Egy egész élet kellett ahhoz, hogy felkészüljön erre az egyetlen és megismételhetetlen előadásra.

A nagy mutatvány

Egész életében a nagy mutatványra készült. Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett. A körülötte lévő világból még csak fényeket és árnyakat látott, elmosódó hangok formálódtak dallamokká; és járni, beszélni is alig tudott, amikor a lelke mélyén már tudta, egyszer eljön az ő pillanata. Ami csak az övé lesz, senki másé.

Amikor a fények megdermednek, üresen csendülnek a hangok, és a szél, az örökkön fújó, a folyó, a lustán rohanó egy lesz az út porával, a csillagok vacogásával, a nap sugarainak remegésével. Sejtjeiben érezte, hogy így lesz, mert másként hogyan is lehetne, csak azt nem tudta, hogy amikor már képes lesz beszélni, hogyan mondja el mindezt; hogyan írja le szavakkal, mutassa meg képen, öltse szimfóniába úgy, hogy más is értse. Hogy más is megértse.

De a nagy mutatványok, a mutatványok mutatványának lényege a fejlődés. Az utánozhatatlansága, az egyedisége miatt. Ennél személyesebb és személyre szabottabb sors nincs is. Hogyan is létezne? Különösen úgy, hogy évek, évtizedek munkája kell hozzá. Átvirrasztott hajnalok sora. Hulló esőcseppek koppanása.

Krétazaj, biciklikerék surrogása, borjak szuszogása. Elnyújtott sóhajok, felfeslett szövetek. Szirénák búgása, tapsok vihara, hangyák araszolása. Mert végül is mi másról szól az élet, mint megszegett kenyerek sercegéséről vagy egymáshoz érő ajkak csöndjéről. A kimondott szavak mögött bújó pengék pendüléséről. A szegycsont mögött gyűlő szomorúságról. A cipők talpáról levakart emlékek nyomorúságáról.

Miközben csak élni kellene hétfőről keddre virradóra, pénteken várva a szombatot. Lehetőleg úgy, hogy a napok ne olvadjanak egymásba, mindegyikre jusson értelem. Ha kell, legyen íze, illata. Ha muszáj, bánata. Máskor legyen teli kacajjal, felfedezéssel. Indulással és érkezéssel. Ha ölelnek, ölelj vissza. Ha szeretnek, szeress nagyon. Ha tanulsz, mindig csak kérdezz, ha tanítasz, légy türelmes.

Ne félj megmutatni magad, csak azt mondd ki, ami a fejedben, a lelkedben megszületett, és amivel a világot jobbá teszed, és ne a tévedéseid miatt sajnálkozz, hanem azon, hogy attól rettegsz, hogy kimondd azt: bocsánat. Az ember ugyanis már csak ilyen. Járja útját, lépésről lépésre halad.

Nem azt nézi, mi van messze, s nem számolja, mennyi maradt hátra. Csak a bolondok öntik aranyba az élet legszebbnek hitt pillanatait, és sosem jönnek rá, hogy a boldogág legtöbbször a szem sarkából legördülő könnycseppben csillog. Még akkor, ha az sírás.

Így érkezett hát el a pillanat, a nagy mutatvány ideje. Egy egész élet kellett ahhoz, hogy felkészüljön erre az egyetlen és megismételhetetlen előadásra. Sorra vette a perceket, az órákat, a napokat, heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket. Figyelt arra, hogy semmit se hagyjon ki, hiszen életének minden apró részlete ebbe az egyetlen mutatványba sűrűsödött.

Halkan sóhajtott. Arcán mosoly terült szét, halvány, alig észrevehető. Aztán arra gondolt, hogy ennél tökéletesebb nem is lehetett volna. Ennél tökéletesebb nem is lehet. Egyedi. Egyszeri és megismételhetetlen. És még egyszer, utoljára, behunyta szemét.

Nem várt tapsot, csak remélte, hogy megérdemelné.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.