Húsvétfőváros bárányai

– Boldog karácsonyt! – köszön be viccesen a pékboltba a szomszéd mézeskalácsárus.

– Ne tréfálkozzon már a Jézuska születésével nagypénteken! – mordul rá a kenyérpultos.

– Nem én tréfálkozom, hanem az időjárás. Nézzen csak ki, húsvétkor ömlik a hó.

Tényleg úgy ömlik és zúdul rá Hollókőre, akár a messziről jött kíváncsi népek. Pedig a locsolkodás honi fővárosáról néhány évtizede esetleg annyit lehetett tudni, hogy egy szegény földműves- és bányászfalucska a világ végén, és csak azért nem gurult még le Atlasz erős vállairól, mert a termetes Fekete-hegy felfogta apró, kontyos házacskáit, akárcsak a bennük élők álmait.

Isten bizony, ennyi volt a múltja, mígnem az UNESCO 1987-ben belebotlott és beleszeretett, mondván: „A népi építészet és a XX. század előtti falusi életforma olyan páratlan értékű példája, amelyet a világ első falujaként világörökség címmel kell jutalmazni, listára venni.” Addig a fogatlan kutyát sem izgatta fel, milyen a bádogvödrös meg a zománckannás locsolkodás a kerti kútnál, most meg Japántól Azerbajdzsánig egymás sarkát tapossák, hogy láthassák, akár hóban, sárban, esőben is, sőt akkor igazán. Őrületes csődület.

Hiába nem olcsó, évente legalább 80 ezren, közülük 13-14 ezren húsvét ünnepén lepik el, ha kell, a hívatlan hóesésben. Néhány esztendeje, igaz, akkor az esőzések miatt, arra is akadt példa, hogy az alkalmi parkolóknak szánt szántóföldek átáztak, a járművek sárba ragadtak, miközben a várakozó autósor vége több mint 10 kilométerre a pásztói elágazásnál pöfögött.

– Most is ettől félek a legjobban – kémleli a hóesést esőcseppekre váltó enyhülést Szabó Csaba polgármester, aki a parkolási díjat szedő rendőrök után behúzott nyakkal, fázósan jön elém. – Ilyenkor naponta akár kétezer autó is érkezik, de a faluban csak 400 fér el, a többit a környező rétekre tereljük, ahol viszont a sár parancsol.

Ilyen körülmények között érdemes ezer forintot meghaladó díjat meg személyenként ötezer forintos belépőt szedni, magukra haragítani a nagyérdeműt, hiszen egy 4 fős családnak csaknem 20 ezer forintjába kerül bejutni a faluba, miközben egyetlen lángost tengerparti áron, 1400 forintért kínálnak. Nem válaszol azonnal, először fejben rakja össze nyomósnak szánt érveit.

– A világörökség címkét nagy dicsőség volt megkapni, de fenntartani és fejleszteni annál is nagyobb felelősség, hiszen évente a falu 50 milliót kap közvilágítástól a közétkeztetésig mindenre, viszont ahhoz, hogy tiszta legyen az utca, nyitva álljon a múzeum, a látogatóház meg a vár, ahhoz évente legalább 160 milliót kell megtermelnünk elsőként a bér- és dologi kiadásokra. Ennyi pluszpénzt, azaz több mint 100 milliót csak a vár és a rendezvények bevételeiből és az idegenforgalmi adóból tudunk összeszedni. Egyébként belépődíjat a budai vártól a szentendrei skanzenig mindenütt szednek, azért is minket okolnak?

További durcáskodás helyett benyitunk a régi Mikola-féle tornácos (ámbitusos) parasztházba, ahol a 340 lelkes falu meg a kiérdemelt világszenzáció minden gondját-baját négy hivatali dolgozó cipeli a hátán. A régi kamarából meg konyhából takaros irodát, a csertölgy gerendás tisztaszobából pedig polgármesteri hajlékot fabrikáltak, ahol mégis kísért a múlt, mert amikor a Mikola néni bekíváncsiskodott családja régi házába, két tenyerét összecsapva kiáltott fel: – Te, Csaba, ahol az íróasztalod van, ott ravataloztuk fel szegény apósomat. Igaz, 40 éve – tette hozzá sietve, mert bánta az egészet.

Valamennyi látogató megértésére apellálva folytatjuk tovább a számvetést. Kiderül, hogy minden húsvétkor beszedett forint fele, azaz összesen mintegy 20 millió el is megy a kiadásokra: 40 autós meg lovas rendőrre, 42 biztonsági őrre, 30 polgárőrre, aztán a fénytechnikával felszerelt színpad állítására, a több mint 300 fellépő zenész, táncos és egyéb csepűrágó etetésére, a locsolkodás utáni szemétszállításra meg a 25 mobil vécére, és akkor csak a milliós tételeket írtuk fel kockás lapra.

Azt meséli a 23 esztendő óta regnáló polgármester, hogy keserves tanulópénzt fizettek, amire kikupálódtak, hiszen a világhírnév mellé senkitől sem kaptak használati utasítást arról, mire figyeljenek, vigyázzanak, mihez kezdjenek és hogyan viselkedjenek, amikor akár 3 ezer embert kell egyszerre ellátni, elviselni közöttük olyanokat is, akik csak üzletelni jönnek vagy olcsón akarnak vásárolni. Eleinte sokan a kárpótlásból járó földjüket, megüresedett házaikat adták oda ba­góért, például jó 30 éve potom 100 ezerért olyan portát, amelyikért ma már, és nem elírás, 35-40 milliót is megkapnának. Legutóbb egy helyrepofozott, hosszú telkes ingatlanért 96 milliót adott az új gazda, csak azért, mert a „műemlékes Hollókőn” van. Ennyiből például a három kilométerre lévő Alsótoldon akár 25 házat is meg lehetne venni.

– Rájöttünk, hogy vissza kell venni a falunkat, mielőtt teljesen kiszorulunk belőle – magyarázza Szabó polgármester. – Megtanultunk tárgyalni, alkudni és turisztikai alapon vállalkozni, gazdálkodni, miközben utat, járdát, látogatóházat építettünk, óvodát, alsó tagozatos iskolát működtetünk, a megspórolt pénzünkből pedig eddig 20 házat vásároltunk meg a falunak. Közben átadták a 70 szobás wellness-szállodát, a vagyonunk pedig mára 1,5 milliárdra hízott, és összesen 100 embert foglalkoztatunk, ezért munkanélkülink nincsen. Eljutottunk oda, hogy aki akar, az a saját falujában dolgozhat és boldogulhat.

Nagy szó ilyet kimondani ott, ahol 4 évtizede még majd’ minden szülő azzal kergette otthonról a gyerekét, hogy „belőled itt csak napszámos lehet a téeszben vagy csillés a kányási bányában, vedd hát a tarisznyát”. Mostanában mintha a hét évszázaddal ezelőtt rakott Szár-hegy vára is büszkébben magasodna a falucska fölé, noha az 1909. esztendei tűzvész után ugyancsak megdézsmálták bástyáit a földönfutóvá lett hollókőiek. Falaiból termetes köveket billentettek ökrös szekerekre, és amikor az is kevésnek bizonyult, akkor derekukra hurkolt kötélen ereszkedtek sziklás hegyek oldalaira, hogy onnan fejtsék le az új házhoz még hiányzó tömböket. Dehogy tudták ők, hogy világörökséget építenek, csak csinálták, amit az eszük, a hitük diktált, és az erejük engedett. Kezük nyomán született újjá az a hosszú telkes, elöl kontyos házakkal díszített, akkor kormos utca, amelynek most csodájára jár a világ.

A mindössze 56 nyeregtetős, tornácos palóc fészek hálásan simul a hívek adakozásából közösen épített Szent Márton-templomhoz, mint szolgáló angyalok a Megváltóhoz. A szorgalmasabbak már akkor is hosszabb házakban laktak és díszesebb ruhákban jártak szentmisére.

– Hát a ruhákkal sok bajunk volt – emlékszik vissza a marhatrágyával erősített mázolású, földes falumú­zeum jegyszedője. – Lánykoromban óránál is tovább tartott magamra venni a 8 vászonaljat, rá pedig a hímzett kasmírszoknyát, aztán az ingvállat, a főkötőt, a küszöbön pedig a lakkos csizmát. Télen még sötét volt, amikor az öltözködésbe kezdtünk, és már megvirradt, amire becsuktuk magunk után a kertkaput. Édesanyám azzal engedett el, hogy vigyázz, nehogy gyűrődjön a díszes kötény, és tartsd vissza, ha kisdolgod lenne.

Viszont nem tartották vissza a fényes gyűrűket, valamennyi ujjukra húztak egyet, mert úgy tartották, a Hollókő elnevezést a török szultán ellopott ékszerének köszönhetik. A legenda szerint az öreg török kisunokája éppen a szultán köves gyűrűjével játszott a várudvaron, amikor a hollók királya odarepült, és egy óvatlan pillanatban elragadta a mágikus ékszert. Mások szerint közönséges lányrablásnak köszönhetik a nevüket, ugyanis a szár-hegyi vár kapitánya, mivel a szomszédos uraság lánya viszonzatlanul hagyta kinyilvánított szerelmét, azzal a szándékkal rabolta el őt, hogy falak közé zárja, de két hűséges holló meghiúsította tervét, és minden éjszaka ellopta az újra felrakott zárka köveit. Egy biztos: manapság mindkét legenda ápolása sokba kerül, hiszen nemcsak az aranygyűrű drága, hanem a díszes palóc ruha is. Egy rendért akár 300-350 ezer forintot is elkér a közeli Rimóc szabómestere.

Garáb felől a felhőkön áttüremkedő napsugarak arannyal fröcskölik be a főutca vizes andezitköveit, a rügyező fák ágaira aggatott krepp-papír tojásokat, a tornácon lesben álló fehér macska bundáját, majd feljebb a műemlék cserepes háztetőket is. Akárha vadász csizmája hangyabolyra tapos, úgy riad és indul meg a céltalannak tűnő jövés-menés a felszáradt ponyvájú sátrak között, vajon mit és mennyiért lehet itt kapni.

– Mit szeretnél, egy finom szörpikét? – kérdi sírásra görbült ajkú gyermekétől az édesanya, miközben beleszippant a párás levegőbe. – Veszek neked egy limonádét, de, ugye, nem köpöd ki? Magamnak meg egy túrós lepényt, érzem az illatát.

A szelet sütemény 600 forintba kerül, és ki kell pengetni, mert a falusi árusnak nincsen kártyaolvasója, nem úgy a kalácsosnak, aki negyed kiló vaníliás kürtőst még borsosabb áron, 2400 forintért kínál. A leleményes szatócsboltos közben krétával teleírt fekete táblácskát akaszt a kerítésre: „Forralt bor kapható, 3 dl 1500 forint”. Mellettünk sovány koreai lány szemez a tarka forgatag legújabb slágerével, a „Locsolóvíz Hollókőről” feliratú kétdecis csatos üveggel. Azt mesélik, a 6 literes zománcozott locsolóvödröt jobban vitték, de a Kínában legyártatott kétezer utolsó darabja az előző napon elfogyott.

Viszont bőven töltik fel kolbásszal, saslikkal meg pácolt tarjával a gázzal fűtött sütőlapokat, miközben a bámészkodók szájában összefut a nyál, még a fehér macska is odafut a sercegésre. Némiképp étvágycsökkentők az árak, mert 10 dekányi finomság ezer forintba kerül, akárcsak az a házi füstölésű sajt, amelyiket a szomszédos Sajtházban lehet kapni. Azt mondja a tulajdonos, Horváth Gyöngyi, hogy megéri az árát, mert a portáján tartott hat tehene kiváló tejet ad, a belőle készített csemegét pedig meggyfaforgáccsal füstöli.

A csúszós köveken tolongó tömeget két luxusautó dudája ugrasztja szét, jelezve nekik, ide is szabad a behajtás, mert a bennük ülők naponta akár 20 vagy 40 ezret képesek egy falusi szobáért fizetni, míg más annak is örül, ha a valódi libatollas poroló 3000 forintos árából 200-at lealkudhat. Fogni kell a bankót, mert egy korsó sört 2000-ért mérnek, egy adag cipós palócgulyást 3500-ért, míg a birkapörköltet 4500-ért. Ehhez képest az 1400 forintos lángos kismiska.

Nyakig sáros holland bringások tekernek a templom elé, egyikük csomagtartójáról bogárszemű kisgyerek pislog a sokszoknyás lányok színes csoportjára meg egy fekete csizmás fiú ezüstgombos lajbijára. A Walesben élő magyar egyetemi tanár nyakában egy félméteres Nikon fényképezővel az első, aki habszivaccsal bélelt textilnyuszit meg kézzel festett tojásokat is vásárol, elvégre húsvét van.

Mondom is a polgármesternek, kicsit olyan ennek az egésznek a hangulata, mint amikor a hívek a templomban veszik észre, hogy otthon felejtették az imakönyvet. Azt válaszolja, amióta a turizmusból élnek, valóban nincs otthoni ünneplés, közös elmélkedés és lelki átélés, mert helyébe lépett az állandó készület és szolgálat. A százféle káprázat, mutatvány és attrakció sajnos feledtet fohászt és imát.

Azért legtöbben mégis egy olyan palóc porta előtt tolonganak, ahol a kíváncsiak láttán 15 birka és 5 kicsi bárány csörtet és béget fel, s alá a kertben. Közülük a legkisebb pára olyan ártatlanul néz és remeg, mint amelyik Jézus Krisztus urunk áldozatát és feltámadását jelképezi. Elő a bádogvödrökkel, kísérje harangszó és kacagás!