Beni, a hűséges eb

A mese egy levéllel kezdődött, amely Mátyásföldről érkezett. Írója Kiss Edit óvónő, nem mellesleg jelentős kutyabarát. Nos, ő látta meg lapunkban egy bolíviai kutyus, Huachi történetét, aki öt éve él Cochabambában, a Pál pápa sugárúton ott, ahol fiatal gazdáját halálos baleset érte. És azóta Huachi nem tágít attól a saroktól. Ezt olvasva a mátyásföldi óvónő azonmód levelet kanyarított, merthogy „itt, a XVI. kerületben is él egy szép, nagytestű, keverék kutya, Beni, aki már több mint 12 éve ugyanilyen hűségesen várja vissza gazdáját, és nem tágít ő sem az egykori közös otthonuktól”.

A Hunyadvár utca és környéke csendes övezet: a szép, de olykor már lepusztult villák között négyemeletes kockaházak emelkednek. Edit az 5-ös számban lakik, Beni pedig a 9-esben élt.

– Egy cukrásznak volt ott háza, kettesben éldegéltek Benivel. Aztán a cukrász meghalt, ennek már tizenkét éve, nem maradt utána senki, csak a kutya. Aki attól a pillanattól kezdve hajléktalanná vált, mert a házat kétlábú hajléktalanok szállták meg, Benit elüldözték, hogy miután a házat kifosztották, fel is gyújtsák. Beni kóbor kutya lett. De esténként mindig visszatért. Pontosabban a volt házával szemben, a Villő utca 10-ben ütötte fel a tanyáját, onnan ugyanis tökéletesen rálátott elpusztult hajlékára.

Az évek során Beni a közelebbi-távolabbi környéken nagy népszerűséget szerzett. Mindenki ismeri Mátyásföldön, Sashalmon, Nagyiccén, Cinkotán, napközben bebarangolja a környéket. Korábban kergette, de még ma is megnézi a csinosabb kutyalányokat – ezért is kapta a Rómeó becenevet. A piros lámpáknál szépen megvárja, amíg az emberek elindulnak; olykor buszra száll, hogy aztán estére, menetrendszerűen megérkezzen a Villő utca 10-be.

A négy lábon járó hűség nemcsak könnyeket csalt az itt élők szemébe, de meg is mozdította a kis közösséget. Etetni kezdték a kutyát, a szemben lévő Junior gyermekétkeztetési vállalatnál is mindig akadt számára néhány falat, nem beszélve a cukrászdájukról, hiszen Beni ráadásul édesszájú is. Mások szerették volna befogadni őt, még kutyaházat is kerítettek, de ha valahol megpróbálták Benire rácsukni az ajtót vagy a kaput, az utolsó pillanatban mindig eliszkolt. Hogy is ne! Mert mi lesz, ha éppen akkor toppan be az elvesztett gazdi, amikor nincs az őrhelyén…

– Két évvel ezelőtt megtört a jég – folytatja Editke. – Kinézte magának a Villő utca 10-ben élő Zsókát, és szabályosan örökbe fogadta. Mármint Beni a Zsókát. Előbb csak bemerészkedett a lakásába, aztán kicsit ott is maradt, s amikor jött a tél, ott aludt. Akkor már együtt volt a „kemény mag”, vagyis a Beni-brigád, amely most éppen öttagú. Zsókánál lakik, ha nincs hideg, akkor a kapualjba tett matracon, amely mellett kis papíron figyelmeztetés: „Vigyázat! A Beninek a rossz fogai miatt veszélyes csontot adni, illetve csak felügyelet mellett szabad.” A szemben lévő lakásban, Csonka Ferencéknél fő a vacsora: Beni minden délután pontban fél hatkor érkezik, néhány vakkantással jelzi, hogy megjött, addigra Klárika már el is készült az aznapi menüvel, belerejtve a szükséges gyógyszereket is. Beni öreg legény, van vagy 14 éves, kicsit itt is, kicsit ott is hasogat, de hát emberléptékkel már bőven száz fölött jár… Én pedig szervezem Beni életét, ma úgy mondanák, én vagyok a marketingese. Ki ne hagyjuk dr. Nagy Attilát, az önzetlen állatorvost, aki mindent megtesz Beni egészségéért. És szóljunk az itt élőkről is, akiktől jó szót, simogatást, kedvességet kap, olykor pénzt is gyógyszerekre, élelemre – amely összegeket Zsóka pontosan rögzíti a Beni-könyvbe. Karácsonykor saját fenyőfát kapott: a parkolóban lévő meggyfához erősítették. Az óvodásaim vágták ki papírból és rajzolták, festették tele, s persze szép számmal érkeztek becsomagolt, szalaggal átkötött ajándékok, amelyeknek Beni épp úgy örült, mint egy kisgyerek.

Hogy véget ért a kóborlovag-élet, annak épp ideje volt. Ugyanis a kutyabefogók addigra már nemcsak kötelességből, de dühből is üldözték, hiszen Beni állandóan túljárt az eszükön. Volt, hogy két kocsival eredtek nyomába, hálót feszítettek ki, hurokkal kergették, az utcabeliek meg az ablakokból kiabáltak: Beni, fuss, Beni, fuss. És Beni, pontosan értve a figyelmeztetést, a bolondját járatta a sintérekkel. Az utolsó akció úgy ért véget, hogy már-már beszorították a kutyát a Villő utca 10. kapujába, Beni kétségbeesetten dörömbölt, Zsóka meg lerohant, berántotta a kutyát, és a befogókra rácsapta az ajtót. Azok kint kiabáltak, rendőrrel fenyegetőztek, de ekkor Zsóka kimondta a mindent eldöntő szót: a kutya az enyém.

Azért persze kellett mindehhez némi „hivatalosság” is. Edit tehát levelet írt az önkormányzatnak, mondanom sem kell, nem hiába. Hatására a polgármester, Kovács Péter szabályos menlevelet állított ki Beni számára. Ha évtizednyire itt él közöttünk – írta –, és soha nem volt probléma vele, öregkorára már ne üldözzék! És chip is került Beni nyakába, amely szerint Beni tulajdonosa immár a kerületi önkormányzat.

Azt ígértem, boldog vége lesz a történetnek, de Editke, persze, még erre is rátett egy lapáttal. Ugyanis kitalálta: kutyafuttató is jó lenne, amit persze Beniről neveznének el, de azért egy szobor, na, az lenne az igazi. Mit gondolnak, lesz Beninek szobra? Ne fogadjanak! Edit megtalálta az itt élő R. Törley Mária szobrászművésznőt, aki bronzszínű domborművet ígért, szerzett márványt a talapzatnak (köszönet érte Juhász Lászlónak), s van már, mégpedig Dudás József úr személyében, aki kifaragja a betűket, amelyek majd örök időkön át hirdetik: „Beni, a hűséges eb.”

Tízévnyi számkivetettség után Beni újra hazaért. Már csak annyi emlékeztet a múltjára, hogy mindig hátul, Zsóka, Edit mögött kullog, soha nem elöl. Azt mondják: így mendegélnek a hajléktalanok kutyái. Mindig hátul. De tudom, egyszer még ő is előreszalad. Mondjuk, amikor majd meglátja a szobrát ott, a meggyfa tövében.