Kegyetlenség felsőfokon

A véres 1514. évi események fő­­szereplőjéről vajmi kevés információval rendelkezünk az azt megelőző évtizedekből. Nem tudjuk Dózsa György – máshol Székely Györgynek említik – születési dátumát se, és annak helye körül sincs feltétlen egyetértés. Valamikor az 1470-es években születhetett a székelyföldi Dálnokon vagy talán Makfalván.

Egy 1507-ben kelt levélben már rablónak nevezik Dózsát, ugyanis vélhetően ő volt a vezetője annak a csoportnak, amelyik a medgyesi vásár alkalmával néhány szebeni szászt kifosztott és megölt. Dózsának mennie kellett ezek után Erdélyből, és Nándorfehérváron állt zsoldosnak, ahol pár évvel később komoly hőstettet hajtott végre.

Felívelő pálya

Szendrő török várkapitányával, a rettegett Alival 1514. február 28-án párbajt vívott, akinek előbb levágta jobb karját, majd végzett vele. Dózsa a győzelem után magához vette a levágott jobb kart és kapitánya ajánlólevelét, majd felment Budára, bízva a király jutalmában. Bakócz Tamás esztergomi érsek közbenjárására Ulászló király adományokkal látta el: többek között arannyal díszített bíborruhát, egy negyventelkes falut adott neki, és megígért további kétszáz aranyat.

Az udvar azonban késlekedett ennek kifizetésével, sőt Csáky Miklós csanádi püspök még le is teremtette a végvári vitézt, vélhetően a korábbi tettei miatt. Mindenesetre ezt nem felejtette el Dózsa, és később ezeken az embereken is kegyetlen bosszút állt. Bakócz – talán kárpótlásul – kinevezte az ekkor összehívott keresztes had élére. A pápai bulla alapján az érsek teljes bűnbocsánatot ígért a hadba indulóknak, és átokkal fenyegette azokat, akik hátráltatják az akciót.

Rövid időn belül több tízezer ember gyűlt össze Pest mellett Dózsa táborában, amit egyre több nemes vett rossz néven, ugyanis épp a tavaszi munkák idején kellett nélkülöz­niük jobbágyaikat, és sokszor erőszakos eszközökkel tartották őket otthon vagy álltak bosszút családjaikon. A helyzet végül odáig fajult, hogy Mezőtúron a nemesek az ott gyülekező jobbágyokkal megütköztek. Noha Dózsa érvényt akart szerezni a pápai bullának, Bakócz – alig egy hónappal a hadjárat meghirdetése után – megtiltotta a további toborzást, Ulászló király Dózsát pedig arra utasította, hogy kereszteseivel Dalmáciába menjen a török ellen harcolni.

Eljött a bosszú ideje

A végvári vitéz ekkor azonban már nem engedelmeskedett. Törökbarát árulónak nevezte az uralkodót és az érseket, majd keresztes hadjárat helyett parasztfelkelés vette kezdetét. Dózsa kiadta híres ceglédi kiáltványát, amiben a következőket írta:

„Tudjátok meg, hogy a hitszegő nemesek ellenünk és a szent háborúra készülő összes keresztes hadak ellen erőszakos módon fölkeltek, hogy üldözzenek és kiirtsanak bennünket. Ezért számkivetés és örök kárhozat, nemkülönben fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt szigorúan meghagyjuk és elrendeljük nektek, miszerint ez írás vétele után nyomban, haladék és mentség nélkül ide, Ceglédre siessetek, hogy az áldott nép általatok megszentelt szövetségben megerősítve, a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és hatalmát korlátozni, megfékezni és tönkretenni lehessen.”

Dózsa hamar megszervezte közben országosra duzzadó seregét, és több győzelmet is aratott a nemesi hadak felett. A kezére kerülő főurakkal kegyetlenül bánt el. Karóba húzás és fejjel lefelé karóba húzás, keresztre feszítés, máglyán megégetés, de volt, akinek szíjat hasítottak a hátából, mást pedig nyilakkal lőttek agyon. Tegyük hozzá, hogy az effajta kegyetlenség nem volt ritka a középkor pusztító háborúiban, ugyanakkor az is érthető, hogy felháborította a nemességet.

Megették a vezért?!

Amit mindenki tud Dózsáról: tüzes vastrónra ültették, izzó vaskoronát tettek a fejére, és alvezéreivel felzabáltatták. Azonban ennek csak egy jó része igaz. Biztosan nem izzott vastrón, hiszen abban a korban egy ilyen vasszerkezet „kellő” felhevítése azokra is veszélyes lett volna, akiknek azt el kell végezni. A vélhetően fatrónra ültetett és meztelenre vetkőztetett Dó­zsára felforrósított koronát tettek, és ugyanilyen kormánypálcát adtak a kezébe. Tüzes vasfogókkal tépkedték, és kiéheztetett alvezéreit arra kényszerítették, hogy harapjanak ki egyet a húsából, és egyék meg (lásd lenti képünket). Akik ezt hajlandóak voltak megtenni, azokat szabadon engedték, a többieket viszont megölték.

A júliusban Temesvárt ostromló paraszthadak felett végül teljes győzelmet arattak a kardforgatáshoz messze jobban értő nemesi seregek. A győzteseket olyan, később is kulcsszerepet vállaló emberek vezették, mint Szapolyai János vagy Tomori Pál.

Dózsa és vezérei kegyetlen megtorlásnak estek áldozatul, és büntetéssel sújtották az ország teljes jobbágyságát is. A hatalmas véráldozatot követelő 1514. évi események semmiképpen sem tettek jót az országnak a török fenyegetés árnyékában, akárkinek a szemszögéből is vizsgáljuk az eseményeket.

Cél a székely modell

A hetvenes években látott napvilágot Szűcs Jenő elmélete, miszerint az ekkor 70 kolostorral és 1500 szerzetessel bíró obszerváns ferencesek komoly szerepet játszottak a felkelésben. Annyi biztos, hogy őket bízta meg Bakócz a hadjárat kihirdetésével, és az is kimutatható, hogy a parasztháború több gócpontja is rendházaikhoz köthető. Az obszervánsok belső irataiból azt is tudjuk, hogy komoly kritikával éltek az ország vezetése és a nemesség irányában. A sokáig népszerű elméletet ma már egyre több kritika éri, kérdéses, hogy valójában mekkora hatásuk lehetett Dózsára.

Az biztos, hogy az egykori végvári vitéz nem volt szent, viszont joggal vehette zokon, hogy a nemesség útjába állt az eredeti célnak, a törökellenes keresztes hadjáratnak. Más elképzelések szerint meg akarta honosítani a Magyar Királyság teljes területén a „székely katonai modellt”, ami szerint mindenki ugyanannyi szabadsággal bír, és mindenki a király egyenjogú alattvalója.

Akárhogy is gondolkodott Dózsa, az az út, amelyre lépett, nem kecsegtetett túl sok jóval. Várható volt, hogy ilyen erőszakos és radikális lépésekkel nem érhet célt.