Visszaélések sorozata

Hazánk sorsa valójában már jóval a kékcédulás választások előtt eldőlt. Azzal, hogy a II. világháború végén a Vörös Hadsereg megszállta hazánkat, világossá vált: Magyarország szovjet befolyási övezetbe került, és nálunk is egypárt-rendszerű kommunista diktatúrának kell kialakulnia.

A világpolitikai helyzetre, vagyis a háborúban szovjet szövetséges Egyesült Államokra és Angliára tekintettel ez nem történt meg azonnal, hanem néhány évnyi színjátékba telt. Rákosi Mátyás és a kommunisták „demokráciásat” játszottak, és a megszállók, valamint a Magyar Kommunista Párt által alakított és sajátosan értelmezett törvények segítségével pár év alatt minden politikai erőt ellehetetlenítettek.

A háború utáni első választásokra 1945-ben került sor. Ugyan több pártra lehetett szavazni, de a Horthy-korszakban szerepet játszó jobboldali pártokat már ekkor kizárták az indulásból. A kommunistákból így sem kért a nép, abszolút többséggel, 57 százalékkal diadalmaskodtak a kisgazdák, Rákosiék a voksoknak csak a 17 százalékát szerezték meg. Tehát a kisgazdáknak senkivel sem kellett volna koalícióra lépniük a kormányalakításhoz, szovjet nyomásra azonban mégis többpárti koalíciónak kellett alakulnia, ahol a kommunista párt olyan fontos minisztériumokat szerzett meg, mint a belügy. A rendőrségtől kezdve így számos olyan szervezet került a kommunisták kezébe, amelyek óriási segítséget jelentettek nekik a hatalom további kisajátításában.

Időközi választások

Magyarország miniszterelnöke (Nagy Ferenc) és köztársasági elnöke (Tildy Zoltán) ekkor még kisgazda volt, a Rákosi-féle szalámitaktika azonban igen eredményesnek bizonyult. A párt főtitkárát, Kovács Bélát koncepciós perrel elhurcolták, a miniszterelnököt zsarolással lemondásra és emigrációba kényszerítették, majd a köztársasági elnököt rábírták, hogy írjon ki előrehozott választásokat.

A nevezetes nap, 1947. augusztus 31-e előtt további intézkedéseket hoztak, hogy biztosítsák választási sikerüket. Az önmaga feloszlatását kimondó országgyűlés ugyanis még új választójogi törvényt fogadott el. Ez jelentősen, 10 százalékkal szűkítette a választásra jogosultak számát, kizárva egyebek között számos háború előtti jobboldali szervezet volt tagjait. A törvény a lex Sulyok gúnynevet kapta, mert Sulyok Dezső is elvesztette választhatóságát, és pártja, a választás legkomolyabb esélyese, a Magyar Szabadság Párt kénytelen volt magát feloszlatni.

A kommunista irányítás alatt álló Belügyminisztérium a névjegyzéket is manipulálta, amelyből többnyire a polgári pártok és a szociáldemokraták támogatói maradtak ki. Tehát összesen több mint félmillió olyan embert fosztottak meg a szavazati jogától, aki biztosan antikommunista volt.

Bolsikat kértek

„Ötven jó csepeli elvtársat kérünk 31-re Zemplénbe. Ittlétük a párt választási győzelmét biztosítja. […] Szombaton [augusztus 30-án] este 11–12 között érjenek Sátoraljaújhelyre. 100% bolsikat ké­rek” – szól a Magyar Kommunista Párt egyik vidéki bizottságának korabeli üzenete a fővárosba.

A választási törvény azt is lehetővé tette, hogy akit valamely körzet névjegyzékébe felvettek, de nem tartózkodott lakóhelyén, tartózkodási helyének körzetében szavazhasson. Az erre való jogosultságot a névjegyzék kivonatával igazolták, ez színe miatt kapta a kék cédula elnevezést. A szabályozással visszaélve a kommunista párt aktivistái hamis kék cédulákkal felszerelkezve több helyen is voksoltak.

A pártaktivisták ugyan utasításba kapták, hogy kerüljék a feltűnést, a falvakba teherautókkal szállított idegenek, a kezükben látható kötegnyi névjegyzékek és gyakran ittasságuk több mint árulkodó volt. Számos jelentés érkezett már a csalásokról a voksolás napján a Belügyminiszté­rium­ba, csakhogy annak élén a kommunista Rajk László állt. A törvénytelenségeket természetesen eltussolta, hiába szólalt fel ellene Ries István szo­­ciáldemokrata igazságügy-miniszter is.

A korszakot kutató Szerencsés Károly történész becslései szerint mintegy 13 ezer aktivista vett részt az akcióban, ami 200 ezer szavazatot jelenthetett. Vagyis plusz 2-3 százalékot a kommunisták javára.

Elítéltek és megalkuvók

Miután a Függetlenségi Párt csalással vádolta meg a kommunistákat, Rákosiék cinikus módon azzal vágtak vissza, hogy a visszaélést ellenfelük követte el, manipulálva az ajánlószelvényekkel. A kommunista Ma­jor Ákos vezette Országos Nemzeti Bizottság természetesen az MKP javára döntött, a Függetlenségi Párt mandátumait elvették, a pártot feloszlatták.

Az MKP végül 22 százalékot szerzett, amely eredménnyel a legtöbb szavazatot kapta, és várakozásaikkal ellentétben megelőzték a kisgazdákat. Az MKP által létrehozott Baloldali Blokk (amely a kommunistákon kí­vül az SZDP-t, az NPP-t és a Szakszervezeti Tanácsot tömörítette) azonban még így sem szerzett abszolút többséget, a kormányba be kellett venniük a kisgazdákat is.

Érdekes, hogy noha koalíciós partnereik is szót emeltek a csalások ellen, végül mégis belementek a kormányalakításba. Az említett szociáldemokrata Ries István le is mondott a miniszterségről, aztán mégis szerepet vállalt az új kormányban. Megalkuvásból, félelemből, taktikázásból együttműködtek a kommunistákkal, ezzel hozzásegítve őket ahhoz, hogy 1949-re minden pártot feloszlassanak vagy magukba olvasszanak.

Számos visszaélést követtek el az 1947. évi választásokon. Egyes pártok kizárása, a választói névjegyzék manipulálása vélhetően több hasznot hajtott nekik, legismertebb vétkük mégis a kék cédulák alkalmazása lett.

Szégyenteljes végeredmény

A választásokon végül a volt kormánykoalíció négy pártja (MKP, SZDP, NPP és az FKGP) megkapta a szavazatok 60,9 százalékát (271 mandátum), a hat ellenzéki pártnak 39,1 százalék jutott. Az ellenzék legnagyobb ereje, a Barankovics István vezette Demokrata Néppárt 820 453 „tiszta szavazatával” (60 mandátum) valamennyi párt közül a második helyet szerezte meg. A Magyar Függetlenségi Pártnak 49, a Független Magyar Demokrata Pártnak 18, a Radikális Pártnak 6, a Keresztény Női Tábornak 4 és a Polgári Demokrata Pártnak 3 képviselője lett az új országgyűlésben.