Egy kastély élete

Mintha kifeszült volna az idő az isz­kaszent­györgyi Amadé–Bajzáth–Pappenheim-kastélyban. Az ódon falak, a tágas kert kusza bukszusai, az egykori főúri családnevek mögött rejtőző történelmi múltat, az 1945-öt követő időszak pusztulást hozó évtizedeit valami régről ismerős varázslat köti újra a jelenhez: a kastélyba ismét beköltözött a művészet, a kortárs magyar és nemzetközi kultúra színes és izgalmas kavalkádja.

A tevékeny, alkotásban, ötletekben és tettekben gazdag időszakot egy finn vállalkozó és műgyűjtő, Ari Santeri Kupsus hozta vissza a birtok falain belülre. A 23 éve Magyarországon élő műgyűjtő 2013-ban kibérelte a kastély egyik szárnyát a magyar államtól, hogy minden év májusától szeptemberéig itt éljen és teret adjon a művészeteknek és a művészeknek.

Az iszkaszentgyörgyi kastély berendezésével ugyanaz történt, mint ami a többi magyar kastélyban. 1945-ben pár hét alatt a falusiak leürítették, kanál nem maradt a több mint 60 szobában. Az épületnek viszont az a része, mely a „Kupsus-birodalomhoz” tartozik, igazi kastély a kastélyban: a majd tucatnyi szoba berendezése egytől egyig bérlője kifinomult műgyűjtői vénájáról árulkodik. Az emelet a múlté, a rokokó, biedermeier, empire korszakok a világ különböző antikvitásaiból származó tárgyai, a hozzájuk fűződő történetek szobáról szobára ejtik ámulatba a látogatót. Az épület nyugati szárnya már nagyon is a jelenről szól. A bálteremnyi oldalszárnyat az alkotótábor művészei foglalták el tíz napra.

– A művésztelepet tizenegy éve indítottam útjára. Minden évben pályázatot írok ki, de a híre ma már körbejárja a világot. Az egyik olasz festő, Roberto Fontana posztolt a Facebookon, amire egy mexikói jó barátja már el is küldte a pályázatát a jövő évre. Pupi Fuschi szintén így került ide: tavaly látta Nicolo mű­veit, és pályázott az idei táborra. A tíz nap nem csak alkotással telik, elviszem őket a Balatonra, fél-fél napot Füreden és Tihanyban is töltünk. Fontos nekem, hogy megismerjék a magyar kultúrát. Miért? Mert én is itt lakom 23 éve. Szeretem megmutatni a külföldieknek, hogy én miért is imádom ezt az országot.

Ari Kupsus más módon mutatja meg hazánkat, mint ahogy ezt egy magyar tenné. Azt vallja, hogy manapság, amikor Magyarországról nagyon rossz hírek terjengenek a világban, mutassuk meg az igazi értékeinket. Pár hónappal ezelőtt, amikor a Finnországba delegált magyar nagykövet asszony megkérdezte tőle, mit mutasson meg Magyarországból, azt válaszolta: koncentrálni kell a kultúrára, zenére, művészetre – és a magyar borra. Ha így tesz, soha nem lesz negatív a fogadtatás.

*

A műteremben gyönyörűek a padlótól plafonig nyújtózó ablakokon beszűrődő délelőtti fények. Csend és elmélyült alkotás, a festőállványok körül festmények sorakoznak, az alkotóhét végén nyílik a kiállításuk. Nicolo húsz éve él kétlaki életet Budapest és Palermo között. Visszatérő témája a két város hol patinás, hol ódon palotái, a belső terek és udvarok. Számtalan vázlatot és kész művet mutat telefonja képgalériájából is.

Az iszkaszentgyörgyi kastélyban a téma szó szerint a földön hever, minden egyes lemálló vakolattal stíluskorszakok hullanak le, újabb és újabb rétegeket mutatva meg múltjából. A kastély utolsó tulajdonosa, a Pappenheim család egykori otthona 1945 után volt kórház, menekültszállás, az 1950-es években munkásszálló. Itt kapott helyet a hivatal, a helyi rendőrőrs, bérlakások, gyógyszertár és a posta is, az általános iskola ma is az egyik málladozó épületszárnyban működik.

Ari Kupsus nem csak az épületszárnyát, de a mintegy ötezer hektáros angolpark egy részét is gondozásába vette.

– A gróf annak idején 247 féle növénykülönlegességet hozott külföldről, de ezek 99 százaléka elpusztult, mert nem bírták a klímát – mesél a különleges parkról a bérlője.

Bámulunk a távolba a déli lejtőn, nehéz elképzelni azt a hat méter magas bukszusdzsungelt, amely körbenőtte a barokk medencét. – 300 ezer eurós árajánlatot kaptam az 5 hektáros barokk kert restaurálására, de nekem nem volt annyi pénzem. Ötletek viszont akadtak, felvettem a kapcsolatot egy finn kertészeti iskolával, és 2013 májusában, amikor beköltöztem a teljesen üres kastélyba, küldtek nekem diákokat, hozták a szerszámokat, és egy hónapig takarították a kertet. Azóta is minden tavasszal kapok két kertészdiákot. A finnek gyakorlatilag fenntartják nekem ezt a kertet.

A szintén Palermóból érkezett Roberto Fontanát a zöldellő magyar vidék ragadta meg. Képei erdős, ligetes tájképek – ezelőtt nem járt mifelénk, a szikrázó olasz égbolt és az azúrkék tenger után érdekes tanulmány a magyar táj az olasz festőnek.

Merényi Dávid a külföldi művésztársakhoz hasonlóan tanulja a magyar vidéket. A művésztelepen a falusi házakról készült sorozatán dolgozik. Sváb házak, sátortetősök és Kádár-kockák egyaránt sorakoznak a vásznain.

– Tizenegy évet éltem Rómában, ahol a magyartól nagyon eltérő az építészet. Hazaérkezve megfogott a hazai táj, ez lett az egyik fontos témám. A kollektív tudatban a sátortetős falusi házak a hosszú nyarak, a kifeszített, időtlen meleg napok képeként él az emberben. Nem voltam itthon az iskolás éveimben, nem ismertem a magyar vidéket, most ismerkedem mindezzel. Térképen rögzítem, mappákban tartom a projekt minden egyes kész és tervezett elemét, mindent, amit még meg akarok nézni. A képeimen próbálom ütköztetni a felületeket. Valami éles, valami homályos, egyik elem alá van rendelve valaminek, a másik nem. Valahol az ég van előtérben, valahol a kerítés, minden játékos és változatos.”

A művésztelepen a finn filantróp nem csak az ellátásukról, de a magyar vidék megismertetéséről is nagyvonalúan gondoskodik. Egyedül az alkotáshoz szükséges anyagokat kell magukkal hozniuk. Ami a festékesdobozok mennyiségét illeti, Roberto a rekorder, ő Palermóból egy húszkilós bőrönddel érkezett, körülötte festékesdobozok, ecsetek, vásznak és falapok mindenfelé. Jó barátja, Nicolo épp az ellenkezője: néhány zselés tollal és akrillal alkot, ennyi elég a vegyes technikájú képeihez. Max Sir ebben is kilóg az alkotók közül. A chilei művész a háború kitörése után Ukrajnából menekült Magyarországra. Max elsősorban színházi rendező, színész, író.

A Hamletet rendezte Lembergben. A műterem, ahol utolsó három évében alkotott, az összes addigi alkotásával, személyes értékeivel ott maradt, azóta sem tudja, mi történt velük. Azóta készült képein, amiken a táborban is dolgozik, a háború szörnyűségét próbálja kiadni magából. A festményt egy a híreket bejáró halott kislány ihlette. A gyermek holttestét egy műanyag zacskóba tették, úgy földelték el. A látottak akkora hatással voltak rá, hogy azóta ezen a témán dolgozik. A képen, a gyermek teteme felett ukrán szavak olvashatók egy ismert és népszerű ukrán versből: „Beszélj hozzám, beszélj hozzám”. A költő, akit idéz, a háború első hetében elesett.

Amikor e festmény első változatát kiállították a Bródy Sándor utcai Ari Kupsus Galériában, az ukrán nagykövetség közreműködésével szervezett jótékonysági kiállításon, rengeteg ukrán állt meg előtte. „Beszélj hozzám, beszélj hozzám” – a meghalt gyermek felett az ukrán verssor nagyon erősen hatott. A galéria árverésén akkor 667 ezer forint jött össze, Max humanitárius segítségként küldte tovább a pénzt Ukrajnába a rászorulóknak. A művész, félretéve minden projektjét, a képekből származó pénzt idén csakis a háborúban nélkülözők megsegítésére fordítja.

– Amikor a világ a hátával fordul hozzám, / mögöttünk falak vannak és távolságok, / beszélj hozzám, beszélj hozzám, / mert a szavakkal lehet szeretni – Jurij Izdrik versét a tábor egyetlen filmrendezője, Yevheniia Kolesnykova fordította le nekem. Zsenya a chilei festő alkotói folyamatát filmezi, a filmet nemzetközi filmfesztiválokra fogja elküldeni. – A filmben nem lesznek szavak. A nézők a saját bőrükön fogják érezni az alkotás folyamatát. A festmény az ukránok számára számos szimbólumot tartogat: a kétféle ukrán zászlóra utal a színhasználat. A ma használt kék-sárga mellett a piros-fekete színek a II. világháború idején használt forradalmi zászlóban szerepeltek, és a szabadságot jelentették.

A filmrendező Maxszal együtt menekült Magyarországra. Zsenya egy kis településről származik, mely csupán kétórányira fekszik az orosz határtól. Kiválóan beszél magyarul, ami egy véletlennek köszönhető: amikor nem vették fel a kijevi színművészeti egyetemre, elkeseredésében annyira zokogott, hogy a felvételi űrlap kitöltésekor félrenyomta a gombot: a német szak helyett, amit B verziónak jelölt volna meg, egészen véletlenül a magyar szakot ütötte be. Utólag persze nem bánja, mindenesetre nagyot nézett, amikor a beiratkozás első napján nem a német zászlót pillantotta meg az épületen. Két év után filmrendezőnek jelentkezett, addig kitartott az érdekes, kihívásokkal teli nyelvünk mellett. Vallja, az életben minden úgy történik, ahogy kell.

– Azért is jöttem ide a háború elől, mert tudok magyarul. Nem volt választás, hogy melyik határhoz menjek Lembergből. A férjem talált egy buszt, tele indiaival, akiknek azt ígérte, én leszek a tolmács, majd betolt a tömött járműbe, amivel Csapra érkeztünk. A szüleim nem tudtak elmenni, mert ők az Oroszországgal szomszédos megyében élnek, amit már az első nap lezárták. A férjem, aki indiai-ukrán kettős állampolgárságú orvos volt, visszatérhetett volna Indiába. De ő orvosként a segítést választotta, és meghalt a háborúban.

A művész a táborban készülő filmből a befolyó összeget ukrán orvosoknak, segítőknek szánja, egy filmfesztivál szervezőjének küldi el először.

– Maxszal közösen interjúkat szervezünk, fontos, hogy minél több ember tudjon erről a projektről. Sikerült már ebben a rövid időben is jó pár dolgot megcsinálni, adtunk élőben egy interjút az ukrán csatornának, a terveinkről beszéltünk, a képekről, a kiállításszervezés­ről, amiben az ukrán nagykövetség segít.

Zsenya leállítja a filmjét. A laptop háttérképén egy kecske mókás feje látható. Édesanyja küldte az otthoni fotót, hátul a kert, a vetemény, az állatok óljai. Mint nálunk, vidéken.

– A kecskék a legokosabb állatok. De nagyon hiányzik a macskám is. Remélem, visszatérhetek majd a szüleimhez. A vidéki otthonom maradt az egyetlen otthonom, mert a nagyvárosi már nincs sehol.

*

Sybill von Manteuffel-Szoege, az Amade–Bajzáth–Pappenheim-kastély egyik utolsó tulajdonosa szobáját, benne minden személyes tárgyával a második világháború elől menekülve hagyta ott. Akkor 18 volt, és 87 éves korában tért vissza gyerekkora legkedvesebb helyszínére. Belépett egykori szobájába, leült egy székre, és zokogva így szólt Ari Kupsushoz:

– Ari! Hosszú életem legrosszabb napján, 1944. október 16-án menekültem el, és itt, ebben a gyönyörű szobában kellett hagyni mindent, ami akkor drága volt nekem. Soha nem tudtam visszajönni, és soha nem hittem, hogy ismét itthon aludhatok.

A finn így válaszolt:

– Tudom, hogy ez az ön szobája volt, és a mai napig az ön szobája maradt. Visszarendeztem, és ha bármikor jön, nyitva áll maga előtt.

Azóta Sybill grófnő évente több alkalommal látogat iszkaszentgyörgyi otthonába. Idén 96 éves.