Évtizedek tanítással

– Jövök, lelkem, csak a lábaim nem bírják a lépcsőt – hallatszik a büszkén magasodó székely kapu mögül. – Tegnap két injekciót is kaptam az Uzsoki kórházban, csak nem javul – nyitja meg a tölgyfa ajtót mindenki Margit nénije, aki a volt katolikus kerepesi iskolában állt először katedrára még 1963-ban, amikor e sorok írója ötödikes kisdiák volt, és aki 23 esztendeje a település lakója, annak díszpolgára, három korosztályának pedig tanítója.

Azt mondja erre Mayerné Kiss Margit, már odabent a konyhában, ahol vizet enged az ajándék virágcsokornak előkeresett kristályvázába, hogy ma is képes lenne nyugdíjasként tanulószobai oktatásra, de két esztendeje azért hagyott fel vele, mert néhány kolléga és magas beosztású hivatalosság azt pusmogta a háta mögött, hogy „túl öreg, nem tesz jót az iskola hírnevének, ha egy 81 éves pedagógusra is szüksége van”. Na, akkor telt be nála, akár most a virágváza, az a bizonyos pohár.

– Éppen 140 esztendeje, 1883-ban Gárdonyi Gáza Sárváron tanítóskodott, amikor egy téli estén feltette magának a kérdést, mi az a tanítói boldogság. Mire két fahasábot a vaskályhába dobott, már válasz is született. A boldogság az, amikor a vágyak pihennek. Fiatalon, főként egy kezdő tanítónő vágyai, akár a sebes vizek, kiáradnak, de mostanság, amikor azok a vágyak a torkolathoz közelednek, vajon meghozták-e a várt boldogságot?

– Ha a Teremtő akaratából újra kezdhetném, újra a tanítást választanám, mert én egy elégedett, boldog magyar, történelem és testnevelés szakos tanár vagyok – néz fel a mennyezetre, mintha a sors oda vetítette volna ki az elmúlt több mint 80 esztendő történéseinek diaképeit. – A mi tanító bácsink is Gárdonyi-bajuszos, jóságos tekintetű ember volt Alcsútdobozon, ahol születtem. Emlékszem, a templom melletti iskolában is lakott, ahová hat falubéli gyerekkel jártuk ki az elsőt, és ahová sámlit vittünk magunkkal, mert az osztályteremben szék meg asztal sem volt. Hogy miért? – tart rövid szünetet. – Hát azért, mert 1945-öt írtunk, és miután bejöttek az oroszok, mindennek gyorsan lába nőtt. Ahogyan Gábor tanító bácsi minket okított, úgy okítottam én is otthon a csutkababáimat. Csomagolópapírból még füzetet is nyírtam ki nekik ollóval, aztán feleltettem őket – mosolyog párás tekintettel.

Csak a szerencsének köszönheti, hogy nem ragadt szegénységbe. Édesanyja maga is gyerek volt, még alig 16 éves, amikor szülte, ezért az apjának, hogy bizonyítson, reggeltől estig lovas kocsit kellett hajtania a József főhercegféle felcsúti uradalomban. Úgy kitanulta a vezetést meg a lóbánást, hogy az egyik közeli ismerős ajánlatával felvették Budapestre, a Stefánia (volt Vorosilov és Népstadion) úti postaállomásra csomag- és levélkihordó kocsisnak.

– Szigorú, sokat bíró és céltudatos ember volt, aki rövidesen annyira feltalálta magát Pesten, hogy minket is maga után hozott egy zuglói bérházba – mutatja postásegyenruhás édesapja megsárgult fényképét –, így aztán én tanítót, sámlit, csapot-papot hátrahagyva, a XIV. kerületi Őrnagy utcai iskolában találtam magamat. Eleinte olyan volt a pesti élet, mint egy hosszan tartó betegség kezdete, hiszen úgy indult, hogy a második osztályban már meg is buktattak a csúnya írásom miatt, hiába nyöszörögtem, hogy asztal nélkül, sámlin tanultam a betűvetést. A csutkababáimat is szégyellenem kellett, mert ahol laktunk, ott a kis Kolmann Zsuzsinak sokkal szebb kaucsukbabái voltak és színes mesekönyvei. Azokból később adott nekem kölcsön.

A ház, ahol laktak, egy szépítőszerekkel és parfümökkel kereskedő család, a Kolmann Zsuzsa néniék tulajdona volt, akiktől Margitka édesanyja mint szorgalmas falusi, akkor már háromgyermekes fiatalasszony házmesteri állást kapott. Emlékszik, gyakran kellett besegíteni az anyunak, követ sikálni, folyosót seperni, mert Kolmannék megkövetelték a tisztaságot mindaddig, amíg egy nagy teherautó meg nem állt a Stefánia út 11. számú emeletes házuk előtt. Szekrényhátú szállítók kihordták és felpakolták a fényes koloniálbútorokat az összes babával meg mesekönyvvel együtt a platóra, a Kolmannék pedig elindultak a teherautó után, és meg sem álltak Izraelig.

– Mi, gyerekek az utcáról néztük őket, aztán ugrándoztunk tovább, hánytuk a cigánykereket a szecessziós Földtani Intézet vagy odébb a tiszti kaszinó előtt, végig a Stefánián – emlékszik a pesti betegségből akkor már lábadozó kamaszéveire. – Gyorsan befogadtak a környékbeli gyerekek, például összebarátkoztam Rákosi Gyuszival a Fradi meg a magyar válogatott későbbi játékosával, mögöttem ült az iskolában. Később pedig már a Vas utcai közgazdasági technikumban az ugyancsak fradista meg válogatott játékossal, Fenyvesi Mátéval jártunk egy osztályba, akivel 1956 októberében együtt is tüntettünk a rádió közeli épületénél.

– Ezek szerint Zuglóból érkezett 60 évtizede Kerepesre is, hogy megtartsa az első tanóráját?

– A jegykezelőtől kérdeztem meg a gödöllői HÉV-ven, hol kell leszállni, aki szinte elijesztett, amikor azt mondta, hogy Szilasligeten, ahonnan az állomás mögötti magas dombon átkelve egy sűrű kukoricásba jutok, de ne forduljak vissza, mert onnan már látni lehet a kerepesi templom tornyát, na, amellett találom az iskolát. Borzasztó izgatott voltam, és akkor eszembe jutott a Gárdonyi-arcú Gábor tanító bácsi, és összeszedtem magam – lapozgat az 1957-ben kiállított technikumi bizonyítványában, ami miatt elsőre fel sem vették a pécsi tanárképzőbe.

A kudarcot céltudatos édesapjának köszönhette, aki jót akarván, azért küldte a Vas utcai közgazdaságiba, mert az ott szerzett technikusi oklevél nem csak érettségit, de mellé kenyeret adott a kezébe, hiszen azzal el is tudott helyezkedni, és könnyíthetett nehezen élő családjukon. Miközben hol engem, hol pedig a fotós kollégát akarja mindenáron pizzával megetetni és kávéval megitatni, aközben ráunva a kínálásra, felkiált:

– Tudjátok, mi történt? Elmentem a Népbüfé Vállalat, akkor ilyen is volt, Móricz Zsigmond körtéri irodájába könyvelőnek, amit szörnyen utáltam, de kellett a pénz. Néhány hónapnál tovább nem bírtam, mert én tanítani akartam, és jelentkeztem a pécsi tanárképzőbe magyar, történelem és testnevelés szakra. Azzal utasítottak el a felvételiztető elvtársak, hogy ők nem íróasztaltól várják a jövő pedagógusait, hanem a dicső munkásosztály soraiból. Hát ez történt – csapkodja fájós térdeit. – Gondoltam, ha nektek ez kell, hát legyen.

És Margit néni, vagyis az akkor még alig 22 esztendős irodista lány, mert csutkababás álmai nem hagyták nyugodni, elment a napjainkban csaknem 200 esztendős múlttal büszkélkedő Caola vállalathoz, amelyet akkor Illatszer- és Pipereszappangyárnak hívtak, segédmunkásnak. Beállt a gyártószalag mellé hintőport meg babaszappant csomagolni.

– És tudjátok, mi történt? – ismétli meg előbbi kérdését. – Ugyanabban a városban ugyanazok a tanárok azonnal felvettek, mert fizikai munkás voltam, sőt még havi 500 forint ösztöndíjat is kaptam, igaz, abban a gyárigazgató is segített. Voltak köztük józan kommunisták is. Mivel a keresetemre továbbra is szükség volt otthon, később átiratkoztam a szegedi tanárképző levelező tagozatára, és munkába álltam Kerepesen.

– Mostanában a tanárok szószólói többek között például a heti 25 órás penzumot is sokallják, akkor mennyit kellett dolgozni hetente?

– A három tantárgyat napi 6 órában tanítottam, azaz heti 36 órát teljesítettem, akkor szombaton is volt még tanítás. Ha beteg lett valamelyik kolléga, azt szó és pénz nélkül helyettesítettük. Tornaterem híján télen az osztályban medicinlabdáztunk meg békaügettünk, nyáron pedig a falu magtárának az udvarán. Imádtam tanítani, családokat látogatni, kirándulást, fürdést, kukoricatörést, szüretelést szervezni, persze mindenhová HÉV-vel, vonattal vagy gyalog mentünk, szülői besegítéssel. Tudjátok, mindezért mennyit kerestem? Havonta 1500 forintot, amiért egy gyári munkás le sem hajolt volna, de nem az számított.

– Az is több mint beszédtéma, hogy a gyatra fizetések ellenére a tanárok hátára akkora terhet pakolnak, hogy magukra és családjukra nem marad idejük?

– Rosszak a fizetések, ezt normális ember nem vitatja, de időd arra mindig van, amire tényleg akarod. Drága Endrémmel, a férjemmel, aki szintén testnevelést tanított az egyik gödöllői középiskolában, én is a nevelői munka során ismerkedtem össze. Aztán szerény esküvő, olcsó vidéki albérlet, rengeteg feladat és szigorú kuporgatás. Mégis örömben éltünk, állandó összetartozásban és megbecsülésben, amikor 1967-ben világra született a kislányunk, a mi Andikánk. Akkor bennem az édesanya a tanárnő elé lépett. Visszavettem kicsit a tempóból, majd még nagyobb kihívást kerestem, és elmentem a XVI. kerületi Táncsics Gimnáziumba dolgozni. Ott 16 esztendőn keresztül naponta lenyomtam 6 tanórát, délután pedig követték az úszó- és atlétikai edzések este 6-ig. Aztán visszajöttem Kerepesre, ahol – 60 éves elmúltam ekkor – Endrével ezt a családi házat végre meg tudtuk venni, majd kipofoztuk – mutat körbe a képekkel, könyvespolcokkal teli falakon.

Azt állítja, tanítónak, lámpásnak, példaképnek lenni gyakran a magánéletben is erőn felüli áldozatokkal és még több lemondással jár. Amit a gyerek előtt a katedrán nem szabad, azt otthon sem szabad: alpári módon vitatkozni, vádaskodni, követelni, sőt papundeklire pingált, mocskosabbnál mocskosabb feliratokkal vonulni az utcákon, na, azt meg pláne nem szabad. Mert az oktatás lényege éppen az, hogy a tanár felelősséggel tanítson, a gyerek tisztességgel tanuljon! A tanár ne az utcára, hanem az életre neveljen.

Kifelé jövet dicsérem a feltűnően gondozott udvart, bent pedig a tiszta és tágas szobákat, az egyikben kondigépeket is láttam, csak az volt feltűnő, jegyzem meg hangosan, hogy egyetlen kivétellel valamennyi fekvőhely régen és gondosan be van vetve.

– Ne tudjátok meg, egyedül élni borzasztó – mondja könnybe lábadt szemmel. – A kislányunk, Andika a főiskola elvégzése után szponzori segítséggel, mert nekünk nem lett volna rá pénzünk, Amerikában járt egyetemre, majd a férjével Ausztráliába szegődtek. Sikeres pályát futott be, ma a queenslandi szövetségi kormány magas rangú beosztottja. A két unokám tündéri, ráadásul a nagyobbnak, a gyerekorvos Lilikének szintén egy testnevelő tanár udvarol. Ők a világ másik végére kerültek tőlem, szeretett Endrémet pedig 10 éve szólította el mellőlem a Teremtő. Feri öcsém az egyetlen, aki él a családból, ő idősotthonban lakik, ahonnan minden hétvégén elhozom, és együtt megyünk a templomba, ülünk ebédlőasztalhoz. Most lyukadt ki a gázkazán, az ablakon a roló szétrohadt, a riasztó kihagy, néha rám tör a félelem. Nagyon hiányzik az iskola, a nyüzsgés, a gyerekek.

Margit néni, a 60 évvel ezelőtti osztályfőnököm a kitárt székely kapujában állva int búcsút. Akár riportom elején, most is Gárdonyi sorai kívánkoznak ide A gyerekek című novellájából.

„Kezdődik az óra. Becsukom a nagy könyvet, és végignézek az iskolán. Minden gyerek szeme rajtam függ, tiszta, igaz, becsületes szemek. A lelkük az én fehér papírosom, amit teleírok a tisztességtudásnak és az egymás iránt való testvéri érzésnek jeleivel.

Intek nekik, hogy álljanak fel. Felemelkednek mindnyájan.

– Imádkozzunk.”