Páratlan, mert nincs párja

Előbb egy vallomás a szerzőtől. Bevallom, eddigi hetven-egynéhány évemben kevés dolgom akadt a szegedi papuccsal, vélhetően leginkább azért, mert ennek nincs férfiúi lábra illő változata. Így hát nekem maradt a klumpa, strandra a vietnami papucs – tudják, az, amelyiknek a pántja nemcsak a talp szélén, hanem az öregujj és a második lábujj között is feszül (tudniillik: az öregujj a hüvelykujj megfelelője a lábon).

Igazából azonban az alföldi papucsomra emlékeznék. Zsemleszínű volt, teli felsőrésszel készült, marhabőrből; 1979-ben 383 forintért lehetett kapni párját, az Astoriánál sorban álltak érte az ifjak. A papucsot a csöves szubkultúra hamar felkapta, de hordták a szabad lelkű értelmiségiek is; a lábbeli a szabadság szimbóluma lett. Utálták is a rendőrök. Népszerűségét egyrészt a hiánygazdaságnak köszönhette (ezt lehetett kapni), másrészt annak, hogy a papucs elnyűhetetlen volt: négy évszakon át hordták. Igen, még télen is. „Csőnadrág, derékig érő haj, és az alföldi pacsker, jó időszak” – és ennek is már negyven éve…

Na, de végül is Szegedre tartunk, hogy a pirospaprika és a halászlé után megismerjük a város harmadik nevezetességét, a szögedi cipellőt.

Története a hódoltság korára vezethető vissza, vagyis 150 év ide vagy oda: ezt is a törököknek köszönhetjük. A papucs szó maga is oszmán-török eredetű, első előfordulása 1527-ből vagy 1592-ből való – vitatkozzanak a tudósok –, s komoly legenda fűződik hozzá. Egy bizonyos Hóbiárt pasáról szól a mese, aki a Szeged környékén 1550 körül állomásozó török csapatok vezére lehetett.

Nos, ez a Hóbiárt, igazhitű muzulmán létére is szerette a bort és a fehérnépet. Az itteni csodaszép lányokat és a felsővárosi halász és hajós asszonyokat a tarjáni szőlők között épült nyaralójába csábította, ahol nagy mulatásokat rendezett. A história itt kétfelé válik: az egyik szerint a felszarvazott férjek küldték személyes találkozóra Allahhoz a pasát, a másik szerint a menyecskék verték agyon a papucsuk sarkával. Ennek csak az a pikantériája, hogy a papucs készítését minden bizonnyal a törököktől tanulták a dél-alföldi mesterek, tehát, mondhatni, a törökök „fegyverét” fordították a felháborodott hölgyemények a pasa ellen. Erről az utóbbi verzióról a Piroska téren ma is találhatunk egy érdekes táblát, amelynek szövege így kezdődik: „Hóbiárt basa az egyetlen török, akit Szeged népe máig emleget.” Mindenesetre annyit máris tudhatunk a szegedi papucsról, hogy koponyatörésre is kiválóan alkalmas…

Ugorgyunk – mondaná Pósalaky uram a szomszédos Debrecenből –, ugorgyunk néhány száz évet, amikor is a papucs inkább csak a módosabbak viselete volt; a poros, sáros utakon nemigen hordták. Az aranykor a szegedi nagy árvíz, vagyis 1879 után következett el, hiszen az újjászületett városban kikövezett utak, körutak épültek; a papucs viselete elterjedt. Olcsó is volt, a szegényebbek is meg tudták venni, ráadásul az addigi csizmák, bocskorok után igazán mutatós lábbeli lett belőle.

Mindezeket az okosságokat dr. Bárkányi Ildikótól tudhatjuk, aki többes minőségében vett részt a papucsnapon: egyrészt a Móra Ferenc Múzeum igazgatóhelyetteseként, másrészt a szegedi papucs továbbéléséért létrejött alapítvány kuratóriumi tagjaként.

– A múzeum 2017-ben a saját gyűjteményéből hozott létre egy papucsos kiállítást, ahová a múzeumi tárgyak mellé a környező települések papucsosai is elhozhatták termékeiket. Mindez akár egyfajta riadó is lehetett, hiszen két évvel korábban, 2015-ben a város megszüntette az akkor már nem élő Rátkai Sándor üzeméből kialakított látványműhelyt, az utolsó népművész álmát, ahol a papucskészítést nemcsak gyakorolta, hanem tanította is. A bezárást városszerte komoly felháborodás követte: mécseseket gyújtottak a kis üzlet előtt, mert úgy tűnt, hogy bevégeztetett a szegedi papucs 400 éves története. Ekkor alakult meg a Szegedi Papucsért Alapítvány, amely azóta is gondozza, ápolja és élteti városunk büszkeségét.

– Meddig tartott az árvíz utáni fellendülés?

– A XX. század elején legalább 80 papucsos dolgozott Szegeden, a Széchenyi tér egyik oldala végig a papucspiac volt. Önálló ipar pedig 1922-ben lett a papucskészítés, amikor is négy jeles szegedi mester: Ménösi Lajos, Nagy Mátyás, Ótott János és Tuksa Gyula készítményeit saját maguk mutatták be az akkori kereskedelmi miniszternek, aki „mélyen megilletődve” az önállósághoz kegyesen hozzá is járult. A két világháború között az értelmiségi, tisztviselői körökben is divatossá vált a papucs viselése, de a második háború végére már csak húsz-egynéhány papucskészítő maradt, akiket az államosításkor, 1951-ben szövetkezetbe tereltek; a saját szerszámaikat vitték be a közösbe. A lassú sorvadásnak a Szegedi Szabadtéri Játékok kezdete, 1931 vetett véget, akkortól a városba érkező turisták lettek a papucs felvásárlói. S tulajdonképpen ez tartana máig is, ha az alapítvány nem próbálna ezen változtatni.

– Mi a titka a szegedi papucsnak?

– Az, hogy páratlan!

– Vagyis?

– Páratlan, mert nincs párja… Minden papucs „egy kaptafára” készül, nincs balos vagy jobbos kivitel, ezért is hívják egyenes lábas vagy forgatós papucsnak. További titok: követve az eredeti, kis-ázsiai készítési módot: a talpat és a felsőrészt kifordítva, a visszáján varrják össze, s ha kész, és még nedves, visszafordítják.

– Hogyan épül fel a papucs?

– A talpa marhabőr. A sarok nyárfából készül. A fej lehet bőrből, bársonyból, selyemből, de akár bútorkárpitból is. A szegedi papucs elsősorban a hímzéstől lesz szegedi. Mezei virágok, pipacs, nefelejcs, kalász ékesíti, lehet rajta bojt, szalag is. Megkülönböztetünk törökpapucsot, menyecskepapucsot, valamint selyempapucsot. A legrégebbi ezek közül a törökpapucs. Fő ismertetőjegye az alacsony sarka…

– Azért agyonverésre éppen megfelel…

– Aztán a fekete bársonyfeje, s hogy zöld pettyekkel hímzett; leginkább az idősebb asszonyok számára készült. A menyecskepapucs már jóval változatosabb hímzéssel és magasabb sarokkal kelleti magát, s végül a fehér bársonyfejű, hímzett selyempapucsot hagyományosan az eljegyzéskor, a gyűrű mellé adta ajándékba a vőlegény. Ami általában az ezzel együtt viselt ruha selyméből készült.

Míg lassan elölről-hátulról, fonákjáról és visszájáról is megismerjük ezt a papucsot, a 4. papucsnap zavartalanul folyik. Szögi Csaba, az alapítvány elnöke moderálja a történéseket, köszönti a megjelenteket, s konferálja a fellépőket, a kiállítókat. Fergeteges dél-alföldi tánccal jeleskedik Gulyás Dorka és Katona Sebestyén – naná, hogy csak a lábukat nézem. A fiún, ahogy kell, csizma, az eszeveszetten forgó kacér lányon viszont szegedi papucs.

– Hogy nem esik le? – az itt a kérdés…

– Úgy, hogy ügyes. Valószínűleg a lábujjaival fogja. Megjegyzem, amíg népi táncos voltam, én nem tudtam megtartani, inkább lerúgtam… De tudom, más lányok is „hasonló papucsban járva”, ügyesen odaöltötték a harisnyájukhoz, úgy táncolták a frisscsárdást…

A Szent-Györgyi Albertről elnevezett agorában közben nagy a nyüzsgés: a kiállítás a szegedi papucsok mesés világába kalauzol, a vitrinekben ott láthatók a régi és a ma is alkotó papucsos mesterek és papucshímzők munkái. Szögi elnök úr „civilben” papucsokat gyűjt, talán kétszáz darabból áll a gyűjteménye, ebből néhányat elhozott a papucsnapra is. Köztük a legújabb szerzemény egy népviseletbe öltöztetett játék baba, csíkos zokniján parányi szegedi papucsot visel.

A mostani papucsnapon a figyelem főleg a gyerekek felé fordult, belőlük nevelődhet ki egy újabb papucshordó nemzedék; gyerektáncosok, gyerekfoglalkozások, papucsvásár várta az iskolásokat. A Szegedi Papucshímző Kör tagjai a helyszínen mutatták be a hímzés aprólékos folyamatát. És kiállították lábbelijüket a ma kézművesei is, öten készítenek még papucsot. Köszönetképpen álljon itt a nevük is, hiszen a szegedi papucs jövője nagyrészt rajtuk áll: Sallay Tibor, Bárkányi István (ő a Bárkányi-papucsosok harmadik generációja), Megyesi Sándor, Szalma Sándor és Nyers Attila.

Ami a jövőt illeti, a kiállításon megtudhattuk: hogyan válhat kortárssá a hagyomány, vagyis hogyan élhet tovább a XXI. században ez az örökség. Ebben szép példákat hozott és mutatott be Attalai Zita Ferenczy Noémi-díjas iparművész, papucstervező, aki Sallay urammal közösen álmodta meg a jövő szegedi papucsát, amely lehet, hogy már nem lesz egyenes lábas, hanem balos-jobbos. (Az egyiknek, ha nem is tűsarka, de mégis valami olyasmije volt…)

Aki akart, vásárolhatott magának papucsot, amely ma is a hagyományos módon, kézi varrással készül. Egy páratlan pár körülbelül tízórányi munkát követel, ára 30–45 ezer forint között változik. (A múzeum igazgatóhelyettese sem hagyta ki az alkalmat…)

– Nagy bánatunk, hogy a szegedi papucs még mindig nem hungarikum. Eddig háromszor küldtük be a jelölést, de nem adjuk fel, az idén újra próbálkozunk.

Ami azt illeti, babonás hiedelmek is kapcsolódtak a szegedi papucshoz. Íme, néhány tudományos megfigyelés: Asszonytól papucsot kapni: szerelmi boldogság várható. Papucsot venni: utazás. Papucsot lopni: bátorság. Elveszített papucs: elveszített szerető. Új papucs: új szerető. Papucsos férfi: rossz hír. Szomszéd papucsa: költözködés…

Hiedelmek tehát vannak, de mese, papucsmese nincs. Hacsak nem számítjuk ide Móra Ferenc versét, a Pillangós papucsokat: „Pillangós papucsok, legszebbek az egész / Szegedi vásárba, / Kék bársonyotokkal simuljatok lágyan / Két kis fehér lábra…” Pedig kellene mese, ha már meseszépek ezek a papucsok. Ezért aztán az alapítvány most meseíró pályázatot hirdetett kisiskolásoknak, az elkészült papucsmesék legjobbját reményeik szerint a Kövér Béla Bábszínházban is bemutatják.

Magam is kíváncsi vagyok az első szegedi papucsmesére. Lehet, hogy Hóbiárt pasa újabb kalandokra készül?