Az ötvöskirály koronája

Az ónos esőtől felázott belvárosi flaszteren behúzott nyakú emberek barnás színű foltokban kígyózó kutyapiszkot és foszladozó papír zsebkendőket kerülgetnek sietve, mert ilyen időben még a kutya meg a bolond is kapualjat keres. Magam is beállok az egyik Zichy Jenő utcai alá, oda, ahová az ötvöskirály művészbarátja invitált meg és ahol csöngetésemre mégis a felesége nyit kaput.

– Az utóbbi években Ernő már csak kísérettel tud közlekedni, oda a látása – tessékel beljebb Marika asszony az 1800-as évek végén épült, felázott falú, savanyú szagú ház földszinti lakásába.

– A nyomorult vakság tette ezt velem – kiáltja vendéglátóm mintegy köszönés helyett kesernyés-vidáman. – Tudomásul veszem Isten akaratát, csak az fáj, hogy nem dolgozhatok soha többé – nyújtja a kezét, találja meg az enyém. – Pedig Szvetnik mesterrel igazán sikeres, olykor nemzetközi elismerést kiérdemlő restaurálásokat végeztünk itthon és például az akkori NSZK-ban egyaránt. Azt is itt mesélte el olcsó bor mellett a mi konyhánkban, hogy őt küldik ki Amerikába azonosítani a koronát, amire szakmailag büszke volt, ugyanakkor nagyon félt.

Az utazástól félt annyira, az amúgy is törékeny alkatú mélykúti parasztgyerek, mert miután édesapja, a napszámos szélmolnár korán eldobta magától a családot, az őt tovább nevelő nagyapja azt jósolta neki, hogy felnőttkorában fulladásos halál vár rá. Ezért rettegett az óceán feletti repüléstől, de annyira, hogy hajából levágott tincseket hagyott a szülői házban, ha lezuhan a gép, azt temessék édesanyja mellé. Azt is személyesen mesélte el Ernő barátjának, hogy gyerekként agyag- és gipszfigurákat mintázott, rajzolt és citerázott, de legtöbbször barackmagokat faragott, az egyikbe például a Szent Koronát, a másikba Horthy Miklós arcképét. Az utóbbit, miután az iskolaigazgató úr meglátta, azonnal postára adta, hogy kézbesítsék egyenesen a kormányzó irodájának. Jött is válasz hamarost, és a nagyapával füstös vasparipán zakatoltak Budapestre.

Amikor a kormányzó azt kérdezte az akkor 11 esztendős fiútól, „mit szeretnél a faragványodért kapni?”, ő azt kérte, hadd láthassa a Szent Koronát. Kérését könnyű volt teljesíteni, hiszen az audienciára 1938-ban került sor, amikor a Budapesten rendezett keresztények világkongresszusának tiszteletére bárki ingyen tekinthette meg a szent ereklyét, ott, ahol ma ismét látható, az Országház kupolacsarnokában. Ugyancsak olcsó bor mellett hullatta könnyeit a konyhakőre, amikor amerikai útjáról mesélt, hiszen ő volt az első magyar, aki 33 év után először láthatta viszont Fort Knoxban a szovjet megszállók elől 1945-ben kimenekített és idegenben őrzött koronát, ráadásul nemcsak csodálhatta, mint a Parlamentben, hanem kezébe vehette, vizsgálhatta, amit isteni küldetésnek tartott.

Tehetsége okán érettségi nélkül is felvették a Képzőművészeti Főiskola szobrász szakára, ahonnan gimnáziumi tanulmányai mellett átiratkozott és elvégezte az Iparművészeti Múzeum ötvös szakát, mert úgy érezte számára az új alkotások dicsőségénél fontosabb a régi idők emlékeinek megmentése. Neki köszönhető például a világháború pusztításai során károsodott Esterházy-kincsek tökéletes helyreállítása, egyéb múzeumi és egyházi tárgyakról nem beszélve.

– Az Iparművészeti Múzeum restaurátor-műhelyét vezette, amikor 1961-ben fiatal ötvösszakmunkásként egy álláshirdetésre jelentkeztem nála – emlékszik vissza Ernő a mesterére. – Az én szüleim osztrák származásúak, az 1940-es évek elején jöttek át Bécsből, és először Vácra költöztek, majd 1943-ban kapták ezt a Zichy utcai lakást, miután zsidó tulajdonosát, Szalai gyógyszerész urat elvitték a németek. Én 79 évvel ezelőtt ebben a házban születtem, magyarnak születtem és az is maradok, amíg a Jóisten engedi.

Azt mondja, hasonló a sorsa Szvetnikével annyiban, hogy cukrász édesapja őt is hamar elhagyta, ezt követően porcelánfestő édesanyja egyedül nevelte tovább kínkeservesen… És igen, ő is, akár mestere, már kisgyerekként agyaggal korongozott, tésztából figurákat mintázott, festett és zománcot égetett, hiszen naponta ezt látta a bécsi porcelánfestő-iskolát végzett édesanyjától. Eleinte, mint kezdő ötvösre, Szvetnik is csak rozsdás fémtárgyak, apró ezüstkelyhek tisztítását, esetleg XVI. századi szablyák és puskák glancolását bízta, akárcsak a Veres Pálné utcai Balogh ékszerész, akinél meg inaséveiben, mivel a Kádár-rendszer maszek kezébe aranyat nem adott, szintén silány vas- meg rézlemezeket szabhatott reszelő alá.

– Ahogy múltak az évek, úgy kezdtünk édesanyámmal lábra kapni, hiszen már ketten kerestünk, az apám fizetése nem hiányzott annyira. Emlékszem, én 800 forintot hoztam haza havonta – pásztáz végig tekintetével az apró csőszobában, mert emlékezetből most is lát mindent. – Egyszer kétségbeesve azt mondta anyám, kisfiam, én napról napra rosszabbul látok, és néhány héten belül többé nem volt képes aranyléniát pingálni a csésze szájára meg ezüstöt hinteni az angyalok szárnyára… Később teljesen megvakult. Akkor senki sem gondolta, talán az orvosok sem tudták, hogy a betegsége, a fehér vakság örökölhető – hallgat el, és vele együtt kolléganőm kezében elnémul a fényképezőgép is. – Most már tudjuk.

Miután Szvetnik mester tudomást szerzett a családot érő csapásról, a szegény paraszt meg a pesti csóró összekapaszkodtak, és a kínkeserv zöld szemébe röhögtek. Maszek munkák után futkostak, miközben Ernőék fürdőszobáját ötvösműhellyé alakították, édesanyja örömére, akit akkor már csak a zajok tartottak életben. Szvetnik szakmai ismertségének köszönhe­tően megkapták például az Operettszínház nézőtéri csillárjának teljes restaurálását, aztán a Mátyás-templom ezüstkelyheinek, valamint az esztergomi kincstár kancsóinak felújítását. Következtek a XVI. századi óntárgyak, a nemes díszítésű aranyozott vasedények és kardok, szablyák, puskák tucatjával.

Szvetnik neve az 1970-es évektől már külföldön is jól csengett, annak ellenére is, hogy házassága korán tönkrement, így sok időt töltött úton a pesti lakása és mélykúti szülőháza között, ahol a családot egyedül az édesanyja jelentette. Ernő sem volt szerencsésebb első házasságát illetően, a másodikban viszont már 47 esztendeje élnek feleségével együtt gondban és bajban. Mindkettőjük hozott az első házasságából gyermeket: Timi, a kislány apja szakmáját folytatva sikeres aranyműves Németországban, míg a fiú, Attila, édesanyja örömére elismert balettművész és tánctanár.

– Számunkra az igazi áttörést az 1897-ben készült, ma is Ráckevén álló, 12 méter magas, horganyból készült Árpád-szobor restaurálása hozta el, amely után külföldre, az akkor még NSZK-beli Stuttgartba is meghívtak bennünket vendégelőadóknak – emlékszik vissza Ernő. – Ezt, a nemzetközi restaurátor konferen­ciát követően a német műemléki hivatal tőlünk rendelte meg az 1636-ban elhunyt birodalmi marsall, Dodo zu Innhausen und Knyphausen vörösréz szarkofágjának teljes körű helyreállítását.

A 30 éves háborúban vitézkedő marsall bíbor bársonnyal bélelt kriptáját a II. világháború során amerikai katonák törték fel és rabolták ki barbár módon, hiszen szobrot, fegyvert, sőt ezüstdíszítéseket is letördeltek és elvittek. A minden tekintetben intelligenciát és tapintatot követelő helyreállítás időszakára a közeli grófi kastélyban kaptak szállást és teljes ellátást. Kiadásaik, illetve a magyar költségvetésnek valutában megfizetett adók levonása után a munkadíjuk meghaladta a 20 ezer nyugatnémet márkát, ami abban az időben a szocialista Magyarországon mesébe illő keresetnek számított. A számos hasonló megrendelés között akadt egy rendhagyó, a bécsi magyar emigráció tagjainak kívánsága, amely ugyancsak horribilis összegű valuta fejében azt kívánta Szvetniktől, készítse el számukra a Szent Korona hű másolatát. Azért nem vállalta, mert ahhoz szüksége lett volna az eredetire, amiről az 1970-es évek elején azt sem tudták, pontosan hol őrzik az amerikaiak.

Hiába nem hitte, mégis eljött a viszontlátás napja, amikor 1977. december 14-én az észak-amerikai Fort Knoxban, ahol, amint Szvetnik fogalmazott, egy rendkívüli történelmi helyzetben 1938 után ismét tiszteleghetett az ereklye előtt. Miután az azonosítás, leltározás megtörtént, és a szállítás részleteiről is megegyeztek, a mester visszafelé szintén baj nélkül repült át az óceán felett Budapestre.

Amikor ünnepi gúnyát húzva a parlamenti átadásra igyekezett, azért kényszerült a véreskezű Apró Antal mellé állni, mert Kádárból nem kértek Jimmy Carterék a visszaadási ceremónián, noha a mester szerint Apró bűnei túltettek az MSZMP vezetőjének kegyetlenkedésein. Amikor az USA külügyminisztere, Cyrus Vance kezet fogott Apró országgyűlési elnökkel, akkor Szvetnik fehér kesztyűben emelte ünnepi helyére a mindig is minket illető nemzeti kincset, oda, ahonnan a nemzeti érzelmek veszélyes túláradásától tartva Kádárék már másnap a Nemzeti Múzeumba száműzték.

Szvetnik mester pedig közösen dolgozott tovább Ernő barátjával, de időközben a koronát többször is vizsgálat alá vonta, sőt munkatársaival ki is dolgozott egy részletes tervet a sok megpróbáltatást átélt ereklye restaurálására. Ezt azonban állítólag az akkori politika nem akarta felvállalni, a mester pedig 1981-ben váratlanul szívinfarktust kapott, rá egy esztendőre pedig gégerák miatt kellett megműteni. A történtek után a pesti lakását lezárta, és Mélykútra költözött abba a házba, amelyet Ferenc Jóska huszártisztje, az őt felnevelő nagyapa épített a császári obsitból. Ott sem hagyta el a jókedve, már amikor nem a bajai kórházban kezelték, ahol pedig egy, a konyháról elemelt gyúródeszkán formázta meg agyagból a félmeztelenül modellt ülő, legcsinosabb nővérkét.

– Gyakran jártam meglátogatni, olyankor bort töltött, vidáman kvaterkázott, aztán hegedült vagy citerázott – idézi bohém barátját Ernő. – Még életben volt, amikor 1988-ban a Szent Koronáért végzett munkásságáért neki ítélték a Kossuth-díjat, de személyesen mégsem vehette át, mert a kitüntetésről szóló értesítést a pesti címére küldték el, miközben ő Mélykúton haldoklott. Emlékszem, pontosan azon a napon temettük, négyen vittük a koporsóját, amikor a Kossuth-díjakat ünnepélyesen átadták. Talán az égiek nem felejtették el értesíteni róla.

Később az ország egyetlen ötvöskirályának szülőházát múzeummá alakították át, amely épület mára ugyancsak alapos restaurálásra szorulna, sőt még a falusi iskolát is róla nevezték el. Kisvártatva, pontosan 2016-ban, amikor a katolikus egyház átvette az intézményt, a nevét is megváltoztatták Szent Tamásra, noha Joachim is szent volt, méghozzá Szűz Mária édesapja, az apokrif iratok szerint.

– Reggelente, amikor frissen ébredek, néha úgy érzem, percekig foltokban ismét látok. Olyankor szoktam megidézni az enyéimet, közöttük Szvetnik mestert is, aztán nekigyürkőzök a látóideg-sorvadásomnak, és naponta órányit jógázok ellene – mondja Ernő, mint a riport elején, kesernyés-vidáman. – Légzőgyakorlatok, törökülések, nyakba emelt lábak, zárásul fejenállás, végül meditálás.

Marika karjába kapaszkodva kísér a kapuig, mert ők is a közeli Teréz körútra, a Művész mozival szembeni kifőzdébe igyekeznek, ahol ma zónapörkölt lesz rizskörettel.

– Ernő! Vigyázz, még belelépsz! – rántja el asszonya a lábuk előtt kígyózó gyanús tócsától.