A falusi ács hálás fia

Hogyan lesz egy bakonyi fiúból pesti történész? Miért kellett doktori végzettséggel Skóciában mosogatóként dolgozni? Milyen a kapcsolata a szülőfalujával? Ezekre a kérdésekre is választ kaptunk Nyári Gábortól, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgatójától.

LakóhelyemFranka Tibor2022. 06. 14. kedd2022. 06. 14.

Fotó: Katalin_Darnay

A falusi ács hálás fia Fotó: Katalin_Darnay

– Fütyül a városi trendire, amikor büszkén vallja, hogy sváb parasztgyerek. Duplán bátor kiállás, hiszen a kommunizmusban úgy üldözték a svábokat, akár annak idején a híres bakonyi betyár Sobri Jóskát.

– A bakonyi és a sváb jelzők teljesen stimmelnek, mert akik ott élnek, valóban tisztességes földművelő, illetve más szakmákat gyakorló dolgos emberek, például az anyai dédnagyapám malmot üzemeltetett, de volt bányász is a családunkban. Kétségtelen tény, hogy a XX. század történelme kegyetlenül megtaposta a sváb közösségeket is, rányomva hátrányosan megkülönböztető bélyegét örökölt identitásunkra, mindennapi életünkre.

– Fiatal korát tekintve a szüleitől, illetve mások hallomásaiból tudhatja, milyen is lehetett valójában a második világháború után végrehajtott sváb kitelepítés.

– Igen, hallomásból, de nagyon élénken bevésődött már gyerekkoromban az emlékezetembe, mivel a családunk nagy részét 1945 után kitelepítették Drezda környékére. Kizsuppolták volna a többieket is, de az utolsó marhavagont, ahová betoloncolták őket, az indulás előtti percekben – ma sem tudjuk, hogy miért –, lekapcsolták a szerelvényről, így maradhattak itthon.

– A városlődi kisiskolás környezetében és az ajkai kohók árnyékában nem tolongtak könyvtárak, ismeretterjesztő klubok, sőt pesti okosok sem, honnan hát az indíttatás?

– Édesapám ácsként dolgozik a mai napig, édesanyám ápolónőnek tanult, de családi okok miatt a helyi postán, később pedig gyárban dolgozott, vagyis a mi katolikus és hívő családunkban rajtam kívül más nem érdeklődött komolyabban a történelem iránt. Az én választásomban nagy szerepet játszott a helyi svábság története, az a képtelenség, hogy a famíliám felét kitelepítették, akik hiába beszéltek magyarul, haza sem jöhettek. Például Mári néni nem sokkal a halála előtt, az 1990-es évek elején látogathatott először és utoljára a szülőfalujába.

Akkor még kisgyerekként nem értettem, hogy ez miért volt így, de az évtizedek után találkozó családtagok örömére és sírására tisztán emlékszem. Még alsó tagozatos iskolás voltam, amikor az otthon fellelhető könyveket, illetve a szüleim padláson talált iskolai történelemkönyveit már végigolvastam, mert izgatott, hogy mi miért történhetett. Érdeklődésemet látva, szüleim gyorsan vettek nekem néhány újabb, 1990 utáni kiadványt, így nem hagytak annyira mély nyomot a ’70-es évek tankönyvei.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy 10 évesen nem tűzoltó, focista, autóversenyző, hanem történész akart lenni?

– De igen, én amióta az eszemet tudom, történész akartam lenni, persze arról, hogy melyik korszakot választom, csak a középiskolában döntöttem, nem véletlenül a XX. század mellett.

– Mit szóltak hozzá az osztálytársai, kilógott a sorból?

– Nem lógtam ki a sorból, mert a mi 1300 lelkes kis falunkból csak az én osztálytársaim közül elég sokan mentek tovább gimnáziumba tanulni, többen később sikerrel diplomát is szereztek.

– Következett a veszprémi Padányi Katolikus Gimnázium, ahová még naponta ingázhatott, de a Pázmány Péter egyetemre történő sikeres felvételit követően már a falut is ott kellett hagynia. Volt önben szorongás a nagyképű Pest miatt?

– Nem annyira szorongás, inkább vára­kozás, bizonyítás és lelkesedés volt bennem, hiszen 18 évesen az ember úgy érzi, ide nekem az oroszlánt is. A mai, 35 éves fe­jemmel már jobban tartanék a fővárostól meg az egyetemi körülményekről, attól, hogy egy kis táskában hurcoljam az életemet. A szüleim is féltettek, főleg anyukám, apukám meg úgy volt vele, fiatal korában ő is odatette magát, akkor a fia miért ne. Persze ők is, én is alig vártuk a hétvégéket, amikor otthon lehettem.

– Nem mondták, hogy kisfiam, olyan állás kellene neked, amivel pénzt is tudsz keresni? Miből fogsz megélni?

– Nem, és én nagyon hálás vagyok nekik, mert amivel tudtak, támogattak, mögöttem álltak, bíztak bennem. Volt Városlődön olyan tanár, aki azt mondta, hogy egy ács fia ne akarjon gimnáziumba menni, elegendő a szakiskola. Attól kezdve még jobban tanultam, hajtottam és dolgoztam. Ez évekig egyfajta bizonyítási kényszer volt, mára részben feloldódott, de nem tűnt el teljesen.

Nyári Gábor: „...amióta az eszemet tudom, történész akartam lenni...” Fotó: Darnay Katalin

– Amikor hazament, kihúzta magát a faluban?

– 2015-ben, miután a Teleki Pál miniszterelnökről írt könyvem megjelent, rendeztek Városlődön egy író-olvasó találkozót, ahová sokan eljöttek, és ez jólesett. Furcsább eset volt, miután a doktorit is megszereztem, a falu végén lakó roma fiú, a Cigány Robi, aki addig tegezett engem, elkezdett magázni. De az emberekhez, közösséghez való viszonyomon ez nem változtatott. A tavalyi évben pedig a középiskolához köthető szép élményben volt részem. Kurátora voltam a Magyar Világ 1938–1940 elnevezésű kiállításnak, amelyet a Nemzeti Múzeum után Veszprémben rendeztek meg. A volt gimnáziumom diákjai – egykori osztályfőnököm, a ma igazgatói tisztséget betöltő Szabó László Miklós kíséretében – nagy számban tekintették meg a tárlatot.

– Egyetemi évei alatt ismerkedett meg ­leen­dő feleségével, és kapott szakmai útravalót fiatalon elhunyt tanárától, Földesi Margittól.

– Sokakkal ismerkedtem meg az egyetemen, de a legfontosabb „találkozások” az említett hölgyekkel voltak. Végzős voltam, amikor a feleségem elkezdte az egyetemet, vele úgy ismerkedtünk meg, hogy közös albérletben laktunk. A kapcsolatunkból 2015-ben házasság lett. Szakmai téren pedig elsősorban Földesi tanárnőnek köszönhetem, az ő lelkesedésének, szakmai tudásának, hogy a Horthy-korszakot, benne Teleki Pál életét kezdtem el mélyebben kutatni. Gitta hatalmas űrt hagyott maga után, személyisége és tudása egyaránt nagyon hiányzik a történészek közösségéből.

– Megvolt a kutatási irányultság, a családi háttér és boldogság, mégis Skóciában kötöttek ki. Miért?

– Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen dolgoztam a Terror Házában, az Antall József Tudásközpontban, és több kutatásban is részt vehettem. Sajnos, miután a Teleki-monográfiám megjelent, és a doktorit végeztem, aközben elfogyott körülöttem szakmailag a levegő, ráadásul anyagilag is nehéz helyzetbe kerültünk. Nem volt más lehetőség, a feleségemmel két évet Skóciában töltöttünk, egészen más munkát végezve. Nem mondanám, hogy Nyugaton jobb vagy rosszabb élni, egyszerűen más.

– Egy magyar történészházaspár mihez kezd Skóciában?

– Magam étteremben mosogattam és pincérkedtem, a feleségem pedig egy könyvesboltban dolgozott. Hiába volt doktorim, angoltudásom, amikor segédlevéltárosnak jelentkeztem, megsúgták, hiába tetszetős az önéletrajzom, nem fognak felvenni. Próbáljam meg 5-10 év múlva. Ezek után eldöntöttük, hogy örökké nem szeretnénk beosztottak lenni, inkább nyitunk egy macskakávézót, mert szeretjük a cicákat – Pestről is vittünk magunkkal egyet, aztán kettővel tértünk haza. Szerencsére időben szólt közbe a gondviselés, mert 2018 késő tavaszán, azon a napon, amikor megkaptuk a banki kölcsönről szóló jóváhagyást a vállalkozáshoz, megcsörrent a telefon, és Kásler Miklós professzor úr hívott. Vele korábban már volt lehetőségem együtt dolgozni a Nemzeti Nagyvizit könyvsorozaton, és miniszterként azt ajánlotta, legyünk a tanácsadói. Óriási öröm volt és megtiszteltetés.

– Így lett a skót macskából magyar, de miként lett a 34 éves tanácsadóból intézeti főigazgató?

– A miniszter úr mellett kizárólag aktuálpolitikától mentes szakmai munkát végezhettem, azt hiszem, hogy már ez is kivételes eset. De elsősorban mindig is kutatóként képzeltem el a pályám, ezért hatalmas megtiszteltetés volt, amikor Bíró Zoltán tanár úr nyugdíjba vonulása után pályázhattam a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum megüresedett főigazgatói tisztségére. Nagy és fontos kihívás, hiszen a rendszerváltás önmagában nehezen értelmezhető, ezért az egész XX. századot kell a fókuszba helyezni és kutatni, különben lehetetlen értékelni annak a jelentőségét, hogyan mentünk át a kommunista diktatúrából a parlamentáris demokráciába. Eddig csaknem 60 kiadványunk jelent meg, számos rendezvényt, konferenciát jegyzünk, valamint a közép- és felsőfokú oktatást segítő tematikus oldalt működtetünk.

– Van visszajelzésük a fiatalok eléré­séről?

– A szakmai tevékenység mellett a társadalmi érdeklődést is igyekszünk kiszolgálni, ide soroljuk a fiatalokat és az idősebbeket is, hiszen utóbbiak közül sokaknak a rendszerváltás elsősorban személyes élményt jelent, ezért az ő segítségükkel tehetjük teljesebbé közös történelmünket, ami aztán az identitásunk részét képezheti.

– A jövőre tízéves intézet 2021 óta a Le­zsák Sándor vezette Népfőiskola Alapítványhoz tartozik, ami ön szerint mérföldkövet jelent a jövő szempontjából.

– Ez az új struktúra az eddigieknél is nagyobb szabadságot biztosít számunkra, ráadásul Lakitelek a rendszerváltás egyik szimbolikus helyszíne, amelyhez bizonyos fokon minden ellenzéki csoport kötődik, Lezsák Sándor elnök úr pedig a rendszerváltás egyik szimbolikus alakja. Az ő személyisége garancia a tárgyilagos és minőségi munkavégzésre.

– Röviden, de bejártuk Veszprémet, Piliscsabát, Pestet, Skóciát, Lakiteleket. Marad-e idő a szülőkre és Városlődre?

– A szüleim nemrég beköltöztek a falusinak túlzással sem nevezhető bányászvárosba, Ajkára, ezért, amikor meglátogatjuk őket, elugrunk a feleségemmel Városlődre, emlékezni kicsit a gyerekkoromra.

– Akkor végleg pesti gyerek lett?

– Nem, igazi kötődésem a falumhoz van, a szülői házhoz, most is kívülről tudom az összes utca nevét. Budapest fontos helyszín az életemben, hiszen itt dolgozom, itt lakunk kertvárosi környezetben, ez valamicskét kárpótol a vadregényes Bakonyért.

 

Ezek is érdekelhetnek