Legszebb perceink

– Mindketten Kecskeméten születtek. Tudtak egymásról?

Kósa Klára: – Ötvenhét éve jöttem el a „hírös városból”. Jánossal személyesen nem ismertük egymást, most találkozunk először, aminek nagyon örülök.

Csík János: – Nekem különös élmény, hogy itt, a szentendrei kerámiastúdióban beszélgethetünk. Pályám során sokszor adódott volna, hogy elköltözzem a szülővárosomból, de hűséges maradtam hozzá. Még a szakdolgozatomat is a Kiskunságról írtam. Koncertezőzenész-életem mellett részmunkaidőben népi hegedűt tanítok a kecskeméti Kodály-iskolában.

K. K.: – Kiktől tanult?

Cs. J.: – Sokszor voltam népzenei táborokban, és rongyosra hallgattam az eredeti felvételeket tartalmazó lemezeket. Kapcsolatba kerültem többek között Halmos Bélával, Jánosi Andrással, Virágvölgyi Mártával, és jó barátságot ápoltam az erdélyi Kallós Zoli bácsival is.

– Klára életében miként volt jelen a népzene?

K. K.: – Máig jelen van, hiszen a kiállításaim megnyitóján Szerényi Béla, az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója szokott tekerőzni, vagy az általa életre hívott Bokros Trió játszik. Gyerekkoromban meghatározó volt a népzene. Bár odahaza csak klasszikus muzsika szólt, viszont a Kodály Zoltán biztatására az országban elsőként létrehozott ének-zenei általános iskolában minden diáknak két hangszeren kellett tanulnia, én a hegedűt és a zongorát választottam. Sőt, néptáncóránk is volt, amit annyira komolyan vettek, hogy meg lehetett belőle bukni. Még nem tudtunk írni-olvasni, de már Bertalottit énekeltünk. Többször megfordult itt Kodály Zoltán, a hegedűt Kaveczki Ferenc, a gordonkát Török Iván tanította, de említhetném Vásárhelyi Zoltán karnagy feleségét, Margit nénit, akitől zongorázni tanultam. Harmadikos koromban már a Zeneakadémián szerepeltünk a Kalevalával. „Még a fák is vigadoztak” – ez is elhangzik benne, ami annyira megfogott, hogy kíváncsi lettem arra a zenére, amivel ilyen képeket lehet kifejezni.

– Miért nem lett akkor népzenész?

K. K.: – Mert nem szerettem hegedülni. Nem tetszett a vékony hangja. Mivel nagyon jól nevelt, finom úrilány voltam, mindig sikerült úgy eldugnom a hegedűt, hogy csak az óra végére találjam meg.

– János, önt meg elvarázsolta a hegedű cincogása?

Cs. J.: – Édesapám szorgalmazta, hogy a nővérem és én is tanuljunk zenét. Engem persze a foci jobban érdekelt. Azért teljesítettem apám kívánságát, de a halála után abbahagytam. Az élet azonban úgy hozta, hogy tinédzserként bekerültem a Kecskemét Táncegyüttesbe, ahol a Hegedűs együttes volt a kísérőzenekar. Én is keresgéltem zenésztársakat, hasonló érdeklődésű cimborákat. Három vonós, aki népzenélni akart, noha játéka sok kívánnivalót hagyott maga után, de lelkesedésből nem volt hiány. Egyik alkalommal a kecskeméti kerámiastúdió előtti parkban játszottunk próbaként. A stúdióból kijött egy ember – a nemrég elhunyt Probstner János igazgató –, és azt mondta, inkább menjünk be hozzá. Arra a helyre, amiről mindig azt tudtuk, oda akárki nem mehet be! Azután később termet is kaptunk próbálni, és még az is előfordult, hogy ott aludtunk. Nos, ilyenek voltak a hősidők.

– Mindketten a szépség, az érték irányába indultak el. Honnan ered ez a forrás?

K. K.: – Egy másik korból. Az ember egészen kiskorában rájön arra, hogy volt egy jelekkel és jelképekkel teli régi világ. Manapság a népművészetnek nem lehet más feladata, mint ezeket a jeleket és jelképeket áthozni a múltból a jelenbe. Amikor gyerekfejjel kezembe került Malonyai Dezső A magyar nép művészete című könyvsorozata, teljesen odavoltam érte. Ettől kezdve csak az érdekelt, hogy milyen gyönyörűségeket rejteget a szülőhazám. És úgy éreztem, nagy keramikus vagyok, holott még csak agyag sem volt a kezemben.

Cs. J.: – Szabadszálláson élt az egyik nagymamám, sokszor vittek oda a szüleim. Városi fiúként ott találkoztam a tanyasi életformával. Emlékszem a disznóvágásokra, a vacsora utáni mulatozásra, amikor népdaloktól kezdve az operettekig mindenfélét énekeltek. Nagymamám gyakran danolászott magában, így amikor középiskolásként egyik táncos barátommal úgymond népdalgyűjtésre indultunk, autentikus adatközlőkre gondoltunk, így elmentünk hozzá. Eleget is tett a kérésünknek, sőt még meg is toldotta egy dallal, amit a rádióban hallott. Mi nem ilyet akartunk, néztünk össze, de hagytuk énekelni. Közben kiderült, hogy egy munkásőrinduló volt. Utólag visszagondolva, ebben az a varázslatos, hogy mivel megtetszett neki a dallam, a saját érzésvilágára, az ő vidékére jellemző díszítésekkel népdallá formálta. Lélek nélkül nem történhet ilyesmi! Hasonló élményben volt részem, amikor az erdélyi Gyimesbe való Zerkula Jánost hallottam, aki vakon, három ujjal hegedült, és olyan fantasztikus hangszertechnikai megoldásokkal játszotta a dallamokat, hogy nagyon nehéz bárkinek is utánozni.

– A már említett, múltból a jelenbe áthozott értékeket egy az egyben vagy átalakítva kell továbbadni?

K. K.: – Nem szabad másolni. A művészet ott kezdődik, ahol a másolás véget ér. Édesapám jó nevű ügyvéd volt Kecskeméten. Az összes parasztember hozzánk járt, mert nem volt olyan ügyes-bajos ügyük, amit apám ne nyert volna meg nekik. Rajongva hallgattam, ahogy „ő”-ző kiejtéssel beszéltek, én is olyan ízesen akartam beszélni, persze ez egy úrilánynak tiltott dolog volt. Arról álmodoztam, hogy paraszt leszek, mert akkor én is „ő”-zhetek. Ez tartotta bennem a lelket! Amikor 18 évesen Budapestre kerültem, valóra váltottam az álmomat, és végleg átálltam az „ő”-zésre. Tudnék tájszólás nélkül is diskurálni, de nem akarok. Ez az én viseletem.

Cs. J.: – Magam is mindig arra törekedtem, hogy azt a varázslatos világot, amit már gyerekként volt szerencsém megismerni, a lehető leghitelesebb módon mutathassam meg másoknak. De ahogy telt-múlt az idő, változott az életünk, egyre inkább az lett a prioritás, hogy ne csak egy szűkebb réteghez, hanem minél több emberhez jusson el az üzenet. Ez nyilvánvalóan egyfajta zenei átalakítással is jár. Történjék bármi, a műsorból soha nem maradhatnak ki az autentikus népzenei összeállítások.

KÓSA KLÁRA. Kecskeméten született 1947-ben, édesapja ügyvéd, édesanyja textilművész volt. Szakmai életútja 55 évvel ezelőtt indult a méltán híres Mezőtúri Népművészeti Fazekas Szövetkezetben, ahol neves művészek, alkotók révén tanulta meg a mesterséget. Határtalan alkotóvágya és kísérletezőkedve mindmáig töretlen. Húszévesen kapta meg a népi iparművész címet, 1989-ben lett a Népművészet Mestere. A reneszánsz kornak megfelelő szín- és motívumvilággal teli kerámiáit,képeit az egyetemleges, a keresztény és zsidó szimbólumok felhasználásával készíti, művei egyediek. Tahitótfaluban él, műhelye Szentendrén van. Folyamatosak a kiállításai és előadásai. A Magyar Művészeti Akadémia levelező tagja. Elismerései: Pro Urbe-díj (Mezőtúr, Szentendre), Tahitótfalu Díszpolgára.

– Érdemes az eredeti népzenét populárissá tenni? Vagy visszájára is fordulhat?

Cs. J.: – Ez az előadó szándékától függ. Sokféle változat lehet. Vannak, akik öncélú siker érdekében választanak népzenei alapokat, mert úgy gondolják, ez most divatos. A Csík zenekarban mások a szempontok: nem a rockzenébe olvasztjuk a népzenét, ha­nem az eredeti népzene eszközeivel, hangszereivel ötvözve játsszuk el a könnyűzenei dallamokat. Ennek nálunk Szabó Attila a nagymestere. Egyébként 1969-ben az Illés együttes is hasonló elvek alapján komponálta meg az Átkozott féltékenység című számát, melynek zenéje egy széki lassú dallam volt, bár lehet, ezt sokan máig nem tudják. Esetünkben ez a dolog úgy kezdődött, hogy swingritmusban adtunk elő egy magyarpalatkai lassú cigánytáncdallamot, majd ugyan­azt eredeti formájában, ahogyan az erdélyi falusi zenekar játszotta. Bármilyen világot élünk, egy ilyen szépség sosem veszít a fényéből.

– A kerámiában is lehet ilyesmi?

K. K.: – János annyira a szívemből szólt. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy egyszer a férjemmel az országot járva betévedtünk a Quimby együttes koncertjére, ott hallottam először a Most múlik pontosan című számot. Annyira nagy hatással volt rám, hogy a legjobb pillanataimban még ma is eszembe szokott jutni. Tudom, miről szól. Nincs az a mérhetetlen bánat, elviselhetetlen tragédia, eszeveszett keserűség, amit a zene vagy a szívvel-lélekkel elkészített tárgy ne tudna kisimítani vagy megnyugtatni. Mindig olyan egyedit kell alkotni, amiben benne van a kodályi és bartóki népi vonal, de mégis a mai korhoz igazodik. Csík Jánosról biztosan tudom, hogy benne van az agyában, a vérében, a lelkében az őszinte tisztaság, az eredeti népiség. Ami pedig a kerámiát illeti: a XVII. században rengeteg fazekas dolgozott, jóformán csak főző- és sütőedényeket készítettek. Abban a korban nem használtak pálinkáspoharat, nem ettek desszertet, nem ittak kávét (nem is ismerték), de manapság már szükség van ilyen cserépedényekre is, úgyhogy azt a kultúrát, ami akkor ragyogott, át tudom ültetni a mostani viszonyokra. De ez csak akkor sikerülhet, ha abszolút biztos a tudásunk. Azt hiszem, mindketten olyanok vagyunk, ha a legmélyebb álmunkból felkeltve mutatnak nekünk egy cserepet vagy népzenét, meg tudjuk mondani, hogy honnan származik és kinek a munkája. Az sem kérdéses számunkra, mi az igazi érték és mi a színvonalas alkotás.

Cs. J.: – Igen, nagyon fontos az igényes és ízléses munka. Ezek a zenészek számára is alapkövetelmények.

– És ha a sors másként akarja?

K. K.: – Azt tűrni kell, hiszen azt Isten adja. Magam is megtapasztaltam. Nagyon szerettem a népi fazekasságot, a korongozást, a díszítést. Csakhogy 26 évvel ezelőtt történt velem valami, ami miatt erről le kellett mondanom, de ennél többet nem mondanék róla. Megmérték mindkét kezem erejét, nincs vele baj, a zongorázás például remekül megy, azt hallaniuk kéne, milyen erővel játszom Bartókot. De ha megfogok egy ceruzát, merevgörcsben van az egész jobb kezem. Egy szál virágot nem tudok rajzolni, semmilyen cserépre. Azt viszont minden további nélkül meg tudom csinálni, hogy a kinyújtott agyagból csipegetek kisebb darabkákat, és azokból alakítom ki a képeimet. Nyilván a végeredményt tekintve ez senkinek sem tűnik fel, a hétköznapi életben azonban vannak fura helyzetek, hiszen a nevemet sem tudom leírni. Ha hivatalos helyre megyek, két kísérő jön velem, és tanúskodnak, hogy az a macskakaparás valóban az én aláírásom. Megtanultam bal kézzel írni, de az sem az igazi.

Cs. J.: – Én kétszer haltam meg, és kétszer jöttem vissza az életbe. Éppen 10 évvel ezelőtt két főiskolás csoporttársammal Nyíregyházára mentünk vizsgázni, én vezettem az autót. Sűrű köd volt, nem lett volna szabad előzni, én mégis megtettem. Szemből jött egy autóbusz, frontálisan ütköztünk. Csodálatos módon – a gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően – mindannyian életben maradtunk. Semmire nem emlékeztem, csak később mesélték el, mi történt. Másfél évig tartott a gyógyulás, kezem-lábam ma is tele van fémekkel. Az orvosom behozatott egy hegedűt a kórházba, hogy fogjam meg. Másfél centin múlott, úgy nézett ki, vége a pályafutásomnak. Egy újabb műtét segített, a járásom azonban ügyetlenebb maradt. A bal­eset óta csendesebb, visszafogottabb lettem. És fáradékonyabb. Azt, hogy most itt beszélgethetek, az orvosoknak és a Jóistennek köszönhetem.

K. K.: – Haragszom azokra, akik ilyenkor sajnálkozva azt mondják, miért pont velük történt meg a tragédia. Az eszükbe sem jut, hogy feladatuk, küldetésük van a világban.

Cs. J.: – Történhet csoda, de tenni akarás és küzdelem is kell hozzá.

K. K.: – Nem, se maga, se én nem küzdünk. Egész életünkben szórakozunk, hiszen azt nem nevezném munkának, amit mi csinálunk. Most, hogy kiállításra hívtak Indiába, olyan jó ötleteim vannak. A nagy képeimen elefántok lesznek, fejükön pici madárkával. És menet közben felfedeztem, hogy az indiaiak egyik legfontosabb jelképe a páva, ahogy nekünk, magyaroknak is. Szárnyal a fantáziám, tobzódom az ötletekben!

CSÍK JÁNOS. Kecskeméten született 1964-ben. Középiskolásként tagja volt a Kecskemét Táncegyüttesnek. Első zenekarát Garabó néven alapította, a katonaság után pedig a Békés Banda zenésze lett. Művészeti munkáját kulturális intézményekben, a békéscsabai Balassi Táncegyüttesnél, a jászberényi Jászság Táncegyüttesnél, a budapesti Honvéd Művészegyüttesnél és a szolnoki Tisza Táncegyüttesnél végezte főállású zenészként. 1988-ban alapította meg saját együttesét, a Csík zenekart. Sikeresen ötvözik a népzenét a könnyű műfajokkal. Díjai: Népművészet Ifjú Mestere (1991), Kiváló Művészeti Együttes (1993), Magyar Örökség-díj (2009), Prima Primissima-díj (2010), Kossuth-díj (2013). Munkássága elismerése­képpen 2010-ben a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt kitüntetettje lett.

– Mennyire tükrözi az alkotóművész lelkiállapotát egy műsor vagy kiállítás?

Cs. J.: – Egy koncertnél az előadás helyszíne, az ottani közönség eleve meghatározza a műsor kereteit. Lemezkészítéskor a tematika kidolgozása, a dalok sorrendjének összeállítása másfajta szabadságot ad. A mű­­sorszerkesztés valójában egy alkotás, ami természetesen visszatükrözi a művész lelkiállapotát, gondolatait, céljait. Az az igazi, ha a hallgatót sikerül magunkkal vinni. Erre jó példa az Én vagyok az, aki nem jó című székelyföldi lassú csárdás, amit cimbalomkísérettel szoktam énekelni. Magam is csodálkoztam rajta, hogy milyen nagy siker lett, a bábszínházi technikustól a többezres székely­udvarhelyi közönségig sokak lelkét megérintette, sőt Presser Gábor is énekelte már velünk. Az őszinte interpretálást érzékeli a hallgatóság, ilyenkor összeér a lelkünk.

K. K.: – Néha az is kell az embernek, hogy másoktól kapjon megerősítést vagy elutasítást. Magának ott a zenekar, nekem pedig az unokahúgom, Kósa Judit, akivel együtt dolgozom a stúdióban. Ha van valami extrém ötletem, meghallgatom a véleményét. Minden kiállításomra elhívom Simon Ilona tipográfusművészt. Médiummá váló gyönyörű könyvei vannak, jól kiegészítjük egymást. Volt már Himnusz-tematikánk, a szülővárosomban rendezett tárlaton pedig Kodály-gyűjtötte népdalokat dolgoztunk fel képben és könyvben. Szeretek a legapróbb részletekig odafigyelni a bemutatóimon, nálam nem lehet papírról olvasni a megnyitószöveget, és nem engedek be 17 év alatti gyerekeket, mert nem tudnak hosszabb ideig figyelni, főleg, ha csak kényszerből kellett eljönniük. Nemrég Legszebb perceink címmel volt egy nagy kiállításom a Pesti Vigadóban, ahová 55 éves pályám apropójából 55 tárgy­alkotót kértem meg, hogy hozzanak ők is egy-egy művet. Reményik Sándorral együtt ugyanis azt vallom: „A világ egy Isten-szőtte szőnyeg, mi csak visszáját látjuk itt, és néha – legszebb perceinkben – a színéből is valamit.” Négyezer látogatónk volt, ami rekordnak számít. Ezzel csak azt akarom jelezni, az emberek mégiscsak szeretik a népművészetet, mégiscsak rajonganak a népzenéért.

– Mik a legszebb percek a népzenész számára?

Cs. J.: – Erre a Csík zenekar minden tagja mást válaszolna. Nekem a Sziget Fesztivál többezres közönségének lelkesítése is fontos, mindazonáltal az is boldoggá tett, ha egy leszerelő katonának hegedülhettem a konyhában.

K. K.: – Aki egyszer volt egy klubkoncerten, az attól a pillanattól kezdve vágyik vissza, hiszen el lett varázsolva. Mivel csak nagyméretű képeim vannak, kisebb kiállítóhely szóba sem jöhet, de valószínűleg egy szűkös térben azt a hatást nem is tudnám elérni, mint a népzenészek.

– Van olyan álmuk, amit szeretnének valóra váltani?

K. K.: – Mindig a gondolatomban van egy mondat, amin elsírom magam. Bartók Béla mondta: csak azt sajnálja, hogy teli bőrönddel megy el. Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy teli legyen a bőröndöm, de vajon lesz-e elegendő időm arra, hogy sokszor ki is nyithassam.

Cs. J.: – Hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi mindent elértem. Néha nehezebb egy adott szintet megtartani s az elvárásoknak megfelelően a lehető legjobb minőséget teljesíteni, mint új dolgokat kitalálni.

K. K.: – Mindennap megköszönöm az Istennek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Egyvalamit sosem feledek: könnyű a lépcsőn felmenni, de tele bőrönddel fennmaradni a tetején, na, az a valami.