Artúrt, Ajtay Andort, Básti Lajost, Darvas Ivánt és Rátonyi Róbertet! A Latabárokat pedig már említettem. Mindannyian alázatos színészek voltak. Senkivel sem éreztették, hogy kezdő lenne. Csak egy cél létezhet: remek előadásnak kell létrejönnie. Ezt én is természetesnek tartottam.

– Tőlük tanulta az alázatot?

– Igen. Csak így tudok színpadon élni. Képes vagyok kívül hagyni a magánéletemet. Lázár Mária azt mondta, cipelünk magunkkal egy nagy hátizsákot, amibe az egész életünket belepakoljuk. S ahogy belépünk a színházba, ott kell hagynunk a portán, a színpadra nem vihetjük fel. Lehet akármilyen bajom, nekem akkor is ugyanúgy kell megfelelnem a nézők elvárásainak, mintha pre­mier lenne, hiszen akik azon az estén jegyet váltottak, nagy valószínűséggel először látják a darabot. Az sem számít, ha egy szerepet tizenkét éve játszom, mint például a Mici néni két életében, ami a járvány miatti leállás után márciustól újra visszakerül a József Attila Színház műsorára.

– Ez maximalizmus is. Mindenki ismeri az energikusságát, talán félnek is öntől?

– Nézze, én a színházban semmilyen lazaságot nem tűrök. Fiatal koromban földhöz vágtam magam, ha valami nem úgy sikerült, ahogyan azt elképzeltem. Egy idő után azonban fogatlan oroszlánná szelídültem. Mindazonáltal a mérhetetlen mennyiségű színházi és televí­ziós munkám után is úgy indulok neki egy bemutatónak, hogy biztosan meg fogok bukni. Azt a közönség dönti el, milyennek lát. Megnyugtató érzés, ha zúg a taps.

– Szokott vitatkozni a rende­zőkkel?

– Soha nem fordult elő ilyen. Mindig bíztam bennük, hogy a lehető legjobbat akarják kihozni belőlem. Ahogy a gittet, úgy engem is lehet formálni. Az pedig már a színész felelőssége, mit visz a rivaldába. Nekem szerencsém volt, hiszen mindig nagyon jó rendezőkkel dolgoztam. A színpadon úgy érzem, mintha burokban lennék, ami mindentől megvéd. Persze ehhez a mesterséget is alaposan meg kell tanulni.

– Ha jól tudom, nyolcvanötödik születésnapjára kapta meg a diplomáját…

– Ennek az a története, hogy az Országos Színészegyesület Színészképző Iskolájába csak tizennégy esztendős kortól vettek fel növendékeket, én pedig még nem voltam annyi, de hogy ne kelljen várnom a következő évig, belügyminiszteri engedéllyel korkedvezményesen tanulhattam. Aztán jött az államosítás, megalakult a Színház- és Filmművészeti Főiskola.

Két választásom volt: vagy kezdem elölről az egészet, vagy adnak egy színművészi működési engedélyt. Ez utóbbit választottam, viszont így nem lett diplomám. Valaki azonban mégis kijárt egy pecsétes oklevelet, és a társulat meglepett vele a nyolcvanötödik születésnapomon.

– Megütötte a fülem az imént, hogy minden este úgy játszik, mintha premiere lenne. Ha valakinek, akkor önnek nincs félnivalója!

– Már hogyne lenne! Amikor Dajka Margittal a Szerdán tavasz lesz című operettben szerepeltem, együtt várakoztunk a jelenésünkre. Láttam, hogy keze-lába remeg. Mondtam neki, miként lehetséges ez, hiszen a közönség alig várja a színre lépését, hogy végre tapsolhassanak neki. Azt válaszolta, ha a saját életkorukról van szó, a nézőket nem érdekli az évek múlása, viszont a színészekről azt gondolják, felettük sosem jár el az idő, megmaradnak örök fiatalnak.

Margitkának igaza volt: minél öregebb lesz egy művész, annál nagyobb az elvárás iránta, hogy a színpadon tökéletes legyen. Ez most is a fülemben cseng. De nem veszem magamra, mert kilencvenen túl is bírom a tempót. Egyébként pedig van önkritikám. Ha csak egy apró jelét is látom az elégedetlenségnek, akkor abbahagyom.

– Miskolcon és Kecskeméten kezdte a pályáját. Küzdelmes volt?

– Épp a Budapesti Varietében léptem fel, amikor egyszer csak belépett az öltözőmbe Kazimir Károly – akit akkor neveztek ki a miskolci színház főrendezőjének –, és felajánlott egy szerződést. Ezután Kecskemét következett, ahol öt csodaszép évadot töltöttem. Sokat tanultam Radó Vilmos direktortól, dr. Németh Antal főrendezőtől, Seregi László, Lovas Edit és Udvaros Béla rendezőktől. Ez volt az én igazi színiakadémiám! Rengeteget játszottam, koreográfiával is foglalkoztam, tájelőadásokkal jártuk a vidéket.

Gyakran mostoha körülmények között léptünk fel, fűtetlen kultúrházakban. A kecskeméti közönség nagyon igényes volt, nem fogadott el akármit. Most már elmondhatom, hogy a budapesti publikumot hamarabb le tudtam venni a lábukról. Szinetár Miklós hívott a fővárosi Petőfi Színházba, majd jött az Operettszínház, ahonnan egy sértődés miatt húsz év után szerződtem át a József Attila Színházba, itt már harmincnyolc éve játszom.

– Volt valaha szerepálma?

– Szerettem volna egy Molière-­darabban játszani, de nem jött össze. De nem panaszkodhatom, hiszen jobbnál jobb prózai feladatokat kaptam. És részese lehettem a musical műfajának hazai megteremtésében, elég csak a My Fair Lady, a Chicago, La Mancha lovagja előadásokra gondolni. Hogy melyik volt a csúcs? Három darabot neveznék meg, ebből kettő a Fővárosi Operettszínház produkciója, a West Side Story (rendező: Vámos László) és a Lola Blau – monomusical (rendező: Seregi László), illetve a József Attila Színházban bemutatott Szabadság-hegy (rendező: Léner Péter).

– Bámulatos a munkabírása, valóságos energiabomba. Hogyan csinálja?

– Így születtem.

– Lesz, aki folytatja?

– Színészként nem. A lányom, Petrovics Eszter szerkesztő-rendező, legutóbbi filmje Kodály Zoltánról szól, most készül a második része. Nemrég kapott Erkel-díjat, megmondom őszintén, jobban örültem neki, mint a saját Kossuth-díjamnak. Az unokám tizenöt éves, gimnáziumba jelentkezett, biológia–kémia szakra.

– Önnek mindig minden könnyen ment?

– Egyáltalán nem. Néha volt sírás-rívás, ha egy szerepet nehezebben tudtam megoldani, de ilyenkor csak magamat okoltam. Pedig mindig megtettem a tőlem telhetőt, már az első próbára tudtam a szövegem nagy részét, ezt Rátonyi Robi tanácsolta. Mondják, a rutin segít. Hát nekem nem, mert én sosem játszom rutinból. Az sem igaz, hogy nem lehet „vezényszóra” átlényegülni. Dehogynem! Mondja az ügyelő, „Galambos Erzsit kérjük a színpadra!”, és már csinálom is a dolgomat.

– A színpadon elfelejti a gondjait?

– El kell felejteni! A Piros karavánt játszottuk az Operettben, amikor november 5-én meghalt az édesapám, rá egy hónapra, december 5-én, a születésnapomon pedig az édesanyám. Gondolhatja, mit éltem át. A darabban volt egy siratójelenet: mint szerepbeli öregasszony megszégyenítettem a menyemet, levágtam a haját, ő pedig a vonat alá ugrott. Elém hozták, és ezután következett a siratás. Minden előadáson őszintén, igazi könnyekkel zokogtam, őrjöngtem. Csak azon a két napon nem tudtam sírni, amikor a szüleimet elvesztettem.

– Mivel tölti mostanában a napjait?

– Hogy az agyamat karbantartsam, verseket tanulok és passziánszozom. Mindennap főzök és élvezem a kiskutyám társaságát. Próbálok vidáman élni, bár lelkileg nem könnyű, ha az ember már betöltötte a kilencvenediket.

– Ugyanolyan maradt, mint hajdanán volt: Böske a Dembinszky utcából?

– Igen, az vagyok ma is.