Nincsenek elérhetetlen álmok

– Milyen szempontok szerint választanak űrhajóst? – kérdeztük először is a professzor úrtól, aki nemrég vette át a Bay Zoltán-díjat a magyar űrorvosi kutatásokban elért kimagasló eredményeiért és példaértékű életművéért.

– Nagyon fontos, hogy a pilótának, űrhajósnak jelentkezők közül olyanokat válogassunk ki, akik fizikailag, mentálisan és egészségügyi szempontból is alkalmasak a földitől eltérő körülmények között magas színvonalon teljesíteni a rájuk bízott feladatokat. Alapvető többek között, hogy olyanok legyenek kiképezve, akiknek jó a látása, a vizuális munkavégző képessége pedig még annál is jobb, hiszen a repülés során az ember az információinak mintegy 90 százalékát a látórendszerén keresztül szerzi be. Ezenkívül a hallásnak és az egyensúlyozásnak is fokozott jelentősége van.

Ha az űrhajózás során, a súlytalanság állapotában az egyensúlyszerv nem működik jól, az ember munkavégző képessége gyakorlatilag nulla is lehet, mert viszonylag gyorsan kialakul a hányingerrel, hányással járó mozgásbetegség, amit ez esetben űrbetegségnek nevezünk. Erre volt már precedens az űrrepülések bizonyos szakaszaiban. A szovjet Vosztok-program második emberes küldetése 1961-ben mérnök-műszaki szempontból sikeres volt, German Tyitov űrhajós azonban a tartós súlytalanság okozta egyensúlyzavar miatt olyan kritikus állapotba került, hogy űrrepülése alatt érdemi tevékenységet alig tudott végezni. Rajta kívül másokkal is előfordult, hogy hosszabb időt vett igénybe a földtől való elszakadás utáni alkalmazkodás, ami normál esetben a fellövést követő 1–5 nap alatt megtörténik.

– Milyen protokoll szerint zajlik a jelentkezők tesztelése?

– Erre vonatkozóan már az 1960-as, 1970-es években kialakult egy pszichofiziológiai és orvosi űrhajós-kiválogatási rendszer, melynek alapelvei azóta sem változtak. Először pszichológiai vizsgálat történik, hiszen az űrhajósnak pszichésen is bírnia kell a megterhelést, hosszan tartó távollét esetén pél­dául a monotóniát, a bezártságot. A küldetés sikerének záloga nagyban függ attól is, hogy milyen közösségi ember valaki, mennyire képes együttműködni a társaival, meddig tart a tűrőképessége és így tovább.

– Mi van akkor, ha az illető nem felel meg az elvárt lélektani krité­riumoknak?

– Abban az esetben az orvosi vizsgálatoknak sincs értelme.

– Ezek a vizsgálatok miből állnak?

– A szemészettől a belgyógyászaton át az ortopédiáig igyekszünk minél több szakterületet bevonni a jelöltek egészségi állapotának feltérképezéséhez. Elengedhetetlen, hogy a vizsgálatokat olyan szaktekintélyek végezzék, akik a repülés, az űrrepülés élettanával kapcsolatban magas fokú tudással, az aspiránsok kiválogatásában pedig nagy gyakorlattal rendelkeznek. Ennek megfelelően már az első magyar űrhajós kiválasztása és elsődleges felkészítése is a kecskeméti Repülőorvosi Alkalmasság Vizsgáló és Kutató Intézetben történt, melynek utódintézménye a Magyar Honvédség szervezeti elemeként működő Repülőorvosi Alkalmasságvizsgáló és Gyógyító Intézet, s ide települt a Szegedi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karának Repülő- és Űrorvosi Tanszéke.

Hozzáteszem: az 1960-as években elsősorban katonai pilóták, illetve űrhajó, űrállomás tervezésében részt vevő mérnökök közül válogatták ki az asztronautákat, de mivel az elmúlt évtizedekben az űrbeli tevékenység olyan kutatásokkal, tevékenységekkel bővült, melyekhez komoly szaktudás szükséges egy-egy tudományterületen, így változatosabb lett a paletta, többek között geológusok, orvosok, biológusok, pszichológusok is bekerültek a jelöltek közé.

– Immáron nem csak vadászgép­pilótából lehet űrhajós?

– Már nem elsődleges szempont, hogy kinek miben áll a földi tevékenysége. Esélyesek lehetnek olyan civil diplomások, akiknek megfelelő tudásuk van a különféle szakirányú kutatások elvégzéséhez, de akár újságírók is próbálkozhatnak. Hogy a következő magyar űrhajósnak mi az eredeti foglalkozása, azt pillanatnyilag nem tudjuk. A mé­diá­ból ismert, hogy több mint kétszázan jelentkeztek jelöltnek, közülük százan vehettek részt speciális felmérésben. Az összetett szűrővizsgálatok után már csak néhányan maradnak. E csoportból egyikük tudományos kutatómunkát végez majd a Nemzetközi Űr­ál­lo­máson. Összehasonlításul: az első magyar űrhajós esetében az önként jelentkező 95 szuperszonikus vadászrepülőgép-pilótából a végére ketten maradtak, Farkas Bertalan és Magyari Béla.

– Magyarországon az űrkutatás és űrtevékenység felvirágoztatására az utóbbi időkben nagy elszántság, sőt politikai akarat is mutatkozik. Legyünk büszkék rá?

– Mindenképpen, hiszen a magyar űrtudomány az 1970-es évektől kezdve komoly eredményeket ért el. Egyik legsikeresebb termékünk lett a Pille dózismérő, amit Farkas Bertalan vitt magával először a Szaljut–6 űrállomásra. Ez a szerkezet a világűrben fokozottan jelentkező kozmikus sugárzás hatásának mérésére szolgál egyes űreszközök fedélzetén.

De említhetném az űrélettan területén elért eredményeket is, például a magyar mérnökök, a kecskeméti orvosok és pszichológusok által létrehozott Balaton elnevezésű pszicho­kalku­látor műszert, ami a repülősök és űrhajósok információfeldolgozó képességét méri az élettani paramétereik egyidejű rögzítésével. Sajnos a rendszerváltás után a magyar űrkutatás állami elismerése, szponzorálása és a tudomány szolgálatába állítása visszaesett. De szerencsére újra felkerültünk a világ űrkutatásának térképére: 2015-ben véglegesítettük a tagságunkat az Európai Űrügynökségben, idehaza pedig önálló kormányzati stratégiát kapott a szakterület.

– Európában London, Szentpétervár után Szeged egyeteme is megszervezte a maga repülő- és űrorvosi tanszékét. Megérte?

– Huszonkét évvel ezelőtt fölöttébb előremutató döntést hozott a Honvédelmi Minisztérium és a Szegedi Tudományegyetem, amikor kecskeméti kutatói bázissal létrehozta ezt a tanszéket az Általános Orvostudományi Karon. Itt jegyzem meg, hogy az ország egyetlen működő alacsony nyomású baro­kamrája is nálunk van, amiben szimulált légköri viszonyok között történnek a terheléses vizsgálatok.

A tanszék első vezetőjeként elmondhatom, hogy nagyon is megérte, hiszen korábban hazánkban egyetemi keretek között sehol nem oktatták a repülő- és űrorvostant és az utazásorvostant. Ez utóbbihoz tartoznak a hosszabb vagy rövidebb légi utazás közben fellépő megbetegedésekről, a repülőutaknak a szervezetre gyakorolt ha­tá­sai­ról szóló információk, melyeknek egyre nagyobb jelentősége van a világban.

– Professzor úr, mi lenne az ön számára a „magyar űripar” legnagyobb eredménye?

– Kézenfekvőnek tűnne a második magyar űrhajóst említenem, de ő „csak” az ország űrtevékenységének pillanatnyi csúcsteljesítménye lesz. Konkrét eredményt nem neveznék meg, hiszen nem vagyok jövőbe látó. Azt kell elérni, hogy a kutatások folyamatosan napirenden maradjanak. Az űrorvoslás a fiatalok számára is kitörési pont, egyik medikusunk például részt vett egy Mars-kolonizációt szimuláló kutatásban, s gyakornoknak jelentkezett a NASA-hoz és a SpaceX-hez. Vagyis ma már nincsenek elérhetetlen álmok!