Nem hallgatni, beszélni

– Fábián Gyula író-újságíró, aki 2001-től volt főszerkesztője a Szabad Földnek, Mező Gábor első könyvében, A média lenyúlásának titkos történetében szerepel egy fotón mint illusztráció. Hogyan került be a Szabad Föld valamikori főszerkesztője a kötetbe?

– Nem ismertem őt. Egy fotó miatt került be a könyvbe egy riporterrel, Regős Sándorral együtt, akit fedésben az MNVK–2-höz (Ez volt a katonai hírszerzés – LFA) soroltak, és ugyanúgy a Rákosi Mátyás idején megalakult Idegen Nyelvek Főiskolájára járt, mint Vitray Tamás. Az említett fotón a pesti látképet nézik a Citadelláról egy távcsővel – ezért is írtam, hogy szimbolikus a kép. Nyilván a megfigyelésre céloztam szarkasztikusan. A Szabad Földdel azonban részletesen nem foglalkoztam, ez a lap nem volt ott azok között, amelyeket a vidéki média lenyúlásakor, megszerzésekor a Springer Budapest szerzett meg – tulajdonképpen – az MSZP-től. Én csak azoknak a megyei napilapoknak az átmentését dolgoztam fel részletesebben, amelyeket a Springer „vett át”.

– Tudható, hogy a szerkesztőségekben a szocializmus idején dolgoztak beépített emberek, „megbízható elvtársak”, és ezzel Fábián Gyula is tisztában volt. Mióta érdekli önt a (sajtó)történelemnek ez a Kádár-kori szelete? Hogy kapcsolódott ez az újságírói pályájához?

– A Magyar Hírlapnál dolgoztam belsős munkatársként, először mint sportújságíró, aztán a publicisztikai rovatnál, majd olvasószerkesztőként. Huth Gergely megmutatta nekem Hankiss Ágnes két munkafüzetét, amelyek a Hamvas Intézetnél jelentek meg. Ez a két írás – az Állambiztonsági játszmák és a Továbbélő hálózatok – szembesítettek azzal, hogy milyen titkos háttérjátsz­mák zajlottak itt a rendszerváltozás idején.

Ma már inkább rendszerváltoztatást mondanék, de ezen lehet és érdemes is vitatkozni. Mivel mindig bennem volt a késztetés, hogy utánanézzek dolgoknak, így beleástam magamat az előbb említett témakörbe, és egy idő után ez a terület jobban érdekelt már, mint az újságírói munkám. Átmentem a Hamvas Intézetbe dolgozni és kutatni, mellette pedig elindult A hálózat című rovat, amit az intézet és a Pesti Srácok közösen indított.

– Ez mikor történt?

– 2014–15-ben kezdtem el, és elein­te főleg az újságírókra fókuszáltam, akkoriban még nem nagyon foglalkoztak célzottan ezzel a területtel a vezető médiumoknál. Megírtam több újságíró, tévés – Aczél Endre, Várkonyi Tibor, Hajdú János – titkos történetét. Borvendég Zsuzsanna alapművét – Újságírásnak álcázva – persze olvastam, és sokat tanultam is belőle. Főleg, ami az akkori állambiztonsági-sajtóvilágot, annak rendszerét, felépítését illeti. Aztán, ahogy haladtam, valahogyan kézenfekvőnek tűnt, hogy megírjam a Nap Tv történetét, különösen, hogy már Gyárfás Tamásról, Forró Tamásról és Havas Henrikékről is írtam korábban. Amikor nyáron összeraktam az első cikket, akkor már éreztem, hogy ebből egy hosszú sorozat lesz. A Nap Tv után jött Virág elvtárs, azaz Virág András és a Reform Rt. története, a Reform című lap, aztán a Kapu, a 168 Óra és így tovább. Az összegyűlt anyagokból sorozat lett, és abból született a könyv: A média lenyúlásának titkos története.

– Milyen volt az ön kutatásainak, a kötetnek a fogadtatása?

– A maga szintjén sikerkönyv lett, tudom, hogy sok újságíró is megvette. Szerencsére eltelt már annyi idő, hogy nem szemtanúként vagy résztvevőként, hanem kicsit távolabbi nézőpontból tudtam megírni, de úgy, hogy közben az elődeim, tényfeltáró újságírók munkáira hagyatkoztam. Az előszóban az ő teljesítményüket és bátorságukat emeltem ki, mert igazából én csak szintetizáltam a dolgot, kiegészítve olyan információkkal, amelyek a kilencvenes évek elején nem voltak elérhetőek.

Persze kellett, kell a védelem, a biztos háttér, akkoriban már eljöttem a Hamvas Intézettől, de a Pesti Srácok erkölcsi, anyagi és jogi értelemben is mögöttem állt, és persze az Erdélyi Szalon Kiadó, amely felvállalta ezt a művet.

Nagyon elmerültem a kutatásokban, de azt hiszem, hogy megtaláltam a saját utamat, még akkor is, ha számtalan ellenséget szereztem. Ennél fontosabb volt, hogy olyan öreg, sokszor teljesen ismeretlen újságírók, tévések, rádiósok gratuláltak, akiknek esélyük sem volt nagyobb lapoknál, rádióknál, tévéknél dolgozni, vagy ha igen, fontos témáról nem szólhattak. Azt hiszem, ők érezhettek egyfajta elégtételt. Többen mondták, hogy a könyvemet olvasva állt össze az, amiről kicsiben, mikroszinten tudtak, de nagyban, makroszinten nem.

– Kutatásai során aztán a Rákosi- és a Kádár-rendszer pszichológiai „hadviselésével” is foglalkozott. A történelmi múlt feltárására filmes feldolgozásokban is vállalkozott: forgatókönyvet írt a Szétszakadt Magyarország és a Lejáratás és bomlasztás című dokumentumfilmekhez, valamint a Levelek a bolondokházából című filmet is ön írta. Tavaly pedig bemutatták Fabricius Gábor filmjét, az Eltörölni Franket, ami a rendszer ellen lázadó zenész tragédiáját mutatja meg. George Orwell legendás 1984-e hatott önökre ilyen erősen?

– A saját filmjeink közös munkák voltak: Huth Gergővel egy olyan stábbal dolgoztunk, amelynek tagjai örökké az alkotótársaim lesznek. Barátok lettünk. Ezeket a filmeket hatalmas lelkesedéssel készítettük. Később háttérszakértőként részt vettem Fabricius Gábor filmes munkájában, valamint most is dolgozunk egy dokumentumfilmen, és jön a következő. Orwell? Se Gábor, se én nem akarnánk magunkat egy ilyen zsenihez mérni, aki baloldali, szocialista íróként indult, de már a spanyol polgárháború idején, látva a valóságot, elfordult ettől, majd megírta a legkomolyabb diktatúraellenes könyvet.

Ugyanakkor, amikor Gábor megmutatta a forgatókönyvét, elhűltem, mert azonnal láttam filmként. Pont olyan letisztult, egyszerre költői, de mégis sallangoktól mentes, erős anyag volt, amilyet mindig is szerettem volna írni. Nagyon örültem, hogy a nyolcvanas éveket másfajta fénytörésben mutatja be, mint amit zömmel addig láttunk. Az volt a feladatom, hogy szakértőként segítsek a film apróbb részletei, hitelessége terén. Mert amúgy is sokan hiteltelennek látják, hiszen nyilván mindenki a maga életéből indul ki, és nehezen fogadjuk el, hogy volt itt egy másik világ is: nem mindenki volt átlag fiatal, s főleg nem mindenki élhetett kivételezett életet.

Mi, magyarok, és egyáltalán, kelet-közép-európaiak jellegzetesen abszurd, humoros filmeket készítünk, talán azért is, mert ami másnak szürrealizmusnak tűnik, az nálunk megtörtént. Van több jó filmünk a kommunizmusról, de ezek nagy része túlságosan vidám. A tanú zseniális, bár manipulatív film, de hol az ellenpárja, a sötét oldal? Azt is be kell mutatni, mert a negyvenes évek vége, az ötvenes évek eleje minden volt, csak nem vicces. Ezért, azt gondolom, ha a nyolcvanas évekről mesélünk, el kell férnie egymás mellett A besúgónak, az Eltörölni Frankot című filmnek és mondjuk Tarr Béla Kárhozatának is.

– Visszatérve a kutatói munkához: a kutatásai fényében mi a különbség az ön számára a hallgatás és az elhallgatás között?

– Az elhallgatást úgy fogalmaznám meg, hogy sok ismertebb emberről vagy akár témáról, történelmi eseményről létezik egy fő narratíva, amelyből – sokszor szándékosan – kihagynak, elhallgatnak részeket. Mondjuk Nagy Imréről sokáig alig-alig tudtuk, hogy NKVD-s volt, mert a „jó kommunista” legendájába ez nem fért bele. De vannak olyan témák is, amelyeket elhallgattak: például a nők ­(anyáink,­ nagyanyáink) tömeges megerőszakolása a szovjet megszállás alatt. Ez sokáig tabutéma volt. Vagy a padlássöprés, és az is, hogy sok helyen vidéken mennyivel keményebb volt az elnyomás a kommunizmus idején, mint mondjuk a fővárosban.

A hallgatás más, de sokszor ennek a következménye. A Gulágról, az ÁVH-ról, a kitelepítésről hallgatni kellett. Ha egy „pártember” tönkretette a karrieredet, arról is. Szüleink, nagyszüleink ’90 előtt igazából el sem mesélhették, mi történt velük. Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy megtegyék, hiszen akár saját szeretteiket – minket is – veszélybe sodorhatták ezzel. És ez a hallgatás átöröklődött. Sok hallgatásból rákos daganat, alkoholizmus, öngyilkosság lett. Ennek véget kell vetnünk. Beszéljük ki, amit lehet. Őszintén. Akár a nagyszüleink sérelmeit, fájdalmait is. Hiszek benne, ha ezzel foglalkozunk, talán az ő lelkük is megnyugszik. Talán a mi feladatunk elmondani, mi történt, hogy ne történhessen meg újra.

– Eljött az ideje a személyes történetek elmesélésének?

– Úgy fogalmaznék, hogy aki tudja, keresse meg a nagyszüleit, szüleit, a nagynénit, nagybácsit, és kérdezzen, beszélgessen a múltról, amíg még lehet, amíg még feltehetjük a kérdéseinket. Amit én tehetek, amit mi, kutatók és újságírók tehetünk, hogy utólag megírjuk a történeteket. Magamra vonatkoztatva talán a korábbinál már megértőbben, az első indulatokat feldolgozva. Hiszek abban, hogy ha sokat beszélünk, beszélgetünk, talán egymáshoz is közelebb tudunk jutni.