Az elfelezett alma

Caplatunk a fővárosban a Margit hídon. Horváth Zsolt hátán egy kisebb, manapság divatos hátizsákocska, senki sem sejtené, hogy abban egy csúcskategóriás, 54 kilométeres óránkénti szélben is a levegőben egy ponton állni képes, intelligensebb fajta, 48 megapixeles fényképeket készítő drónmasina lapul. Ahogy lefordulunk a szigetre, megszűnik az autós forgalom, a fák susogásába madárcsivitelés vegyül.

– Rengeteget túrázom, a mértékéről annyit, hogy az Országos Kéktúrát már általános iskolásként teljesítettem. Hetente egy-két nap négykor kelek, a kis sétáimon érdekel az ébredő város, az ébredő természet. Olykor már hajnali kettőkor indulok az erdőbe, s a jól megtervezett útvonalaimon haladva egy fejlámpával a fejemen látom, érzem, hogyan követ például a borz. Először hátulról, majd balról, előttem csatangolva, vissza-visszalesve, majd jobbról – köröz körülöttem. Figyeli, hogy ki lehetek. Felcsillan a rókák, őzek szeme is. De előfordult az is, hogy egy nyest kilopta az almámat a táskámból. Az éjszaka közepén a Dobogókőhöz tartozó Tirts Rezső-kilátóban üstököst fényképeztem épp, és hallom, hogy valami matat, hát egy nyest van benne nyakig a fotóstáskámban. Mész onnan! – mordultam rá. Elment, de hamar visszajött. Mit akarhat?

Belekotortam a táskámba. Hát az almát. Kettétörtem, s az egyik felét kitettem a táska mellé. Jött is csendben, megkaparintotta, s elhúzott vele. Máskor a Prédikálószékről fényképeztem a csillagokat, és olyankor beállítom két másodperces időzítésre a lerakott gépet, hogy az objektívje ne remegjen be. Ilyenkor hangot hallani: tik-tik-tik-tik, így jelez a gép. Aztán hallom ám, hogy valaki ugyanúgy időzít, tik-tik-tik-tik, tik-tik-tik-tik. De hát egyedül vagyok az éjszakában, és nem én csinálom! Kérem, a fákon a rigók megtanulták a fényképező hangját, és visszajátszották nekem.

Horváth Zsolt Budapesten született. Édesapja az Orion gyárban dolgozott televízió-műszerészként, szabadalom is fűződik a nevéhez. Innen is eredeztethető Horváth Zsolt technikai dolgok iránti érdeklődése, aki először kertésztechnikus, majd agrármérnök lett, később mérlegképes könyvelővé képezte magát, és környezetvédelmi mérnöki képesítést is szerzett. Könyvelőként kezdett dolgozni a kilencvenes években, majd a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület gazdasági igazgatója, elnökségi tagja. Ezt követően a Levegő Munkacsoporthoz került, amelynek hét évig igazgatója volt, majd más feladatokat vállalt: a mai napig környezetvédelmi projektekben dolgozik. A saját társadalmi felelősségvállalása jegyében több civil szervezetnek ingyenesen könyvel.

Horváth Zsolt esetében a drónnal történő munkavégzés, illetve a hobbiként űzött drónfényképezés teljes mértékben összefügg. Tíz éve fantasztikus filmekben láttuk a drónokat, ma már a fotózás általánosan elfogadott kiegészítője. Maga a drón mint eszköz öt-hat éve tört be a hazai kereskedelembe, s Horváth Zsolt négy éve rögtön egy minőségi darabot vett, amely már nagy szélben is képes működni.

Akkor még nem volt teljes körű a drónok működtetésének szabályozása, előfordult Budapesten a bazilikánál, hogy a rendőrök odamentek hozzá, s kérték, magyarázza el, hogyan működik a kis szerkezet. Ma már, ha odamennének, rögtön az engedélyt és az igazolványt kérnék. Negyvenhetes az igazolványa sorszáma. Azóta kiállítottak már több mint kétezret.

– Tizenhatodik éve, 2006 óta dolgozom a Levegő Munkacsoportnál. Az adórendszer, számvitel mellett szakterületem a civil szervezetek működése, a támogatási rendszerek figyelése, mint agrármérnökre, környezetvédelmi mérnökre a fás és lágyszárú növények, a talajhasználat, a vegyi anyagok, légszennyezés kérdésköre tartozik hozzám.

Láng István professzor mondására hívja fel a figyelmet, mely szerint: Az emberiséget csak a mértékletesség tudja megmenteni. Mértékletesség az erőforrásaink felhasználásában és a vágyainkban. Mert a vágyak fogyasztásban, környezetszennyezésben, energiapazarlásban nyilvánulnak meg… És ő is őrszem.

Jól jön a drónja munkája során is, amikor zöldterület-felmérést vagy egy tervezett beruházás ellenőrzését kell elvégezni. Sajnos itthon még nem, de Lengyelországban például használják levegőminőség-mérésekhez is, kémények füstjébe „szagolnak be”, és a mintavétel után laborvizsgálattal állapítják meg, hogy mivel tüzelnek... A fejlett drónokon van egy fémpálca, kis szívómotorral veszik a mintát.

A drónok használata sokrétű a világban. Az arra kifejlesztett drón végigmegy a kukoricatáblán, megmondja, mikor szükséges a növényvédelem, mekkora termés várható, és a permetezéshez ad tanácsot, egy másik példány pedig el is végzi azt. De használják már postai szolgáltatáshoz is.

Horváth Zsolt drónjánál maradva: ha a gazdája akarja, a tenyeréből száll fel, s oda is érkezik vissza. Előre beprogramozott útvonalakon, másodpercenként három fényképfelvételt készít. Kiderül az is, hogy a drónját tavaly több mint ezer kilométeren reptette. Egyik nap Beremenden, másnap Győrben, harmadnap pedig a Mátrában használta.

– Három akkumulátorom van. Az első erejét egy próbarepülésre használom, feltérképezem a légköri, hőmérsékleti adottságokat, figyelem, hogyan mozog a drón. Aztán felrakom ezt az első lemerített akkumulátort az autóban töltődni. Előfordult már, hogy a három akkut egy nap alatt négyszer merítettem ki.

– Vannak csodálatos helyszínei?

– Az Ipoly a Duna egyetlen bal oldali magyarországi mellékfolyója, nem csupán a torkolatnál mutatja mesés arcát, hanem útvonalának számos részén. Szépséges az Ipoly nedves rétekkel szegélyezett partja a Nógrád vármegyei Őrhalom és a szlovák Ipolyvarbó (Vrbovka) szakaszon. A legkanyargósabb 730 méteres részen kilenc alkalommal haladnánk át a határon, ha mondjuk vadlúdnak születünk, és épp arra repülnénk. Másfél éve jártam ott, a koronavírus-járvány miatt nem lehetett átmenni a kis hídon Ipolyvarbóra. A terület bejáratánál katonák őrködtek, még a drónvizsgámat is ellenőrizték. Meg kellett ígérnem, hogy nem megyek át Szlovákiába. Aztán a drón reptetésénél csupán egy köröző rétisas miatt aggódtam kicsit, de végül ő sem volt akadály, nem látott konkurenciát, sem leendő áldozatot a drónban.

– Ugyanígy érdekel a dunai ártér. Kiskunlacháza környékén a kavicsbányanyitások szabályozásáért végzett munkánk jegyében fényképeztem. A Google-térképen végignéztem előtte sok mindent. Hű, ez micsoda? Lekértem a régebbi képeket is: lám, vegetációs időben és télen is látszik az a kanyargós sáv a szántóföldön, tehát keresztülszántották már néhányszor, és mégis ott marad. Mi lehet az? Megközelítettem a helyszínt a valóságban is, s hiába álltam az egykori folyómederben, onnét csak a szántóföldet láttam mindenfelé. A drónt felengedve viszont 50 méter magasról már egyértelmű volt, ez egy folyómeder. És utána jön a kutakodás, mert nálam egy kép nemcsak egy kép, hanem mindig egy történet. Nagyon kevés irodalma van. Az 1838-as jeges árvíz után eldöntötték, hogy a jobb oldali ág lesz a főág, így a bal oldali ágba kevesebb víz jutott, a ráckevei ágból egy foknál kilépő meder pedig még ma is látható, pedig az 1970-es években már bizonyítottan beszántották.

Kiveszi a hátizsákból a dobozát, szétnyitja a repülő ketyere lábait, irányba fordítja a kis propellereket, leveszi az objektív védősapkáját. A mobiltelefonján megkeresi a megfelelő alkalmazást, majd előkészül, hogy tenyeréből felengedje a drónt, amely akárcsak egy repülőgép, az engedélyeztetése után egyedi lajstromszámot kapott. Kötelező biztosítás szükséges hozzá, és el kellett végezni egy körülbelül 120 órás tanfolyamot is, de egész Európában érvényes működtetői igazolvány járt érte cserébe. A szabályozás sokat csiszolódott az elmúlt években, de azért voltak furcsa esetei is.

– Két-három évvel ezelőtt csak úgy lehetett repülni drónnal, mint bármilyen repülő eszközzel. Előzetesen engedélyt kellett kérni a katonai légügyi hatóságtól, az pedig a kért légtérre egy hónapig érvényes engedélyt adott. A megkapott időszakban minden egyes repülés előtt fel kellett hívnom a repülésirányítást: jó napot kívánok, ilyen és ilyen számú engedéllyel az adott területet aktiválni szeretném mostantól. Ha aktiváltam a légteret, akkor azt lezárták mindenki előtt, nem repülhetett át a megadott magasság alatt senki és semmi se. Ha befejeztem a drónom reptetését, újra fel kellett hívnom őket, hogy a légteret biztosíthassák másnak. Nos, Badacsony környékére kértem, s kaptam engedélyt egy hónapra. Igaz, hogy csak három napig reptettem ott, de egy hónapon át mint a terület elsődleges használóját, rendszeresen felhívtak a mobiltelefonomon a pápai katonai bázisról, mondván: „X. alezredes vagyok, engedélyt szeretnénk kérni kétezer lábon helikopteres áthúzáshoz.”

Meddig játék a drón, s mikortól nem? Nem játék, ha van rajta kamera – és ez csak egy szempont. Ami nem játék, az mind engedélyköteles. Az applikáción bejelentkezett, és engedélyt kért.

– Magáncélú nyílt kategória – jelöli be. Igazolja, hogy rendelkezik biztosítással, beírja a 120 méter magasságot. Zöldre váltott a térképen egy sáv, látni a telefon kijelzőjén, mostantól fél órára övé a légtér. Be is kapcsolja. Halk zümmögés. A mobiltelefonja képernyőjén látni, ahogy a drón keresi a műholdakat. – Tíz műhold szükséges a biztonságos navigáláshoz, de fent a levegőben egyes helyeken 17, sőt 21 műholddal is kommunikál, így centiméterekre meghatározható a helye, na, ezért nem tudja például a szél elvinni.

És a kis drón elindul. Eljut a szemmel még éppen látható magasságig, viszont a mobiltelefonon követhetjük, hogy mit lát a kamerája. Négyrotoros okos csoda. Ha az egyik motor elromlik vagy megszakad a kapcsolat, magától visszajön a gazdájához. Jó időben 35, hidegben kevesebb percet bír. Ha arra utasítják, 16 exponálásból összerak egy 180–360 fokos panorámaképet is. Percek múlva már 900 méterre eltávolodik tőlünk, ezért visszahívjuk. Búcsúzik a pesti, majd a budai oldal látványától, és megnézi még közelről a víztorony tetejét. Egy kopár fán ülő varjak szemeznek vele, majd – kérem, csatolják be biztonsági öveiket – finoman, centiről centire ereszkedve a gazda tenyerébe érkezik. Ha abban lenne egy kukoricaszem, tán még azt is felcsippentené. Mert megérdemelné.