Fentről kapjuk a szeretetet

– Szeged környékén, a tápé-kutasi tanyavilágban nőtt fel. Milyenek voltak a régi karácsonyok?

– Ragyogóan szép gyerekkorom volt. A tanyavidéken eltöltött éveim mindmáig a legszebbek, nélkülük nem lennék az, aki vagyok. Csodálatos természeti környezetben, kedvenc háziállatokkal körülvéve, erős szülői szeretetben nőttem fel. Annak dacára, hogy szegényesen éltünk, semmiben nem szenvedtünk hiányt. Emlékszem a családi összejövetelekre, melyek közül karácsony koronaként emelkedett ki. Ilyenkor megállt az idő. Tartottuk a böjtöt, szenteste zöldségből álló bableves és mákos metélt került az ünnepi asztalra, csemegének pedig mézes alma vagy dió. Éjfélkor azért egy kis kocsonya is belefért.

Ahogy sötétedett, édesapám meggyújtotta a gázlámpát, melynek fényénél olvasgattunk. Odahaza rengeteg könyvünk volt, ötévesen már a Grimm fivérek és Benedek Elek meséit olvastam. Később Gárdonyi és Jókai regényeit, és imádtam Móra Ferencet, akivel kántortanító édesapám jó barátságban volt, együtt régészkedtek a tápé-lebői ásatásokon.

– Karácsonyfát is állítottak?

– Nekem az volt a legkedvesebb ajándék. A tápé-kutasi tanyai iskola szolgálati lakásában laktunk, télen csak az étkezőt és a konyhát tudtuk fűteni egy hatalmas sparhelttel, itt zajlott az ünnepi készülődés. Édesanyám saját kezűleg készítette a szaloncukrot, amit az előző évekből gondosan megőrzött fényes papírkákba csomagolt. Minden áthallatszott a másik szobába, s én az apró zajokból, papírzizegésből sejtettem, mi történik odaát.

Nálunk a Jézuska hozta a karácsonyfát. Szüleim titkolóztak, a fenyőt éjszaka díszítették fel. Édesapám mestere volt az illúziókeltésnek, a csengőre madzagot erősített, amit a gyékényszőnyeg alatt elvezetve a lábára kötött, és így tudott kellő időben csengettyűzni.

– Nekem is hasonló élményeim vannak. Egyszer azonban az éjszaka kellős közepén lebucskázott a karácsonyfa a földre, én pedig felébredtem, és csak néztem kerek szemekkel. De a lényeg soha nem suhanhat el: hinni kell a Jézuskában…

– Még akkor is, ha már nem vagyunk gyerekek. Tudja, a szeretetet felülről kapjuk. Ez nemcsak a szülői szeretet formájában nyilvánul meg, hanem a zene jóvoltából is, amit a férjem Isten szeretetének tart. Márpedig akkor én duplán részesültem ebben az égi adományban.

– És vegyük hozzá a közönség szeretetét is…

– Valóban, a színpadon állva ezt is érzem. Megöleljük egymást.

– Mi maradt a régi emlékekből? Áll még a kutasi iskolaépület?

– Szerencsére nem lett az enyészeté, most egy vadásztársaság tulajdonában van. Nemcsak nosztalgiázni megyek vissza oda időnként, hanem az artézi kút kristálytiszta vi­zéért is, amilyet szerintem sehol a világon nem lehet találni. Szeretek ott lenni. A természet még érintetlen. Megnyugtat a béke és a csend. Hallom a levegő áramlását, a méhecskék zümmögését, a patak csordogálását. Ilyenkor megrohannak az emlékek. Nem szégyellem a könnyeimet sem. Édesanyám Szeged-Petőfitelepen lakott, egy éve hagyott itt bennünket. Hónapokig tartott, mire erőt tudtam venni magamon, hogy elrendezzem a háza sorsát.

– És őrzi a szívéhez nőtt tárgyait… Miért fontosak ezek?

– Azért, mert tisztelem a múltat. A tibetiek szerint nem szabad a tárgyakhoz ragaszkodnunk. Az lehet, de nekem minden egyes darab a múltról mesél. A családi relikviákat különösen értékesnek tartom. Nagyszüleim közül csak az anyai nagymamámat ismerhettem, így érthetően nagy kincs számomra a díszes fadobozba helyezett esküvő koszorúja és fátyla. A lakásomban fő helyen áll a régi zongorám. De semmi pénzért nem válnék meg az olvasómtól, az abakuszomtól, a háromkerekű biciklimtől, vagy a keresztanyámtól kapott, kézzel hímzett kalocsai fellépő­ruhámtól sem. Ezek is láthatók a pályafutásom ötvenedik évfordulójára rendezett életmű-kiállításon, a mohorai Tolnay Klári Emlékházban.

– Említette, hogy a tanyavidéken eltöltött évei az egész életét megalapozták. Más az értékítélete? Más a mentalitása? Más a hozzáállása?

– Mindegyik igaz. Egészen másként alakult volna a pályám, ha a hangos nagyvárosban születek. Minden ember számára nagyon fontos a szabadság. Ahogyan Petőfinek a végtelen rónaság jelentette a lelke szárnyalását, úgy nekem is meghatározó élmény volt, hogy lássam felkelni és lenyugodni a napot. A természet makro- és mikrovilágáról nem is beszélve, ami ráébresztett arra, hogy milyen fantasztikus világban élünk. Hát ezzel a neveltetéssel, élménycsomaggal, elkötelezettséggel repültem én el a tanyáról.

– És meghódította a világot, hihetetlen karriert futott be! De sosem felejtette el, honnan jött, reálisan tudta kezelni a sikereit, alázattal, tisztelettel viseltetett feladatai iránt. Ahogy a szülői házban, a környezetében tanulta.

– Teljesen jól látja, Tibor. Én sem tudnék mást mondani. Mert ez így van. Nem vagyok senkinél sem különb, pusztán arról van szó, hogy én így érzem jól magam. Megtalálom a békémet a zenében, a nyugalmamat a fellépéseken. Életbevágóan fontos az is, hogy legyen hitem, hiszen amikor a színpadon állok, csak magamra és a Jóistenre számíthatok.

– Ezért mondta egyszer, hogy „lelki sztriptíz a színpadon állni”…

– Abszolút! Japánban egyszer előfordult, hogy kíséret nélkül rázendítettem egy magyar népdalra. Nagy sikerem volt, hiszen tudta a publikum, ez milyen embert próbáló teljesítmény. Ám idáig eljutni nem könnyű. Engem ma is a tudásvágy sarkall, és ha ez abbamarad, akkor az énekléstől is elbúcsúzom. Számomra a tanulás, a felkészülés nem gyötrelem, hanem boldogság. Persze vannak nehéz zenedarabok, melyeket számtalanszor ismételni kell, és még akkor sem tudja az ember, de a kitartás, a szorgalom, a kőkemény munka előbb-utóbb meghozza a várt eredményt. Egy énekesnek a torkában van a hangszere – sőt az egész teste a hangszere! –, de előfordulhat, hogy nincs tökéletes állapotban, hiába áhítja a színpadi nyugalmat, ilyenkor a profizmus átsegítheti a nehézségeken.

– Pályája kezdetén, az 1970-es évek elején gondolta volna, hogy ilyen bámulatos karriert fut be?

– Én mindig addig nyújtózkodtam, ameddig a takaróm ért. Nincs bennem elégedetlenség, hogy ez vagy az a szerep kimaradt a repertoáromból. Csak az számít, amit elénekeltem, s ha újból kezdeném, ugyanígy csinálnám végig. Beleszámítva a nyilvánosságra nem tartozó magánéleti szenvedéseimet is, hiszen azok is formálták, érlelték a személyiségemet – szerencsére elég erős voltam ahhoz, hogy mindet túléljem. Ehhez a pályához fantasztikus belső fűtöttség, energia szükséges, s büszkén mondhatom, hogy ezeket az őseimtől örököltem.

– A hatványozott erő, az emberi tartás a mélypontokon is átlendítette?

– Hogyne. Ha úgy éreztem, hogy magával ragadott az ár, megkaptam az isteni segítséget. Szerintem hit nélkül nem létezhet komoly művész. Nekem van hitem. Amikor bánt valami, leülök a zongorához, és kikalapálom magamból a bántást. Sokszor képes voltam egész nap játszani, mígnem egyszer csak megtisztult a lelkem. A zene számomra lelki üdvösség.

– Nem kérdés, hogy a zene, az énekhang gyógyít!

– Ebben én is biztos vagyok. Japánban sokat koncerteztem, lemezeket is készítettem. Egyszer odajött hozzám egy férfi, és elmesélte, milyen nehezen tud elaludni a kisfia. De amikor feltette neki az egyik felvételemet, csoda történt: a gyerek abbahagyta a sírást, és varázsütésre elaludt. Attól kezdve minden este az én hangom töltötte be náluk a hálószobát, nem győzött hálálkodni nekem. Éreztem a felém áradó szeretetet. A fellépéseimen is azonnal látom a közönségen, hogy könnyű vagy nehéz lesz őket magammal vinni.

– Természetes volt önnek, amikor José Carrerasszal, Plácido Domingóval vagy Luciano Pavarottival énekelt, vagy megcsípte magát, hogy ez tényleg igaz?

– Énekversenyen edződtem, volt bennem bátorság. Azt gondoltam, ha tudok valamit, abból csak jó dolog sülhet ki. Carreras az első pillanattól kezdve a testvérének tartott, de Domingo és Pavarotti is nagyon kedves volt. Attól, hogy világsztárokkal énekelhettem, megsokszorozódott az erőm és a tudásom. A legnagyobbak mindig a legszerényebbek. Mitől kellett volna félnem?

– Manapság mi foglalkoztatja?

– Tervezni nemigen lehet. Idén kevesebb fellépésem volt, de nem is bánom, mert elég nagy lelki, fizikai és szellemi megterhelésen vagyok túl. A következő évben főleg szólókoncertek várnak rám. Karbantartom magam: mindennap tornázom és tibeti jógagyakorlatokat végzek. Férjemmel együtt indonéz energiagyógyászattal is foglalkozunk, a huszonegyből a húszas szintnél tartunk. A rajtam keresztüláramló univerzum energiájával nemcsak magunkat, hanem másokat is képesek vagyunk tisztítani, kvázi gyógyítani.

– Akkor most jól van?

– Igyekszem jól lenni. A rossz után mindig jó jön.