Kintről és bentről

Imhol a gyárban vagyunk. Míg a kotyogó, működésének tetőpontján gőzt pumpálgatva táncolni készül a főzőlapon, az orvosköpenyes nő csészemustrát tart. A Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem pecsétjével ellátott lebernyeg va­kond­zsebét piros, kék és türkizkékes festékpöttyök tarkítják.

Az ablak fényében méz, vaníliarúd, cukor, miegymás. A mosogató mellett, a falnak támasztott vágódeszka fölött zománcozott tábla int óva: Figyelem! Kikapcsolás után a berendezés akkor tekinthető feszültségmentesnek, ha az összes szigetelt tartószerkezetet a kondenzátoredényekkel fázisonként és csillagponttal vezetőileg összekötötték és leföldelték.

Boda Anikó műterme a Budapest Art Factory, képzőművészek által 2006-ban alapított nonprofit művészeti központban, a XIX. századi Láng Turbinagyár egyik hatszáz négyzetméteres ipari csarnokában található. A gyár fontos szerepet játszott a hazai erőművek, ipari és közlekedési vállalatok korszerű erőgépekkel, turbinákkal, illetve dízelmotorokkal történő ellátásában. A százvalahány évvel később létrehozott művészeti rezidencia pedig az állandó művészekkel, külföldi vendégművészekkel jelentős szerepet tölt be a kortárs magyar képzőművészetben.

A közös konyhából kiállítási tereken, lépcsőkön vezet felfelé az út Boda Anikó műterméhez. Feszületnek támasztott biciklik fentről nézelődő kisbabával, sátáni környezetből kiemelkedő villanykapcsoló, rajta aranyló Buddhával, a ringlispíl-falovakon nyargaló politikusok pálcákkal a kezükben harcolnak a hazáért, a lila ruhás lányok egyike egy tacskót simogat, miközben az idő lepergette a képen a festék szélét, azaz, vajh, hol vannak már azok a lányok, illetve a gépház kallantyúi és csövei mellett zuhanó emberalakok láthatók egy-egy színpompás festményén. A gépház egyébként most is látható az épület egyik szegletében, lám, e gondolatsorban jól össze is kapcsoltunk százévnyi múltat a jelennel, vagy éppen a jövővel.

Mély életérzések vászonra festett nyomai vannak itt!

– Az orvos a mi családunkban maga az isten volt, és én voltam az a családban, akinek azzá kellett lennie. Egyébként gyermekkoromtól kezdve rajzoltam és festettem, a szegedi gimnáziumi és egyetemi évek alatt kiállításaim is voltak.

Általános orvosként, mivel a szülész-nőgyógyászok képalkotással, ultrahanggal is dolgoztak, szülész-nőgyógyász szakorvosjelöltként dolgozott Budapesten, az I. számú női klinikán. Telt az idő a kórházban gyógyítással, majd 2002-ben és 2005-ben megszülettek a gyermekek, de – jogász-adótanácsadó férjjel az oldalán – már nem volt szükséges visszamennie dolgozni. A képzőművészetben teljesedett ki.

– Absztraktot sohasem festettem, mert mindig a figuratív festészet vonzott, viszont tudtam, hogy nagyon sokat szükséges tanulnom. Szerencsére pont akkor kapott munkaajánlatot a férjem, és kimentünk az USA-ba. Festészetet tanultam a School of Visual Artson és a The Art Students’ League-ben New Yorkban. Belecsöppentem egy olyan művészeti közegbe, amely mindig is vonzott. Nem trendi, ráadásul tudás- és munkaigényes műfaj a reprezentatív festészet. Vállaltam.

– Az orvosi múlt befolyásolta a témáit?

– Az irányt adta meg. Van hová visszanyúlnom az érzésekhez. A világ legboldogabb embere vagyok, mert láttam azt, hogy mennyi boldogtalan élet van. Én ezt mindenkinek felírnám, aki boldogságterápiákra jár, menjen, dolgozzon kórházban hónapokig. Nézze meg, amikor valaki 24 évesen rákos, vagy megszületik a gyermeke, akinek hiányzik a lába vagy a keze. Vagy lássa, amikor megszületik valaki 800 grammosan, és mit szenvednek a szülők, mire ember lesz belőle. Vagy lehet, hogy nem is lesz. Nézzen meg néhány abortuszt, mikor ki kell szedni egy miniatűr emberkét, mert a 12-13 hetes magzat olyan, mint egy újszülött, csak piciben. És van, hogy egy nap 15-20 abortuszt kell csinálni: altatás-kitolás, jön a másik, altatás-kitolás. Csak arra figyel az orvos a kisműtőben, hogy jól csinálja meg. Ne lyukassza ki a méhet, és kijöjjön minden a vesetálra, ne menjen úgy haza a nő, hogy mégis várandós maradt.

Művészi hitvallásáról így beszél: – „Beltéri” gyerek voltam. Habár kertes házban laktunk, jobban szerettem odabent olvasni, rajzolni, festeni. Talán tudat alatt éreztem, hogy a falak megvédenek, határt húznak kint és bent, biztonságos és veszélyes között. Aztán orvosi egyetemre mentem, ahol a sok nyomorúságos életet látva megtanultam nem magától értetődőnek venni, hanem értékelni az életet és a jó halált. Később, ahogy az évek teltek, megtanultam békésen elfogadni és értékelni a múló időt és következményeit, azt, ahogy az idő átalakítja a minket körülvevő látható és láthatatlan dolgokat. A festményeimen központi motívummá vált az időnek a megjeleníthető anyagokhoz való viszonya, a formák keletkezése és szétesése.

Vonzódom régi házakhoz, ro­mos kastélyokhoz, omladozó falakhoz. Az utóbbi időben képeimen a határvonal egyre inkább elmosódik a kint és a bent között, jelentőségét veszítette, de a kopott, omladozó felületek egyelőre velem maradnak. Mindannyian saját kis folyamatosan változó univerzumunk királyai és királynői vagyunk. Festészeti munkásságommal az elkerülhetetlen változásban rejlő szépség felfedezésére és elfogadására bátorítom az embereket.

Festett egy Botticellit mint falfreskót, amelyen egy elektromos zsinór lóg, egy bevert szögön pedig retró kulcstartó fityeg. A gödöllői kastély egyik része ihlette, ahol a lovak márványitatóit szétverték a szovjetek, hogy a Zilek könnyedén be tudjanak parkolni. Látni itt a falon egy szerelvényt, amelybe extrém sok villanyégőt csavartak, ez nem az ő műve, az az ipari múlt maradványa. Van még itt egy soktonnás, ipari szaknyelven futómacskának nevezett, magasan fektetett síneken csúszó daru is, amely ha beindulna vagy elszabadulna, bizony, letarolná a műtermeket is.

Az alkotó most a Fekete íriszek című képén dolgozik. Hosszú fapálcát látok a sarokba állítva, a vége vastag textilrétegbe bugyolálva. Arra szolgál, hogy a kép mellett a művész kitámaszthassa a csuklóját, és precízen festhesse az arab szöveget, a menóra ágait vagy éppen Buddha szemét. A csaknem három méterszer két méteres alkotás a háború reménytelenségét és a szívekben mindig élő reményt hivatott bemutatni a művész izgalmas megfogalmazásában. Az inspiráció: az orosz légierő 2022. március 5-én lebombázza Bila Tserkva váro­sát a szomszédos Ukrajnában, és bejárja a világot az a felvétel, amelyen Irina Manyukina zongoraművész a szétlőtt házában épen maradt zongoráján utoljára Chopint játszik.

– Nem megy ki a fejemből a látvány. Újra és újra megnézem, meghallgatom. Nem tudom feldolgozni. Talán csak a nagyszüleim éltek át hasonlót. Próbálom elképzelni ezt a fokú kiszolgáltatottságot, de folyton falba ütközöm, nem megy. Muszáj megfestenem. Bila Tserkva az én Guernicám. Figuratív, realista képeim minden esetben mély szimbólumokat vagy szimbólumrendszereket is megjelenítenek, ami hosszú időre leköti és gondolkodásra készteti a szemlélőt. A lépcsőn, hirtelen felülről jön a sötétség. Látni, várni nem lehet a bombákat. A zongora a művésznő hangszerét reprezentálja, míg a házba az idilli tájból beáramló fekete íriszek a gyász és egyúttal a remény jelképei. A festmény szélén a lehulló vakolat azt mondja: volt ez is, de szerencsére elmúlt.

Ráncok jelennek meg a homlokán. Jobb nem továbbgondolni ezt az egészet. De mondja, kíméletlenül mondja.

– A dinoszauruszok 230 millió éve jelentek meg itt, és 165 millió éven át uralták az ökoszisztémákat, míg az ember csupán pár tízezer éve van jelen. Mindenfélét képzelünk magunkról, de lehet, hogy a végén a Föld felszínéről végleg eltüntetjük magunkat, és akkor kiderül, hogy mégsem voltunk az evolúció szempontjából annyira sikeresek.

Kilopódzik, orvosi köpenyében lesiet a lépcsőn, majd egy Jean-Paul Gaultier által tervezett estélyi ruhában jön vissza. Már mosolyog, tehát visszaértünk a jelen egyik szeletébe. Este a Milánóban divattervezést tanuló lánya tervpályázatára közös videóinstallációt kell készíteniük az íriszes festmény és a ruha világának összehangolásával…

Azt írták Boda Anikóról: A nagymúltú firenzei és szentpétervári reprezentatív művészeti iskolák hagyományát folytatva, az akadémisták precíz technikáját idézve a kortárs norvég festő, Odd Nerdrum szellemiségében alkot. Változatos méretű munkáin freskószerű felületeket és élethűen ábrázolt objecteket hoz létre. Alkotásai magvát az emberi lét általános filozófiai és pszichológiai kérdései képezik, nagyítóüvegen át vizsgálja az ember esendőségét, világunk történéseit.

És ahogy a volt turbinagyári műteremben ő maga fogalmazza:

– Elvégre orvos voltam, s kedvenc laboratóriumom a társadalom maradt. Nagyítóüvegem alá veszem az embert, a tulajdonságait, erényeit és hibáit, cselekedeteit. Ízeire szedem, több nézőpontból megvizsgálom, majd a leletet logikus módon képekké formálom. Ugyanakkor ez a vizsgálódás sosem személytelen – egy vagyok közülük, egy vagyok velük.

– Ilyenkor az aprólékos munkái mellett már a fejében van 3-4 újabb alkotás terve is?

– Mit három-négy? Tízezer! Még álmomban is képeket festek színesben. A legbiztosabb a zuhanyozás és az autóvezetés. Mindkettő elvonja a figyelmemet, de bekapcsolva marad a kreatív részleg. Rajzokat nem csinálok sokat, mert az elveszi a lendületemet, így inkább alapként fényképkreációkat készítek. Van, aki jó kezdésben, míg más a befejezésben jeleskedik. Az alapdopaminszint azt befolyásolja, hogy mennyire vagyunk derűsek, boldogsághormonnak is nevezik. Azért lenne érdemes mindenkinek meglátnia az emberi nyomorúság bugyrait egy kórházban, mert az sokat segít az alapdopaminszintünk beállításában. A boldogság azon múlik, hogy én mit várok, és mennyire csalódok. Ha az ember boldog azzal, hogy egészséges, és a családtagjai is azok…. Én a klinikai évek után… Szültem. Megvan a két keze és két lába is, és lát. Ez a csoda.

Boldog volt és kiegyensúlyozott, hogy alkothat. Egyszer azt mondta a férje, mit csinálunk ezzel a rengeteg képpel, tehetnél már valamit. Így aztán egyre több kiállítóhelyen és múzeumban mutatkozott be, Barcelonában, Londonban, New Yorkban, Prágában és Budapesten is. 2021-ben a spanyol Modportrait és a MEAM (Museu Europeu d’Art Modern) által szervezett elismert és népszerű nemzetközi portréversenyen került a 400 legjobb festő közé.

– Amennyiben az ember elkezd durvulni, akkor olyan képeket fest, amelyeket már senki nem akar kirakni. Ilyen vagyok én is. Most tehát nekem és a menedzseremnek egy szűk réteget kell megtalálnunk, amelynek ez a „durva világ” a minden.

Boda Anikón kívül több hazai és külföldi művész is dolgozik az Art Factoryban. Van, aki digitális technikával ötvözi a hagyományos festészetet, más munkái vegyes technikával készülnek, tematikusan a kultúrák közti átjárhatósággal, az egyén és a társadalmi közjó viszonyrendszerével, vagy éppen a csernobili atom­katasztrófa máig fellelhető következményeivel foglalkoznak.

A magánkézben lévő, egyre zsugorodó régi ipartelepet lassacskán felváltják a színezett lakótömbök és üvegablakos irodaházak. A képzőművészeti helyszín még az utolsó csarnokban működik, bár ez a turbinagyári épület is bontásra van ítélve, csak azt nem tudni, mikor jön el a pillanat. És vajon hova mennek a művészek? Már-már kétségbeesnék, de a gyárépület elé kikísérő, egyetemi pecsétes orvosi köpenyben alkotó Boda Anikó megszólal.

– Tolták a klinikai folyosón a sok újszülöttet egy rekeszes, kenyereskocsihoz hasonló alkalmatosságon, de a nővérke elhibázta, s erősen nekiszaladt a szerkezet az ajtófélfának. A dübörgést követően döbbenetes csend lett, és mi, a kis orvosok megrettentünk, mire egy idős kolléga öblös, mély hangon megszólalt: Nincs baj! Ezek újszülöttek! Bírják! Nem törnek olyan könnyedén.

Tehát van remény.