A késkészítés az egyik legősibb kézműves tevékenység, már az ősember is igyekezett valamiféle alkalmas vágó, nyúzó eszközhöz jutni. Pattintott kőkor, csiszolt kőkor, rézkor, bronzkor és vaskor: mindegyiknek megvoltak a maga kései.

A bicskának lelke is van

Szentendre még egy borongós őszi napon, a koronavírus-járvány idején is életteli, vidám kisváros képét mutatja. Mintha egy, a boldog békeidőket megelevenítő film képkockái peregnének a látogató előtt, aki éppenséggel ezt a filmet közvetlen közelről szemléli, egészen pontosan a kockakővel kirakott sétálóutcán lépdelve, egy hangosan cseverésző óvodáscsoport mögé szegődve.

Látnivaló akad itt bőséggel: éttermek, cukrászdák, ajándékboltok színesen hívogató portáljai váltakoznak, de a látogató ezúttal éppenséggel egy kevésbé szokványos cégért keres. Mint kiderül, ösztönösen jól döntött, amikor az óvodáscsoport mögé szegődött. Egyszer csak vékony kis hang kiált fel: „Oda nézz, mekkora hatalmas bicska!” Megérkeztünk a Késes­házhoz, a bicskakedvelők „szentélyéhez” – ahogyan a sok-sok visszatérő vásárló és gyűjtő emlegeti a helyet. El sem lehet téveszteni: a portál előtt hatalmas míves bicska függ, és hirdeti, mivel foglalatoskodnak odabenn.

Szankovits Tibor és fia, Örs államfőknek is készítettek már míves késeket. Fotó: Kállai Márton

Ez nem egy közönséges bolt, sokkal inkább műhely, kiállítóterem, múzeum, a bicskakedvelők Mekkája, valóságos szentély – magyarázza apa és fia, Szankovits Tibor és Szankovits Örs. Tibor a népművészet Pro Cultura díjas mestere, Örs népi iparművész. Számtalan fórumon elismert tevékenységükről megannyi rekvizitum árulkodik a helyiségben: a falakon oklevelek, okiratok, rajzok, festmények, a tárlókban pedig fényképek hirdetik a család szakmai sikereit.

Iparmíves darabok

Az egyik fotó Szankovits Tibor 2008-ban kiérdemelt Pro Cultura díjáról emlékezik meg: a középen álló mester egyik oldalán Glatz Ferenc, a Magyar Tudományos Akadémia egykori elnöke, a díjat átadó kuratórium vezetője mosolyog ránk a múltból. Jó hírverés ez a nemesen megmunkált használati tárgyaknak, ugyanakkor hamar kiderül, hogy akárcsak a jó bornak, úgy a jó bicskának sem kell igazán a cégér, hiszen napjainkban egyre többen fedezik fel maguknak az egyedi és időtálló holmik értékét, és kialakult egy olyan vásárlói réteg, amely körében valóságos reneszánsza van manapság a kézműves kakasos bicskáknak.

Mert a legtöbb pengén az alkotók neve mellett ott virít a kovácsolt kakasos védjegy, amely a ’80-as évek óta a Szankovits család leggyakrabban alkalmazott díszítő motívuma. Mindez akkor derül ki, amikor az idősebb mester, Tibor a fotózáshoz rendezgeti a szebbnél szebb késeket, mi pedig fiával, Örssel félrehúzódunk, és a mesterségükről beszélgetünk:

– Mi népi iparművészek vagyunk. Ez a fogalom érinti az iparművészetet, a képzőművészetet és a népművészetet is, de végső soron mégiscsak egy önálló műfaj, amely azt jelenti, hogy a magyar hagyományokból merítkezünk, miközben olyan új alkotásokat hozunk létre, amelyek a modern kor elvárásainak is megfelelnek, de nem rúgják fel a hagyományokat és hűek a magyar bicskakészítés gyökereihez.

A mester és fia felmenőik szerszámait használják ma is. Fotó: Kállai Márton

– Hány generáció óta végzik ezt a mesterséget?

– Ameddig vissza tudtuk vezetni a családfát, egészen az 1800-as évek kezdetéig, anyai ágon minden ősöm késkészítéssel foglalkozott.

– A gyorséttermek világában azt gondolhatnánk, semmi szükségünk efféle holmikra. Miért vásárolnak manapság bicskát az emberek?

– Csakugyan, megjelentek a gyűjtők ezen a területen is; vannak olyanok, akiknek tíz, húsz, harminc, netán több száz bicskája is van a gyűjteményükben. Akad köztük, aki mindennap másik bicskát vesz elő a vitrinjéből, azt használja egész nap, azzal is falatozik, míg mások egész életükben egyetlen saját bicskát használnak, miközben a többihez csak fehér kesztyűben mernek hozzányúlni, hétvégéken ápolgatják őket, lekenik olajjal, gyönyörködnek bennük. Mi pedig nagyon sokat köszönhetünk ezeknek a gyűjtőknek, hiszen a tevékenységükkel ennek az egyébként kihalásra ítélt mesterségnek a fennmaradását segítik.

Ugyanakkor az itteni bicskák elsősorban használatra készülnek. A mesterek elsődleges célja, hogy jól működő, ergonomikus darabokat készítsenek, vagyis olyanokat, amilyenek a magyar kések mindig is voltak. Mindemellett azért szépek, veretesek, cizelláltak a kezük alól kikerülő darabok, hogy mindegyiket öröm legyen kézbe venni.

A míves bicskák, kések tehát a vásárokban terjedtek, és az elismert késes mesterekről már a XVI. századból maradtak fenn írott feljegyzések… Fotó: Kállai Márton

Hiszen a bicskák nem néhány évre szólnak, hanem akár több generációra, ha megbecsülik őket. És ha majd egyszer az unoka megörökli, azt fogja mondani, ni csak, a nagyapámnak milyen jó ízlése lehetett! Ezeket nem a fogyasztói társadalom folyton változó igényeinek a kielégítésére készítik, ezek végigkísérnek egy életen át.

Minden rendes embernek van kése

A jószívű juhász a magyar népmesében bizony – amúgy mi sem természetesebb módon – elővette a csizmaszárából a csillagos nyelű fehérvári bicskáját, megfogta a kis bárányt, levágta, majd megfőzte paprikásnak.

Vagyis a magyar emberek mindennapjaihoz régóta szorosan hozzátartozott a bicska és a bicskaviselés – tudtuk meg Tátrai Zsuzsanna néprajzkutatótól, aki felidézi, hogy a fiúgyerekek már kiskorukban országszerte játszották a bicskázás különféle fajtáit, amelyekben többnyire csak annyi volt a közös, hogy mindegyiknek a bicska volt az eszköze. A legáltalánosabb játékmód az egyszerű földbe dobás volt: a bicskát úgy kellett ledobni, hogy hegyével a földbe fúródjon. Akinek sikerült, nyert, akinek nem, az veszített.

De a bicska a férfivá válás szimbóluma is volt. A suhanc akkor érett ugyanis legénnyé, amikor kaszával ki tudta vágni a rendet, és olyankor, első kaszássága után hozott neki az apja a vásárból kaszát, pipát és bicskát – vagyis a férfilét szükséges szimbólumait. Hiszen „minden rendes embernek van kése” – tartották felmenőink.

A míves bicskák, kések tehát a vásárokban terjedtek, és az elismert késes mesterekről már a XVI. századból maradtak fenn írott feljegyzések. Olyan nagy becsben tartották őket, hogy a korabeli dokumentumok tanúsága szerint a hortobágyi vásárban például legendák keringtek arról, hogy ha késett a késes, akkor a férfiak még a kocsmába se mentek be addig, amíg meg nem érkezett a portékájával, és meg nem vették tőle a szükséges eszközeiket.

A kés a táplálkozásban is mindennapos és nélkülözhetetlen eszköz volt. Jól ismerjük például napjainkban is a bugylibicska szót, ám a jelentését már kevésbé – teszi hozzá Tátrai Zsuzsanna a Néprajzi lexikon szószedetét idézve, amely szerint a bugylibicska, vagyis a „bugyli” voltaképpen egy olcsó, fanyelű zsebkés, pengéje rendszerint gyenge minőségű fémből készült, alakja hosszúkás háromszög, amely nem is rugóval csukódott, hanem egyszerűen bele lehetett hajtani az esztergált, festett fanyélbe.

Ezt a mindennapos használati tárgyat falatozásra, farigcsálásra használták, és nem a csizmaszárban hordták, mint általában a komolyabb késeket, hanem összecsukva, a zsebben. Amúgy a bugyli nevének eredete ismeretlen, mindössze a múlt század első feléből említik írásos források.

És ne feledkezzünk meg a bicskával kapcsolatos szólásokról sem – teszi hozzá végül Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató. Hiszen a mai fülnek sem idegen, amikor felháborodunk valamin, hogy attól „kinyílik a bicska a zsebünkben”, vagy ha nem sikerül a tervünk, akkor úgy érezzük, hogy „beletörött a bicskánk”. No és persze az is megesik olykor velünk, hogy valakinek a beszédét (vagy írását) egyszerűen „bicskanyitogatónak” tartjuk.

Bicskába rótt Aranybulla

Van itt a kiállítóteremben mindenféle bicska: kezdve az egyszerűbb kivitelű bugylibicskával, folytatva a fejes görbével, a maskarával, a rác bicskával, a mitri bicskával, a szalonnázóval, egészen a pecsétnyo­móig. Hamar kiderül a látogató számára, hogy sehol a világon nincsen olyan gazdag bicskaforma-kultúra, mint Magyarországon.

Szankovits Tibor ragaszkodik a régi műhelyéhez, hiszen évtizedekkel korábban ott tanulta meg a mesterséget. Fotó: Kállai Márton

Ám az alkotóműhely egyik legérdekesebb darabja magát Szentendrét idézi meg. Egészen pontosan nem is a városkát, hanem a névadóját, Szent Endrét, akiről Szankovits Tibor kötelességének érezte, hogy megemlékezzen, hiszen – mint mondja – Szentendre a legtöbb ember számára egy csinos kis városka a Duna partján, miközben a település nevét kiejtve csak kevesen gondolnak királyunkra, Árpád-házi II. Endrére, vagyis Szent Endrére.

Ő volt az, aki 1222-ben kiadta az Aranybullát, a magyar alkotmány egyik legjelentősebb dokumentumát, az aranypecséttel ellátott ünnepélyes oklevelet, amely védte az őslakosság, a különböző társadalmi rétegek jogait, és megfogalmazta az állam működésének alapvető normáit.

– A míves bicska Szent Endre dicsőségére nem kevesebb mint két esztendeig készült – mondja az alkotó, aki ettől a kiállítási darabtól semmi szín alatt meg nem válna. Aki viszont látni is szeretné, megteheti, nosza, kerekedjen fel Szentendrére!

Szegzárdi műhelylevél

És ha már történelem. A műhely falán bekeretezve egy jószerivel nem is elsárgult, sokkal inkább elbarnult okirat hirdeti büszkén az 1883-as év „márcziusából”, „Szeg­zárdról” keltezve, hogy Tibor ősi késes családba, a Börcsök famíliába házasodott. Felesége felmenője, Börcsök József így tudatta csaknem másfél évszázaddal ezelőtt üzlete meg­nyitását:

„Van szerencsém uraságodnak becses tudomására juttatni, miszerint Szegzárdon Széchényi utcza 1. szám alatt Timár János-féle házban késes üzletet rendeztem be.
Ajánlom szolid kiállásu, jó minőségű, tartós munkáimat. Készleten tartok mészáros-, szakács-, szúró- és konyhakéseket; szabó- és vászonollókat többféle alakban; zsebkéseket egyszerűbb és finomabb kivitelben nagy választékban.

Különösen ajánlom asztal páros késeimet, melyeket kitűnő anyagból és csinos alakzattal, bármiféle nyéllel készítek; végül legfinomabb aczélból készített beretvákat és szerzám­késeket.
(…)

Becses pártfogását tisztelettel kérve, vagyok alázatos szolgája:
Börcsök József
műkéses köszörüs”

Filckorong szalonnazsírral

A bicskás mesterséget a család azóta is generációról generációra adja. Tarolhattak Európában világégések, a szakma szeretete mindvégig apáról fiúra szállt, és a Késesház nap­jainkban is a szakma iránti elkötelezettséget hirdeti. Manapság persze a koronavírus-járvány okoz kihívást, de Szankovits Örs erről azt mondja, hogy hiába maradoznak el a hazai és külföldi gyűjtők, ők bizony bíznak a régi időkben.

Nemzedékek követik egymást e szép mesterség művelésében. Fotó: Kállai Márton

Tudni illik, hogy ők az interneten nem kereskednek, hiszen a bicskavásárlás személyes dolog, a kést kézbe kell venni, forgatni, barátkozni vele, és a bicska így találja meg a gazdáját. (Lám, még Jimmy Carter egykori amerikai elnök is személyesen látogatott el hozzájuk, hogy válasszon magának szalonnázó bicskát.)

Amíg a világ visszaáll a régi kerékvágásába, a régi családi műhelyben tradicionális eszközökkel, a nagyapától megörökölt egyszerű szerszámokkal dolgoznak.

Náluk nincsen eszterga, csiszoló- és gravírozógép, inkább a kézi munkát, a nagyapa reszelőarzenálját részesítik előnyben. A bicskák minden részének végső kidolgozását csiszolóporba mártott parafa és filckorongokkal végzik, amelyeket faggyúval és jó magyar szalonnazsírral kennek.
Így lesz a bicskának tán lelke is.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.