Ha egy magyar háziasszony megkavarja a rántást, a művelethez minden bizonnyal mátrakeresztesi fakanalat használ. A három hegyi patak találkozásánál fekvő, háromszáz lelkes falucska ősi hagyományát ma már csak négy család viszi tovább, gépesített gyártással naponta akár több ezer darabot képesek előállítani.

A fakanál fellegvárában jártunk...

Mátra alján, faluszélen, a települést jelző tábla melletti beszögellésben méretes farönkök tornyosulnak. Megpillantva nem is tudok másra gondolni, mint a fakanálkészítőkre, akiknek láthatóan bőven lesz alapanyaguk.

Errefelé még manapság is sokaknak ad megélhetést az erdő, évszázadokra visszanyúló története van annak, hogyan hasznosítják a kitermelt fát. Például a település ősi helyén álló üveghutát fűtötték vele, amelyet az 1740-ben Morvaországból ide érkező Dalmata Ferenc ciszterci szerzetes létesített a hegyi patakok közelében.

Később a népesség a jobb megélhetés reményében lejjebb vándorolt a falu mai területére. Mátrakeresztesnek 1937-ben nevezték el. A hangulatos helység aranykora azonban fokozatosan lejárt, mára megszűnt az óvoda, az iskola, bezárt a posta, az élelmiszerbolt, közigazgatásilag pedig Pásztóhoz került, noha elhelyezkedését, életformáját és egyéb jellegzetességeit tekintve megérdemelné az önállóságot.

Csak hát megváltozott a világ, a lakosság száma is megfogyatkozott, éppen eléri a háromszázat. Pedig a völgyben mindig szorgos emberek éltek, generációról generációra szálló kézművességből tartották el magukat. Messze földön híres az itt készülő fakanál, így kissé érthetetlen, hogy ennek turisztikai vonzerejét alig használták ki.

Kész munkák az ablakban… Fotó: Kállai Márton

Ám az utóbbi időben mintha mozgolódnának a fakanál fellegvárában. Körbenézve a faluban, egyre több felújított parasztházat látni, ahová tulajdonosaik pihenni jönnek. Egy hatvani család megmentette a pusztulástól az erdei patak partján álló valamikori vadászlakot, amely évtizedeken át templomul szolgált, az épület most modern szállodaként írja tovább történetét.

Tavaly decemberben újranyitották a központban lévő vendéglőt, ahol már szálláslehetőséget is kínálnak. Ugyancsak az elmúlt évben lett kész a falumúzeum, abban a régi parasztházban, melyet a pásztói önkormányzat vásárolt meg erre a célra. Király Károlyné Rózsika néni a helytörténeti gyűjtemény ajtajában vár.

– Ez a tornácos épület a szüleimé volt – invitál beljebb a hetvenkilenc esztendős asszony. A szomszéd telken lakik, nem kell sokat gyalogolnia, hogy kinyissa a múzeumot az arra tévedő turistáknak. A konyha közepén állunk, jobbra tisztaszoba, balra spejz. Az eredeti berendezés (bútorok, textilek, tárgyak) nagyobb részben Rózsika néni tulajdonát képezik, de ő a többiről is meg tudja mondani, ki és mikor adta a közösbe. Elég hamar a fakanálkészítésre terelődik a szó.

– Akik nem jártak el a bányába dolgozni, azok az erdőben favágással, szénégetéssel foglalkoztak vagy fakanalat csináltak. Én tizenkét évesen apám indítványával kezdtem bele. Ahogy hazaértem az iskolából, már ülhettem is a húzóbakra, a lábam el sem érte a taposót. Ebben nőttem fel.

Errefelé munka is a hagyomány. Fotó: Kállai Márton

Azt gondoltam, Rózsika néni kérés nélkül bemutatja, hogyan készül a kézműves fakanál. Hát, nagyot tévedtem! Hosszas kérlelés és némi leleményesség árán végül azért célba jutok. Először a pajtában berendezett alkalmi műhely eszközeiről faggatom, majd amikor következhetne a tényleges munka, arra kérem az asszonyt, tanítsa meg nekem, hogyan kell fakanalat készíteni.

Gondolta, most próbára tesz, így rögtön a fűrészeléssel indít, hátha beletörik a bicskám. Kézbe vesszük a méretre vágott bükkfahasábot, amin már ott van a lapolás után ceruzával körberajzolt, módlának nevezett fakanálminta – ebből a hasábból kettő jön majd ki –, ezt kell kettéfűrészelnem.

Hamar belelendülök, de nem lehet valami tökéletes a munkám, mert a többi fázist inkább Rózsika néni végzi el. Nyakalás és nagyolás után felpattan a húzószékre, ahol a fakanál feje és nyele szögletes éleinek lekerekítése következik az erre alkalmas eszközökkel.

Az alsószéken zajlik az ásás, vagyis egy íves célszerszámmal történő mélyítés. Utána jöhet némi csinosítás: fejkaparás, szárkaparás. Sosem hagyható el a sparhelt, ahogy ott mondják, a masina fölötti szárítás, csak utána kezdődhet a dörzspapírral, vagyis a suholóval való csiszolás.

– Egy nap ötven-hatvan darabot is elkészítettem – mondja Királyné, miközben lesöpri kötényéről az apró forgácsokat. – Hajdanán a faluból zsákszámra vitték lovas kocsival a pásztói állomásra, onnan meg a fővárosba. Azóta sincs jobb a keresztesi fakanálnál!

Sajnos egyre kevesebben vagyunk, akik még ismerjük ennek a kézművességnek a fogásait. Ezt nem lehet megtanulni, erre születni kell. Különben a mai fiatalokat már nem is érdekli! Az én gyerekeim sem folytatják, a lányom maszek pék, a fiam kamionos.

Azzal köszönök el Rózsika nénitől, hátha bekopogtat hozzá egyszer egy gimnazista lány, aki fakanalat szeretne faragni.

– De nagy fát mozgat maga! – válaszolja szellemesen. – Fel se tudna ülni a bakra! És az is könnyen lehet, még sosem volt fakanál a kezében…

Király Jenő mindent tud a faluról és a fakanálról. Fotó: Kállai Márton

Mátrakeresztesen régen alig akadt olyan család a faluban, amelynek ne lett volna valamiféle köze a fakanálkészítéshez. A fél világot, de legalábbis az egész országot innen látták el ezzel a konyhában nélkülözhetetlen használati cikkel. Napjainkban csupán négy família folytatja az egykori mesterséget. És persze nem kézzel dolgoznak, hanem gépekkel. Közéjük tartozik Király Jenő, akinek főutcai birodalmába kopogtatok be.

– Jól emlékszem azokra az időkre, amikor még áram sem volt a faluban – fürkészi a múltat a hetvennyolc esztendős férfi az egykori istállóból kialakított műhelyében. – A szomszédok ráérő idejükben összejöttek, elbeszélgettek egymással, viccelődtek, közben meg faragták a kanalakat. Nagyapám, apám is köztük volt. Tőlük lestem el a titkokat.

Sokáig próbálgattam, eleinte sok selejt került ki a kezem közül, de aztán belerázódtam. Úgy megszerettem ezt a munkát, hogy máig nem hagytam abba. Húsz éven át dolgoztam az Erdei Termék Vállalatnak, rajtam kívül még huszonhét kézművessel voltak kapcsolatban. Mutattak egy mintapéldányt, milyet kér a külföldi megrendelő, azt kellett legyártani. Csak minőségi munka jöhetett szóba, mert a legkisebb hiba miatt is visszaküldték a szállítmányt. Vitték Németországba, Angliába, Dániába, Hollandiába.

Király Jenő műhelye. Fotó: Kállai Márton

A rendszerváltás bedarálta a jól fizető vállalatot is, helyébe káefték léptek, de attól kezdve már semmi nem volt olyan, mint annak előtte. Pedig Jenő bácsi akkorra már gépesítette a munkafolyamatot, maga kísérletezte ki, milyen eszközök kellenek hozzá. A kanyarításhoz a keskeny fűrészlapot találta a legmegfelelőbbnek, a kanál fejének kivágásához marógépet konstruált, a kéttengelyű szerkezetet pedig két műveletre tette alkalmassá: megformázza a nyelet és ásással kialakítja a mélyedést.

A fakanál elkészítéséhez tizenhét fogásra van szükség. A kínálat mérettől és formától függően sokféle lehet: létezik babakanál (15 cm), rántókanál (30 cm), gancakanál galuskaféle ételhez (40 cm), lekvárfőző kanál (60 cm), lyukacsos kanál, disznóvágáskor a zsír leszűréséhez (100 cm), és kívánságra extrém méretek is készülnek, ilyen például a péklapát.

Aztán létezik egyenes, lyukas, teflon, keverőkanál vagy éppenséggel szélesebb, keskenyebb, laposabb, netán vastagabb, vékonyabb, művészibb. Mindenki másfélét szeret, nem úgy, mint Gombóc Artúr, akinek bármilyen csokoládé jöhet, legyen az kerek, szögletes vagy lyukacsos.

– Beleöregedtem már – legyint Király Jenő a kapuban. – Még sincs olyan nap, hogy ne térjek be a műhelybe. Néha a gépeket is beindítom… Csak azért, hogy lekössem az időmet. Gyakran jönnek kíváncsiskodók is, mesélek nekik a fakanálkészítésről. A végén megajándékozom őket pár darabbal, de nem kérek érte pénzt, megelégszem azzal, hogy látom az örömüket.

Sándor Attila munkában. Fotó: Kállai Márton

Sándor Attila a maga harminckét évével a fakanalasok fiatalabb nemzedékét képviseli. Eredeti foglalkozása asztalos, a hagyományőrző mesterséget édesapjától leste el, ő pedig az apósától. Együtt dolgoznak: az apa gyártja a portékát, a fia pedig értékesíti.

Tízévnyi tapasztalata van már, főleg nagykereskedőkkel áll kapcsolatban. A fakanálkészítés minden mozzanatát gépesítették, termékeik kifogástalan minőségűek. Nem úgy a hamisítványok, azok kibolyhosodnak, „csepüsek” lesznek. A műanyagból gyártott kínai fakanalak pedig egyenesen istenkísértésnek számítanak!

– Ahhoz, hogy valamennyi hasznunk legyen, napi ötszáz–ezer darab fakanálnak kell legördülnie a gé­peinkről. Ha úgy adódik, én is beszállok a munkába – meséli Attila édesapja műhelyében, miközben előző riportalanyaimhoz hasonlóan ő is bemutatót tart.

– Nem árt odafigyelni a kiadásokra, hiszen az alapanyagként használt bükkfa nagyon drága, így hát üzleti tervet szoktam készíteni. Szerencsére az évek során kialakultak már a partneri kapcsolataink, nemcsak az egyik hazai üzletláncnak szállítunk, hanem külföldre is eljutottunk már. Leginkább a közepes méretű kanalakat keresik, de mindenféle méretben tudunk gyártani.

A fakanál elkészítéséhez tizenhét fogásra van szükség. Fotó: Kállai Márton

Árakról nem szokás beszélni, az érintettek szemérmesen hallgatnak. Az tény, hogy a gépi fakanalat kevesebbért lehet eladni, mint amelyiket kézzel készítik. A faluban ismerik egymás árlistáját, arra viszont nincs garancia, hogy mindenki ugyanazon összeget kér darabonként.

Aki olcsóbban adja a portékáját, lehet, hogy jól jár, de a többiek hátrányt szenvednek. Sajnos a viszonteladókkal sem tudnak mit kezdeni. Régebben ellepték a falut a román vásározók, zsákszámra vették-vitték a fakanalat, amit aztán ötösével csomagolva sajátjukként árultak a piacon.

– Vannak egyedi kivitelezésű termékeink is. Ezeket egyszer felismertem a vásárban. Sokáig nézegettem őket, nem akartam hinni a szememnek. Rám szólt az árus: fiatalember, talán nem tetszik a fakanál? Én meg visszakérdeztem: ki gyártja ezeket? Természetesen mi! – hangzott a válasza. Ugyanilyen párbeszédben a Balatonnál is volt részem. Az a baj, hogy a mátrakeresztesi fakanál szabad préda, a mai napig nincs levédetve a termék.

Az is probléma, hogy a fakanálfaluban nem lehet fakanalat vásárolni. Sándor Attila erre alapozva ezen a nyáron kezdi vállalkozását, a falu központi parkolója melletti családi háza kapujában állít fel egy bódét, ahol saját kanalaikat fogja árusítani. Az engedélyei már megvannak hozzá.

Vadászháznak épült, templom lett, ma hotel. Fotó: Kállai Márton

Mátrai fakanál néven elindult a honlapja is, ahol részletesen tájékoztatja leendő vevőit faműves manufaktúrájáról és termékeinek sokaságáról.

A parkoló másik végében nemrég újra kinyitott a korábban csődbe jutott Óvár étterem, immáron Fakanalas csárda és fogadó néven várja vendégeit. Szabó Attila üzletvezető bízik abban, hogy az erre járó kirándulók közül sokan betérnek majd hozzájuk.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.