Mitológiai szerelemben

A 105 éve született és 15 éve eltávozott írónő személyiségének és életművének sokféleségét elevenítette meg minap egy egész napos rendezvénysorozat a budapesti Várkert Bazárban. Gyerekelőadás, két színházi produkció, filmvetítés és irodalmi beszélgetés is szerepelt a programok között. Leginkább a gyermekről való lemondással és az elmúlással, szeretett halottjaival kapcsolatos gondolatai érintettek meg: mi marad utánunk, ez itt a kérdés. Szabó Magdáról írom az emlékfoszlányokat, tőle idézek.

Legendás állatszeretete kutyák és macskák életét aranyozta be. „Az állatokat lassan gyűjtöttük össze. Nem tudok szenvedő állatot az utcán hagyni. Ahány állatom van, azt mind magam hoztam, és nagyon boldog állatok lettek.” A két legkedvesebb cicája, Évuka és Konstantin nevében leveleket is fogalmazott: ezekben az üzenetekben az írónő kendőzetlen őszinteséggel és szarkasztikus humorral átszőtt öniróniával vall elsősorban saját magáról.

Ezen a különleges „állatszemszögön” keresztül (is) tárja fel az író, a nő, a szerelmes asszony világát férje, a szintén író Szobotka Tibor oldalán a Magda, a Szabó című előadás. A darabot Porkoláb Gyöngyi ötlete alapján írta és rendezte Mészáros Tibor, aki Krajcsi Nikolett-tel bújik hol a hőn szeretett állatok bőrébe, hol a házaspár karaktereibe.

Szabó Magda és Szobotka Tibor élete az írás szentségét valló, önzetlen művészemberek kapcsolatának története. Az otthonról hozott eltérő mentalitás és különböző személyiség az ő esetükben nem kioltotta, hanem erősítette egymást. Legendás házasság az övék. „Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki.”

Nem leplezték kapcsolatuk érzelmi túlfűtöttségét sem, főleg a feleség arcpirító őszinteséggel írt a házaséletükről, így a szexualitásról is. Egymásnak voltak ők „szolgái, királyai, zsoldosai, bajtársai, szülei, gyerekei és soha nem csillapodó vágyú szeretői”.

A politikai rendszer igyekezett ellehetetleníteni őket. Az energikus, életvidám asszony a mellőzöttség évei után a hazai és nemzetközi siker útjára lépett, férje viszont kiszorult az irodalmi életből. „Jogos, amit gondolnak, hogy miért állatokkal veszem magam körül, és miért nem gyerekekkel. Az én foglalkozási ágam nagyon veszélyes: ha engem megütnek, megütnek. De a gyerekemet ne üssék, azt nem. Így egyszerűbb volt a védekezés. Mert én elviseltem, főleg a pályám indulása idején: egy ingerült állam, amelynek az államvezetése nem volt azonos azzal, ahogy én egy állam vezetését elképzeltem, vagy ahogy az a család elképzelte, amelyikben felnőttem. Ezt el lehetett viselni, mert nem a barátaim voltak, hanem inkább olyan emberek, akik kifejezetten nem szerettek engem.”

Az apja azt szerette volna, hogy Magda színész legyen, az anyja pedig azt, hogy író, ennek ellenére ő a tanári pályát választotta. Tizenegy évig tanított, mindig rajongva mesélt a pedagógiai korszakáról és a gyerekekről, maga is vágyott az anyaságra. Amikor az Újhold című irodalmi folyóiratot 1948 májusában betiltották, akkor úgy döntöttek a férjével: nem vállalnak gyereket, hogy ők maguk ne lehessenek a rendszer túszai, utódjuk pedig a rendszer rabszolgája. „Egyetlenegy szó hiányzik az én szókincsemből. Nekem senki sem mondta azt, hogy édesanya... Ami a boldogságot illeti: senkinek az élete nem egy kerek tányér. Mindenkinek az életében azon a bizonyos tányéron van csorbulás. Nekem is van.” Egész életében szenvedett a gyermektelenségtől, miközben nagyon szép történeteket írt a gyerekeknek, fiataloknak: Tündér Lala, Álarcosbál, Születésnap...

Szobotka Tibor depressziója végigkísérte mindennapjaikat, a férfi gyakran küszködött egészségi gondokkal. Túl a szívinfarktuson, épp a visszaemlékezésein dolgozott, amikor 1982-ben, 69 éves korában elragadta a halál. „Ma éjjel ő is, az életünk is úgy eltört, mint egy pohár.” Az asszony a letaglózó sokk után hallatlan lelkierővel nekilátott, hogy a cserepekből, a naplókból, levelekből, írásokból, saját emlékeiből a világ számára összerakja egy hányattatott sorsú, kivételes tehetségű író pályaképét. A közélettől szinte elvonultan írta meg megismerkedésük és házasságuk történetét Megmaradt Szobotkának címmel – nem egy tipikus életrajzi kötet ez, sokkal inkább szerelmesregény.

„Most azt kellene mondanom, hogy elvesztettem. De nem vesztettem el, mert nem adom oda soha!” Szabó Magda élete végéig házasnak vallotta magát. Ha valaki özvegynek merte titulálni, az többé nem léphette át a háza küszöbét.

Idős korában egy interjúban megkérdezték az írónőt, hogy milyen lesz a karácsonya. Így válaszolt: „Amilyen nálam szokott lenni. Nem jön senki, nem tűrök vendéget magam körül. Ez az én estém, csak az enyém és a halottai­mé. Ugyanazt teszem, amit otthon tettünk. Én vagyok apám, én olvasom fel Krisztus születését, rettenetes hamis hangomon eléneklem az egyházi énekeket meg amit ilyenkor szokás, és kész. Aztán bekapcsolom a televíziót, és hallgatok valami kellemes rádióadót… A karácsony számomra megoszthatatlan. Addig volt karácsony a karácsony, amíg a férjem élt: harminchat esztendeig. De soha nem vagyok egyedül, mert a halottaim mindig itt vannak. Nem szomorú ez nekem, érzem a közelségüket. Néha megrezegnek a gyertyák.”

Szabó Magda stílszerűen távozott az életből: 90 évesen, 2007. november 19-én otthonában, olvasás közben hunyta le örökre a szemét. De egészen biztosan annak tudatában, hogy „csak azok halnak meg, akik egész életükben nem csináltak semmit. Aki tett valamit, nem magáért, hanem másokért, mindenkiért, az megmarad”.

Végakaratának megfelelően vettek tőle búcsút szülővárosában, és így tettek Budapesten is. Az írónő ugyanis azt kérte, mivel „a szíve egyik fele Debrecené és a szüleié, a másik fele pedig a férjéé”, hamvait osszák meg: az egyik részt édesanyja és édesapja, a másikat pedig Szobotka Tibor mellé temessék. Hiszen megígérte férjének: „Holtbiztos jövök, olyan biztos, mint ahogy meghaltál, holtbiztos, hogy jövök, olyan biztos, mint ahogy nem haltál meg.”

Érdekességek egy mondatban

- Szabó Magda a legtöbbet fordított magyar író, a Nobel-díjas Kertész Imrét és Márai Sándort is megelőzi: könyveit több mint negyven nyelvre fordították le. - Az ajtó című könyvével 2015-ben a New York Times legjobb regények top 10-es listájára is felkerült. - 1948-ban neki ítélték a Baumgarten-díjat, de politikai okból még aznap el is vették tőle, ami olyan nagy trauma volt számára, hogy tíz évig nem publikált. - Bár az újholdasok közül ő kapta meg először a Kossuth-díjat (1978-ban, 61 éves korában), későinek érezte ezt a jutalmat.