Révész vagyok két világ között

Holló – ahogy a karabaksa közösség tagjai nevezik – a bugaci tanyavilágban lelt otthonra. Érkezésünkre két kutya szalad elénk, aztán elsétáltunk a lovak karámjához, ahol még egy kedves csacsit is találunk.

– Néha azt szoktam mondani – ha kérdezik –, hogy lovász vagyok egy tanyán. Aki állatokat tart, az tudja, hogy nincs megállás, jól kell tartani őket, és ez huszonnégy órás szolgálat. Budapesten születtem, ott nőttem fel, de mindig is erre vágytam. Negyvenöt éves voltam, amikor elértem ezt az álmomat, és ide költöztünk a párommal, Alinával. A kisfiunk, Kende már ide született. Neki már teljesen természetes, hogy lovai vannak, lovagol a többi gyerekkel. Alina – aki egyébként környezetmérnök – gyerekek lovas oktatásával is foglalkozik.

A tanyát körbejárva akkor kezdjük érzékelni, hogy mégiscsak egy sámán lakhelyén járunk, amikor megpillantjuk a jurtát, az izzasztókunyhók vázát és a szertartások helyét a totemoszlopokkal. A jurtában telepszünk le, ahol könyvek, hagyományőrző ruhák, dobok jelzik a házigazda hivatását. Kedvünkért dobol és énekel is egy kicsit. Majd mesélni kezd, hogyan is lett belőle Fehérholló Öskü, a karabaksa közösség vezetője.

– Csendes gyerek voltam, rengeteget olvastam, különösen szerettem a régi regéket és mondákat, a Nagy indiánkönyvet és a fantasztikus regényeket. Amikor pályaválasztásra került a sor, teljesen tanácstalan voltam, és rábólintottam a nevelőapám javaslatára, hogy legyek pincér. A szakma kiváló tanulója voltam, lépegettem fölfelé a ranglétrán, és szerettem is csinálni, mert emberekkel lehetett foglalkozni. A harmincas éveim elején azonban kezdtem üresnek érezni az életemet. Évekig tartó szellemi útkeresés következett, úgy gondoltam, kell, hogy legyen valami értelme annak, amiért itt vagyunk a Földön. Végeztem agykontrolltanfolyamot, tanultam asztrológiát.

Végül rátaláltam Somogyi István táltos dobkörére, ahol először éreztem, hogy felrobban a tér, és kinyílik egy átjáró a lelkemben. Majd tíz évig jártam a dobkörére, elvonulásaira, figyeltem, tanultam tőle. Őt tekintem mesteremnek. Aztán elkezdtem saját dobköröket és elvonulásokat tartani. Emlékszem, amikor először kért fel egy pár, hogy adjam össze őket, első gondolatom az volt, elég vagyok-e én ehhez, amit szerencsére fölülírt a második, hogy ha ők abban bíznak, hogy én áldást hozok le a szellemvilágból az ő életükre, akkor miért mondanék erre nemet. Amikor végre megszületett bennem az elhatározás, hogy ez az én utam, a körülmények is köré rendeződtek, és már meg tudtam élni az új hivatásomból.

Ekkor azonban még nem volt meg a tanya, Holló afféle városi sámán volt. S hogy miért pont Holló?

– István barátom egyik táborában egy látomásban érkezett le a nevem. Leperegtek előttem a képek, ahogy 1500 évvel ezelőtt, Attila Nagykirály halálakor táltossá avattak. „Mától neved Őskü, aki Fehér Holló fia. Hatalmamnál fogva felövezlek a Tudással. Mától testvérem vagy, Buda vére, Boldogasszony papja. Vedd ezt a dobot, használd legjobb tudásod szerint, mások igazítására, boldogítására!” – avatott be a Farkas nembéli Varsa, az öreg táltos a látomásomban. Az avatás előtt szellemi síkon – három nap és három éjjel – szétszedtek, összezúztak, hogy aztán újraszülethessek. Illik rám a Holló név, mert a hollót összekötőként tartják számon a földi élet és az égi szellemvilág között. Szoktam is mondani, hogy révész vagyok, aki segít átmenni a túlsó partra, a szellemvilágba, és onnan üzeneteket hozni. Már huszonnégy éve csinálom, sokan járnak hozzám. Rájöttem, hogy mindenki képes önmaga sámánja lenni: hogy mennyire működik, az gyakorlás kérdése. Sajnos a magyar kultúrában ez a tudás nem maradt meg apáról fiúra örökítve, így nagy kihívást jelent a visszaépítése. A táltos­hagyomány arról szól, hogy módosult tudatállapotban – tehát az elmét kizökkentve a hétköznapi valóságból – ráhangolódunk a saját belső válaszainkra és bölcsességünkre. Ehhez kiváló eszközök: az izzasztókunyhó, ahol a szűk hely, a párás meleg, az éneklés, és ima hatására addig érintetlen kapuk nyílnak ki a tudatosságban, amelyek az egész életet képesek átformálni. A parázson járás pedig ahhoz ad intenzív támogatást, hogy megérezzük a saját erőnket. Hiszen, ha képesek vagyunk égési sérülések nélkül végigsétálni egy 7-800 fokon izzó parázsszőnyegen, akkor mi mindenre lehetünk még képesek?

Mielőtt elvesznénk a táltos ­ha­gyományok bugyraiban, berobban Holló kisfia, aki most érkezett haza az iskolából. Bár Kendének több saját dobja is van, és ismeri az énekeket, egyébként ugyanolyan, mint a többi nyolcéves kisfiú, kardozik, biciklizik, lovagol és lebirkózza az apukáját.

– Kicsit furcsállották az óvó nénik, amikor a fiam azt énekelgette, hogy „visszaadom testem Földanya kezébe”, és felszaladt a tanító néni szemöldöke, mikor megkérdezte a gyerekeket, hogy mit dolgozik az apukájuk, és Kende azt mondta: dobol. De egyszer a barátom munkahelyén meg én szereztem vidám perceket a kollégáinak, amikor telefonon kerestem: Sziasztok, Holló vagyok, a Sólymot keresem. Mert a karabaksa családban – ide tartoznak a tanítványaim – természetes, hogy így szólítjuk egymást. A tanítás során mindig arra törekszem, hogy megkeressük az ő képességüket, de számomra a képességnél is sokkal fontosabb, hogy jó emberek legyenek, akik szívvel-lélekkel tudnak majd segíteni másoknak. Nem akarok „kis Hollókat” nevelni, és nincs OKJ-s sámántanfolyam.

Éppen a napokban írtam le kérdésre válaszolva egy tanítványjelöltnek: nem gondolom, hogy régen a táltos megadott egy tematikát, és kéthetente tanfolyamot tartott, ezt ne keresd nálam, ez nem én vagyok. Én az vagyok, akivel járhatod az utat, akivel állíthatsz jurtát, akivel vándorolhatsz az erdőben, akivel egy tálból ehetsz, ihatsz, akivel énekelhetsz, akivel beülhetsz egy izzasztókunyhóba. A révész vagyok, akivel átmehetsz a túlsó partra. Nem az vagyok, aki megmondja, hogy mit láss, hanem az, aki lehetőséget ad neked a tapasztalásra. Hozzám nem kell kötnöd magad, de bármikor megtalálsz, amikor kérdésed van, vagy szükséged lesz rám. Reménykedem abban, hogy akár száz év múlva is fog karabaksa tanítványt találni az, akinek segítségre lesz szüksége.

Megtudtuk azt is, hogy a „kara­baksa” jelentése a mindenség tudója (kara: végtelen tér, kezdet, forrás, minden eredője; bak­sa: tanító, sámán, táltos).

– Célunk a magyarság és rokonnépeink szellemi hagyatékának feltérképezése, a hagyományok élővé tétele, képviselete a nyilvánosság előtt. Feladataink többek közt a szakralitás kiszolgálása, az egyének segítése az élet nagy fordulópontjain, a születésben, kapcsolatokban, párkapcsolatokban, hivatásban, családban, a halálban. Útmutatás, gyógyítás, tanítás. Az évkör ünnepeinek megtartása. A világ minden táján és kultúrájában ebben az időszakban emlékeznek meg az emberek már elhunyt hozzátartozóikról. Mi is ezt tesszük, csak más formában, mi nem az eltávozott testet siratjuk, hanem őseink égi úton járó lelkét ünnepeljük az ősök napján, október 31-én. Ezen a szertartáson őseink szellemeit szólítjuk meg, azok végtelen sorára emlékezünk vissza, akik előttünk jártak az úton. Emlékük előtt tisztelgünk, gyújtunk tüzet, ülünk tort és tartunk szert.

Holló elárulja azt is, hogy ő a szertartások befejezése után, a jurtából kilépve nem sámán­üzem­módban funkcionál, hanem a kisfia apukája, a párja szerelme. Most éppen apa-fia hétvégére készülnek, mert Alina lovas kirándulásra megy a csapatával, és ők magukra maradnak a tanyán.