Madarat tolláról

Trópusi őserdők hangja ez, de hát Gyöngyös meg a Mátra nem a trópus! Akkor hát mifélék ezek a furcsa hangok?

– Papagájok – fogad minket mosolyogva otthonában dr. Solti Béla, a gyöngyösi múzeum nyugalmazott főmuzeológusa.

– Milyen nagy a hangjuk – csodálkozunk, mire ő elneveti magát.

– Hát maguk a madarak se kicsik! Ha nem hiszik, meg is győződhetnek róla.

Kapunk az alkalmon, bár az az igazság, hogy nem miattuk vagyunk itt, hanem azért, mert házigazdánk nemrég vette át a madártan és a madárcsonttan kutatása terén végzett munkája elismeréséül a Magyar Ezüst Érdemkereszt állami kitüntetést.

Kevés az olyan az ember, akinek a munkája a hobbija, és azt a nyugdíjas éveiben is vígan folytathatja. Solti Béla, s részben a felesége, a gyöngyösi múzeum egykori preparátora is elmondhatja ezt magáról.

A nyugalmazott muzeológus a hetvenen túl is madarászkodik. Ma már ugyan kevesebb a terepmunka, s nem nagyon kell fészkek meg madárfiókák után kutatva fára másznia, de a tennivaló legalább annyi, mint a múzeumban volt. Százötven papagáj gondozása nem gyerekjáték! És azok a papagájok nem verébnyiek ám! A legtöbb majd’ akkora, mint egy-egy rendesebb páva, de a közepes méretűek se kisebbek egy fácánnál.

Barátságos, érdeklődő állatok. Bennünket meglátva többen is közel repülnek, s olyan szépen néznek ránk, hogy kedvünk támad megsimogatni őket. Nyúlunk is be a dróthálón, de Solti Béla figyelmeztet bennünket: – Vigyázat! Képesek eltörni az ember ujját.

Kicsit kétkedve fogadjuk sza­vait, de amikor azt látjuk, hogy az egyik nagy ara pillanatok alatt szétroppant csőrével egy kemény diót, óvatosan lépünk hátrébb, s onnan csodáljuk a gyönyörű madarakat. Magas drótháló fedi őket, tágas helyükön nyugodtan röpködhetnének is, de nem teszik. A többség békésen üldögél az ülőfáján, s méltatlankodva néz, amikor egyik-másik izgága fiatal el-elrikkantja magát. A maga 140–150 madarával az ország egyik legismertebb papagájtenyészete a ró­zsa­szent­már­toni, ahol 25-30 éves madarak is élnek.

Nem olyan nagy szám ez, mondja Solti Béla, hiszen a nagyobb termetű arapapagájok akár 80 évig is elélnek, ám a valamivel kisebb, de legalább olyan színpompás amazonok is elérhetik az 50 esztendőt. Nála egy Németországból származó, bizonyítottan 31 éves a legidősebb példány, de lehetnek köztük sokkal vénebbek is, csak azok vadon befogott madarak, így senki nem ismeri a korukat.

Szerencsére ma már szigorúan tilos a papagájok befogása, a tenyésztésük viszont szabad. Rengeteg vesződséggel jár ez, de a szelíd papagáj ragaszkodása minden jóérzésű embert levesz a lábáról. Már ha az a jóérzésű ember nem épp a talpa alá figyel, ahol egyszerre 20 kiskutya viháncol, és követik mindenüvé a látogatót. Pomerániai, magyarán törpespicc mindegyik, és mind barátkozni akar.

Egy felvidéki látogatásuk során találkoztak először a spiccekkel, s azon nyomban szereztek is egyet. Aztán még egyet, még egyet, majd jött a többi. Most kéttucatnyi anya- és apaállatot tartanak, de ezek nem akármilyen kutyák, többszörös bajnokok is akadnak köztük. Természetesen a szaporulat is mind törzskönyvet kap, az innen elvitt spiccek garantáltan mind a kék vérvonalat képviselik.

Tömérdek elfoglaltsággal jár 20 kutya meg a 150 papagáj ellátása, ezért délelőtt tíz előtt nem érdemes a Solti házaspárt zavarni. Tíz után viszont szívesen látnak bárkit, s akinek szerencséje van, a családi ház nappalijában még hatalmas uhukkal is találkozhat. Az uhu a legnagyobb testű hazai bagoly, akkora, mint egy jókora kakas, csak sokkal, de sokkal ritkább, eszmei értéke 500 ezer forint. A Solti-porta uhui nem élők: két elpusztult madár preparátumaiban gyönyörködhetünk. Házigazdánk persze látott már élő uhut, sőt nevelt is, bár az ő igazi terepe a sasok és sólymok világa.

Solti Béla ugyan Budapesten nőtt fel, de már egészen korán elvarázsolta a madarak világa. Gyermekkori barátjának édesapja vadászott, sokáig őt kísérgetve ismerkedett a természettel, és falta a madaras könyveket. De ne gondoljuk azt, hogy egyenes volt az útja az ornitológia felé!

– Apám kiváló műszaki vénával rendelkező szigorú fővárosi ügyész volt, aki azt akarta, hogy a fia biztos megélhetést adó pályára menjen – meséli. – Így kerültem én egy textilipari szakközépiskolába, ahol megtanultam ugyan a szövés-fonás alapjait, de az engem egyáltalán nem érdekelt. Érettségi után a soproni erdészeti egyetemre jelentkeztem. Rengeteg volt a pótolni valóm, hiszen mi a szakközépiskolában nem tanultunk biológiát, de sikerült felkészülnöm, és fel is vettek. Igaz, az egyetemen se az ornitológia volt a fő tantárgy, de engem már az is megnyugtatott, hogy a természethez közeli tárgyakkal, köztük erdővédelemmel foglalkozunk, s közben az iskola gazdag állattárát, gerincesgyűjteményét, köztük a preparált madarakat is tanulmányozhatom.

A diploma kézhezvétele után a börzsönyi erdészeteknél dolgozott pár évet, de a madarak csak nem hagyták nyugton, mígnem aztán gondolt egy nagyot, és 1974 nyarán bekopogott a gyöngyösi mú­zeum igazgatójához, Nagy Gyulához. Státust még tudnánk is keríteni, de pénzt nehezen – ezzel fogadták, de mit bánta a fiatal, leendő muzeológus!

– Az erdészetnél 3500 forintot kerestem havonta, itt meg a felét ajánlották, de gondolkodás nélkül elfogadtam. Igaz, albérletre már nem futotta, bent laktam a mú­zeumban, viszont remekül éreztem magam, hiszen végre azt csinálhattam, amire mindig is vágytam. Az állatokkal, azon belül is a madarakkal foglalkozhattam. Feldolgoztam a múzeum madár- és madártojás-gyűjteményét, leendő feleségemmel, Laczik Ilonával pedig létrehoztuk az ország második legnagyobb madár- és emlőscsonttani gyűjteményét.

Ez sem volt ám akármilyen teljesítmény, hiszen a múzeumok akkor sem dúskáltak a forintokban, a szakembergárdának igencsak meg kellet gondolnia, hogy mire fordítja a rendelkezésre álló kevéske pénzt, s hogy honnan szerzi be a múzeum által kiszemelt darabokat. De ezért vannak a barátságok, az emberi kapcsolatok! Solti Bélának sose volt gondja a kapcsolatépítéssel, így aztán a vadászoktól, a régi gyűjtőktől nemegyszer ajándékba kapottakból sikerült összegyűjteni az értékes múzeumi darabokat. Később a preparálással egy kis pénzt is lehetett keresni, s attól kezdve már nyugodtabban kutakodhatott a régebbi kollekciók után.

Különösen fontosak voltak az iskolák, azon belül is az egykori egyházi iskolák gyűjteményei, mert azokban olyan egzotikus darabok is szerepeltek, melyeket az iskola távoli tájakra vetődő, régi tanulói küldtek ajándékba. De magánkézből is sikerült számottevő gyűjteményeket megszerezni, így került hozzájuk például a legnagyobb hazai, több mint 30 ezer darabot számláló tojásgyűjtemény is.

A világon mintegy 10 ezer, de nálunk is 400 madárfaj él, így könnyen lehet közülük kedvencet választani. Az ornitológusoknak is vannak kedves madaraik, Solti Bélának a ragadozók a kedvencei. Azon belül is a sólymok meg a sasok. Harminc-negyven éve még sokuk kipusztulásától is félni kellett, mára hál’ istennek legtöbbüknek szépen nő a számuk. Köszönhetően a szigorúbb természetvédelemnek, de legfőképp az olyan elhivatott szakembereknek, mint dr. Solti Béla.