A másik Balaton

Huncut mosoly és egy kistányérnyi frissen szedett sárga szilva meg bordó szőlő kíséretében meséli kalandját a Balaton-tótól legalább 250 kilométerre fekvő balatoni háza konyhájában Kerekné Margitka. A magyar tenger névrokona az 1024 lelkes palóc falucska Eger, Bélapátfalva és Ózd között az egykori kohászat, bányászat és cementipar Bermuda-háromszögében fekszik.

Ezért aztán a több mint 800 esztendeje jegyzett Balatonon sohasem volt keresett és kelendő termék a csíkos napernyő, a vitorláshajó vagy a vízibicikli, annál inkább a kasza, a jószágkötél meg a sűrű vadon végett a vadászpuska, kiegészülve bányászlámpával, dinamittal és kohászköténnyel. Errefelé nincsen szezonkezdet meg nyárutó, ellenben a keserves megélhetés szezonja állandó.

Hogy akkor mi végett ez a névrokonság? Talán, mert mindkét térséget jellemzi a lápos, nádas, sekély víz. Innen az elnevezés a helytörténészek szerint, ugyanis a szláv eredetű „blato„ vagy az orosz „bolota” szó jelentése „mocsár„. Ugyanakkor Balaton falunak tava nincs, csak bővízű kútjai, vízfolyásai, például itt ered az Eger-patak. De állítólag innen eredeztethető a „Könyvet ki nem dobunk!” mondás is, mert a falusi ember tudásból készült lépcsőkön küldi érvényesülni a gyerekét, hogy bizton többre vigye a szüleinél.

Népszerű is az itteni katolikus iskola, aki teheti, a környékből ide íratja be a gyerekét, mert a Gárdonyi Gézában rend van, tanulás és hit. Az egykori falubirtokos Grósz Jonatán-féle kúriában székelő polgármesteri hivatal előtt cigiszünetet tartó hölgy, megerősítve az iskola hírnevét, még hozzáteszi: én is ide jártam, és az anyukám ma is itt tanít. Papp Franciska 14 évesen vette nyakába a világot, és a Gárdonyiban kapott munícióval felvértezve diplomát szerzett Pesten, végül inkább hazajött.

– Változatos volt ott az élet, legutóbb például egy magánnyomozó-irodában dolgoztam, ahol izgalmas akciókban vettem részt, én voltam az álcaember – meséli érdekességképpen. – Nekem kellett elvonnom a gyanút sejtők figyelmét. Mégis látva a falu fejlődését, a sok rendezvényt, úgy döntöttünk a vőlegényemmel, hogy a kivagyi Pestet lecseréljük.

Azt mondja, még legalább négy fiatal párról, illetve családról tud, akik szintén mostanában jöttek vissza, úgyhogy a lakásárak már a tízmilliót kóstálják, de jelenleg egyetlen eladó porta sincs. Éppen a falu népességével is foglalkozó anyakönyvvezetői munkájáról mesél, amikor megérkezik Udzeliné Murányi Enikő polgármester, aki már a kapuban leszögezi:

– A mi Balatonunk is a világ közepe! – Dicsekvése bizonyítékául hozza fel, hogy a községet alkotó 400 családból minden másodikban van pedagógus-, vegyész- vagy gépészvégzettségű diplomás, akik közül többen Pesten vagy éppen Németországban vagy az USA-ban öregbítik Balaton hírnevét.

A nemrég 140 millióból felújított Grósz-féle hivatalba terelnek, ahol a polgármesteri rezidencián csaknem 100, falra aggatott őz- és szarvasagancs, illetve vadászpuskák társaságában kínálják fel a kávét. Hamarost kiderül, a falu első embere amellett, hogy vegyészként végzett, dolgozott acélműben, galvánüzemben, majdnem 20 esztendeje hivatásos vadász is.

– A nagyapám egyik barátja, a Pista bácsi lánykoromban megszerettette velem az erdőt és a vadgazdálkodást, de ennek a sok agancsnak a nagy része nem az én érdemem, hanem örököltük például Márton Istvántól, aki a bélapátfalvai cementgyár igazgatója, a szocialista párt egyik helyi prominense volt a rendszerváltásig.

Viszont nagy közutálatnak örvendett, nemcsak azért, mert terepjárója volt és Afrikában szafarizott, hanem azért, mert segített a cementgyárat meg a Bélkő-hegyi bányát svájci és német kézre átjátszani, ezért nem igazgatónak, hanem hóhérnak hívták az utcára tett dolgozók. Hasonló érzésekkel voltak az egercsehi kőszénbánya mindenhez értő párttitkára, illetve a borsodnádasdi lemezgyár igazgatója iránt is, hiszen a melósok szemében ezek az elvtársak voltak azok, akik a privatizációnak nevezett akció során nagyrészt külföldi tulajdonba juttatták a gyárakat vagy temettették be pártutasításra az aknákat.

– Az 1990-es években nagyon nehéz idők jártak – hiszen majdnem félezer ember maradt munka nélkül a faluban – emlékszik vissza Kormosné Csetneki Ildikó, aki ugyanúgy a falu szülötte, mint a visszatért Franciska vagy a polgármester, és aki 30 esztendeig járta az utcákat, dobálta ládába az értesítéseket születésről, házasságról, halálról, ritkábban jó kívánságokról.

– A postás mindenről tudott és mindent látott, például a korán reggel meginduló munkásbuszokat a lemezgyár felé menet egymás után tízet, a bányába meg a cementgyárba kettőt, hármat, mikor mennyit. Délután pedig alighogy megjöttek a műszakból, bekaptak otthon néhány falatot, vállukra vették a kapát, a kaszát, és mentek görnyedni a málnásba, lucernásba.

A sűrű erdők uralta magas hegyek lábainál jó a legelő, de rossz a termőföld, ezért a gyengén szolgáló állattartás, vadászat, fakitermelés és méhészet mellé úgy kellett a vas, a cement meg a szén, mint egy falat kenyér, sőt az is volt: második karéj betevő, amit az ipar adott. Ráadásul úgy fizetett, olyan jól „a gyári műszak”, hogy vastagon került zsír is a kenyérre, és tellett téglára, cserépre, saját házra, miközben a gyerekek taníttatására is maradt, hogy nekik majd jobb legyen.

A már nem paraszt, de még nem munkás palócok kérges tenyérrel, gazdagon hímzett kézelőben élték túl a történelem viharait, miközben úgy idomultak az új és újabb helyzetekhez, mint az Eger-patak vize ahhoz az edényhez, amelyikbe beletöltik.

– Az én gyerekeim is többre vitték nálam – hagyja abba a fűnyírást az apai dicsekvés kedvéért a 82 esztendős Kovács Pista bácsi. – A nádasdi lemezgyárban 25 esztendőn át minden műszakot több mint 50 fokos melegben güriztem végig mint kemencekezelő. A gyerekeknek nem ilyen sorsot szántunk – kínál hellyel a zsinórra száradni teregetett ruhák árnyékába húzott lócán. – Nekik hál’ istennek már nem kell a háztájit kapálni, krumplit meg hagymát felszedni. Az egyik például újságíró Pest mellett, de amikor teheti, azonnal jön haza a falujába. Hát így…

Tényleg jönnek, és egyre többen, végleg. A rendszerváltás után, amikor felparcelláztak vagy elprivatizáltak mindent, akkor volt, aki Egerbe ment a finommechanikába dolgozni, vagy a Panni robogókat összeszerelő üzembe, esetleg a dohánygyárba, vagy tétlenül várt Balatonban a sült galambra, de akadt olyan is, aki Bécsig, Münchenig, New Yorkig meg sem állt. Néhánynak közülük mára annyira megkeseredett a szájában az útravaló hamuban sült pogácsa, hogy hazakacsingat, és látva a tisztaságot, a burkolt utakat, a sok felújítást, a rendet és biztonságot, eladó portát keres.

Géza atya melósnadrágban, kopott sportcipőben csüng a szilvafán. Kérdem tőle, mi lesz a lószemű fajta sorsa, azt válaszolja, ha asszony kérdezi a parókia udvarán, akkor az a válasza, hogy lekvár, de ha férfiember, akkor inkább pálinka. Másnak nem nagyon akaródzik csimpaszkodni az ágak között, így aztán három falu papja, az iskola hittantanára, Székely Géza plébános uram végzi el ezt a feladatot is, és gyűjti szakajtóba a lószeműt.

– Nem szabad a termést veszni hagyni, a Jóisten nem erre tanított bennünket – mondja, miközben fellépcsőzünk a patinás bútorokkal és temérdek könyvritkasággal hívogató társalgóba, ahol a nyugdíjas, de vasárnaponként miséző, 83 esztendős Ferjentsik Ferenc plébános úr fogad, és kínál teasüteménnyel. A falu kapcsán hamarosan történelmi és társadalompolitikai kérdések taglalásába fogunk, az egyetlen hölgyet, az engem odakísérő polgármestert sem kifelejtve a parókiai disputából.

– Harminc éve vasárnaponként nem fértek be a hívek a templomba – emlékszik vissza a gyémántmisés Ferenc plébános úr –, most viszont foghíjasok a padsorok. Akik annak idején munkásőrruhában főzték a babgulyást május elsején a lőtéren, azok mostanság az első sorban ülnek a szentmisén. Ez jó dolog, csak hol vannak a többiek?

– Az iskolapadban – veti közbe udvariasan Géza atya. – A Gárdonyiban 171 gyerek tanul, közülük 40 cigány, és mindannyian hittanosok. Sok esetben ők tanítják meg imádkozni a szüleiket, és húzzák őket kézen fogva maguk után a templomba. Ők a jövő balatoni polgárai.

Az egyszerre falusi múltú és iparos jellegű településen élők derékhadát jól jellemzi például a textilmunkáiról, kézműves tanfolyamairól közismert Sulyok Levente, akivel azért nem jött össze a találkozó, mert fővárosi üzletében akadt sürgős dolga, és Kerek Gábor modellező, aki bejelentés nélkül is szívesen fogad bennünket a nagyszülők egykori tornácos házából kialakított műhelyében.

– Az első munkám sráckoromban egy II. világháborús magyar vadászgép összerakása volt, ma pedig a lengyeltől a francián, oroszon és németen át az amerikaiig évente majdnem 3 ezer személyautó-, illetve erőgépmakettet gyártok és értékesítek – sorolja Gábor, aki ezerszámra építi nemzetközi kapcsolatait és üzleteit egy olyan aprócska faluból, ahová csak azért jutott el egy holland házaspár, mert a Balaton nevet „félreértette” az autójuk dzsipiesze.

– A műhelyben gyártott Lada, Zil, MTZ, daru, markológép és a többi makett alkatrészeit az összeépítés nehézségétől függően 40 ezer, de akad például olyan munkagép, amelyik 70 ezer forintba kerül. Az ügyes kezű Gábor pedig, amikor teheti, Dubajban, Japánban, legtöbbször pedig Amerikában köt ki, ahol hatalmas autókat bérel, mert kell az az életérzés.

– Ugye, már az elején megmondtam, a mi Balatonunk is a világ közepe – dicsekszik a polgármester, miközben kilépünk a liliputi autóbirodalomból. – Persze tudom én, hogy távol esünk a divatos és felkapott helyektől, de a bélapátfalvai ciszterci apátság és festői környezete, elsősorban pedig Eger fürdői, templomai egyre több látogatót és vendéget csábítanak a térségbe, így Balatonra is. Hetente tartunk rendezvényeket a főzőversenytől az autósfesztiválon meg az extrém terepjárók és versenymotorok találkozójáig azért, hogy Balaton legyen ott mindenben.

A mindenhez, vagyis a tejjel, mézzel folyó Kánaánhoz – és ezt Enikő polgármester is tudja – nem egészen errefelé, apró házak, gyéren termő földek és füstölő kémények meg sáros völgyek között vezet az út, de elképzelni ettől még el lehet. Nincsen 80 esztendeje sem, hogy a közeli Tardon még hegyoldalba vájt nyirkos barlanglakásokban éltek a falusi cseléd- vagy summáscsaládok, akárcsak itt, az Eger fölötti Szalaparton, ahol pedig a környék napszámosai a meredek domboldalhoz építették hozzá otthonaikat gallyakból, deszkadarabokból meg konzervdoboz-hulladékból.

– Nekünk mindig a neheze jutott, de mióta az eszemet tudom, csak összeszorgalmaskodtunk elegendő aprójószágot meg karácsonyra egy mázsán felüli hízót – emlékszik vissza konyhakertje közepén két paradicsombokor közül felegyenesedve a 82 esztendős Kovácsné Kormos Ica néni. – Kacsát, libát tömni, csalánt tépni, háztájit kapálni, no, mindez a haszontalan életre nem hagyott időt. Még öregségemre is neveltem tyúkokat, de az utolsó hármat elvitte a nyári hőguta, végleg felhagytam vele.

Lelkesen lapozza emlékeit, akár gyermek a mesekönyvét. Lánykorában még sok balat, azaz mocsolya, vízfolyás volt a faluban, abban áztatták a kendert, mosták a ruhát, vasárnaponként pedig tizenötösével sétáltak a főutcán, a legények meg utánuk. Viszont, ha borulás jött az égre, futottak haza meg egymáshoz, menteni, ami csak menthető a vihar elől. Gyakran az égi mellett a sötét vadonból leselkedő csapás ellen is védekezni kellett, ahonnan vaddisznócsordák, őzek és szarvasok járnak be a falu portáira szilvát, almát, babot dézsmálni, mikor mi terem. Ilyenkor a polgármester is vadászpuskával jár.

Békésebb, de hangosabb esemény a szarvasbőgés, amikor a Sankos-hegy felől paták dobogása, hímek civakodása hallatszik, közülük volt bika, amelyik a lázas párkeresés közepette Kormosék kerti kútjának vaslemezzel letakart tetejére ugratott.

Ilyen mesébe illő igaz történetekkel van megtelve Kormos Ica néni csatos emlékkönyve, noha neki kevésbé jutott ki a jóból, még a II. világháborúban elesett édesapja után járó hadiárva-ellátás sem járt neki, mert az apukája Békéscsaba mellett a megszálló, akkor felszabadító szovjetek elleni csatában esett el. Bérszámfejtő lehetett a lemezgyárban, igaz, rövid ideig, de képesítés nélküli tanítóként is szolgált a falusi iskolában, aztán messzebbre, a főiskolára már a házasság meg a gyerekek végett sem jutott el.

– És a Balatonra, Ica néni, legalább oda eljutott? – kérdem tőle, miközben megindulunk a kerten át a kocsiút felé.

– Sem én, sem a férjem soha nem voltunk még a Balatonnál, és már nem is leszünk – néz rám fátyolos, de élénk tekintettel. – Csak az öregek szervizébe járunk 3 havonta, az egri kórházba – teszi be utánam a kertkaput.

Balaton-sor

A két magyar mellett létezik egy harmadik, az amerikai Balaton is Minnesota államban, az ugyancsak festői szépségű Yankton-tó partján, legalábbis így mondják. Annak idején, a XIX. század második felétől egészen az 1920-as évekig a bevándorlási törvény elfogadásáig, aki csak akart, szabadon mehetett a tengerentúlra szerencsét próbálni. Elsősorban azok indultak neki, akik elhitték a pénzéhes yenki munkástoborzók meséjét arról, hogy Amerikában kolbászból van a kerítés. A kicsábított, majd sokszor becsapott magyarokat az 1860-as évek derekán irányíthatták például a Yankton-tó partjára vasutat építeni, ami igazolhatja azt a feltevést, miszerint a minnesotai Balatont 1879-ben magyarok alapíthatták és nevezhették el. Napjainkban a 600-nál alig nagyobb lélekszámú városkát mint idilli nyaralóhelyet tartják számon és ajánlják, ahol távol a világtól parkokkal, kempingekkel, sportpályákkal állnak az igényes pihenésre vágyók rendelkezésére. Minden esztendő júliusában rendezik meg a hajó- és utcakarnevállal egybekötött Balaton Fun Festet.