A panelház egyik lakásából megyünk a másikba, akár egyik életből a másikba. Egyikben él a baltával vert asszony, arrébb egy világot járt tengerész. Lám, a veszprémi Pokoli toronyból tíz év alatt élhető társasház lett!

Egy társasház sokadik élete

–Sok évtizede, amikor időnként arra jártunk autóval, láttam, hogy a bejárat előtti kilökött kanapén ücsörögnek az emberek, és dolog nélkül beszélgetnek. Semmit nem tudtam a megviselt külsejű, tízemeletes épületről. Arról meg pláne nem, hogy milyen sorsok vannak a falak mögött – mondja Dallos Eszter, aki bo­rász­technikusként dolgozott akkoriban, és még a 2000-es évek elején sem gondolta, hogy egyszer élete szerves része lesz a tízemeletes veszprémi lakóház. Éppen akkor, amikor azt, mivel hírhedté vált, csak Pokoli torony néven emlegették a környék­beliek.

Lassan fél évszázados története van a hatalmas épületnek. A Veszprémi Állami Építőipari Vállalat 1976-ban húzta fel a dolgozóinak, ami akkoriban az ország egyik legimpozánsabb munkásszállójának számított. Portaszolgálat, művelődési ház, hatalmas ebédlő, az épület mögött két focipálya lelátókkal és világítással.

A 17 négyzetméteres, erkélyes lakások modernnek számítottak akkoriban, és az is nagy szó volt, hogy zuhanyt, vízöblítéses vécét használhattak a lakók. Igaz, közöset, emeletenként egyet-egyet, mégis ez volt akkor a munkásosztály paradicsoma. Egészen a rendszerváltozásig, amikor hamar csődbe ment az anyavállalat, és a toronyházat privatizálták.

Az új tulajdonosok úgy döntöttek, hogy a szobákat önálló lakásokként értékesítik, csupán egy-két helyen bontották le a válaszfalakat, így alakítottak ki néhány nagyobb otthont. Utólag szólva nagy hiba volt, hogy a lakásokat nem komfortosították, a folyosók végén lévő vécéket és zuhanyzókat továbbra is közösen használták a lakók.

Az egykori pokoli toronyban ma már van lift, nem öntik az utcára a szemetet és fizetik a számlákat is. Fotó: Kállai Márton

A víz-, gáz- és áramfogyasztást nem lehetett lakásonként mérni, a szolgáltatók a háznak számlázták ki az összesített fogyasztás költségét. Emiatt az ingatlanok igencsak alacsony áron keltek el, ami sokak számára vonzó volt a ’90-es években. Jöttek fiatalok, akik úgy gondolták, hogy a Házgyári út 1. tökéletes ugródeszka lehet az önálló élethez.

Beköltöztek kispénzű nyugdíjasok, állami gondozottak, de leginkább azok, akiket a központi városrész rehabilitációja miatt költöztettek ki, és átlagosan egymillió forintos kártalanítást kaptak az önkormányzattól. Abból a pénzből pedig erre futotta.

A körülmények miatt kivédhetetlenek voltak a lakók közötti konfliktusok, és borítékolni lehetett, hogy idővel gyors mélyrepülés veszi kezdetét a toronyház életében. A közös használatú mosdók és vécék rendszeresen eldugultak, többen a felsőbb szintek folyosóin végezték el a dolgukat.

Egyre több rongálás és lopás történt, többször eltűnt a főbejárati ajtó, itt-ott a lépcsőkorlát, majd mindkét liftnek lába kélt. A „leleményes” tolvaj szétfűrészelte a lifteket, amelyek darabjai akkorát zuhantak a földszinten, hogy az egész ház beleremegett.

Felvonó híján évekig csak gyalog lehetett közlekedni, többen inkább a négy fal között maradtak. Az összegyűjtött szemét levitele is problémássá vált, sokan az ablakon zúdították ki a háztartási hulladékot, de a megüresedett liftaknában is a 4. emeletig állt a szemét. Az évek során rejtélyes haláleset is történt, és a postás fegyveres kísérettel jött, amikor hónap elején hozta a nyugdíjat.

Mária 17 négyzetméteren is boldog. Fotó: Kállai Márton

A ház több tízmilliós közműtartozást halmozott fel, a szolgáltatók rendre elzárták a villanyt, a gázt és a vízvezetéket, évekig nem volt fűtés. A helyi lapok Chicagóként kezdték emlegetni a házat, majd ráragadt a Pokoli torony kétes név.

– Édesanyámnak két hétig nem mondtam el, hol dolgozom, valószínű, hogy nem örült volna – mondja Eszter, aki idővel tehát hátat fordított a borászatnak és a vendéglátásnak, szociálismunkás-diplomát szerzett, és a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál (MMSZ) kezdett dolgozni.

A szolgálat 2009-ben beköltözött a házba, az első emeleten kialakított egy irodát, és elindította a Jelenlét programot, amelyet már sikeresen alkalmaztak halmozottan hátrányos helyzetű térségekben. Esztert 2010-ben kérte fel a vezetőség arra, hogy itt dolgozzon szociális munkásként, és ő gondolkodás nélkül igent mondott.

– Mindennap ott voltam, beszélgettem az emberekkel, eleinte csak a leghétköznapibb dolgokról. Megdöbbentett, hogy évek óta abban az irgalmatlan hidegben élnek, és hogy a gyerekek számára szinte ismeretlen fogalom a játék. Próbáltam megismerni őket, azt látták, hogy egyenrangú félként tekintek rájuk.

Az állandó jelenlét kialakította az erős bizalmat, kezdődhetett a munka. Lépésről lépésre haladtunk, létrehoztunk egy közösségi teret, ahová melegedni járhattak a lakók. Játszóházat, fejlesztőt és tanodát alakítottunk ki a gyerekeknek, és segítettünk a felnőtteknek, hogy képezhessék magukat. A szeretetszolgálat megvásárolt 22 lakást, ezek már szociális bérlakásként működnek.
A hölgy tovább sorolja a nem is olyan kis lépéseket.

– Fürdőszobákat alakítottunk ki, a nyílászárókat szigeteltük, minden lakás önálló mérőórát kapott. A közmű-tartozásokat a társasház fizette ki, miután a szeretetszolgálat közbenjárására a szolgáltatók elengedték a kamatokat és a büntetéseket, az alaptartozásra pedig hosszú lejáratú részletfizetést engedélyeztek. A szeretetszolgálat csak a saját tulajdonú ingatlanjai után járó arányos költséget vállalta, ami nagyságrendekkel kisebb, mint a teljes adósság. Újra lett lift, a legfontosabb közkincs – említi Eszter a hosszú évek munkáját.

Szarka Béla a Jelenlét program vezetője egy lakóval beszélget. Fotó: Kállai Márton

Munkatársai úgy beszélnek róla, mint a toronyház meghatározó „motorjáról”, aki biztos pontnak számított a reményvesztett tömb életében. Egyszemélyben volt közös képviselő, szociális munkás, mindenes, akit a legapróbb problémával is fel lehetett keresni. Másfél éve ment nyugdíjba, de tervei szerint hamarosan visszatér önkéntesként.

Kollégáival és a lakókkal karöltve 11 éve azon dolgoznak, hogy a ház végleg megszabaduljon a „pokoli” jelzőtől, és élhető társasház legyen a sok közül. Portaszolgálat még mindig van, biztonságot ad az embereknek. A portás mindenkit ismer, még azokat a hozzátartozókat is, akik látogatóba jönnek. A lépcsőházba beárad a fény, a falak kopottak, itt-ott mállik a vakolat. A hosszú folyosók már sötétek, a plafont a lakásokba kígyózó vezetékek és csövek hálózzák be, a bejárati ajtók mellett egy-egy szék, asztal, mosógép, szárogató, a mindennapok kellékei.

– Még a tűzoltók is elismerték, hogy muszáj a folyosót is használ­niuk a lakóknak, a legtöbb lakásba nem sok minden fér be – mondja Szarka Béla, a Jelenlét program vezetője, aki hat éve dolgozik itt. – December 13-án volt az első napom a házban. Azt mondogattam magamban, csak karácsonyig bírjam ki.

Azóta itt vagyok és mindent másképpen látok, részese lettem ennek a mikrovilágnak. Eddig a felnőttképzés keretein belül 48 embert juttattunk ki a munkaerőpiacra, így az aktív korú lakók 80 százaléka dolgozik. Most van egy lány, aki le fog érettségizni, és ez nagy szó a házban.

– Vajon mit ér itt egy ingatlan?

– A lakások jó része magántulajdonban van, a komfort nélküliek 400 ezret, az ugyanakkora komfortosak másfél milliót érnek. Sok dolgunk van még az életmódváltás terén, a lakók tíz évvel élnek rövidebb ideig, mint a magyar átlag. A „pokoli” jelzőt már elfelejthetjük, de az emberek egy része még mindig nem tud integrálódni a többségi társadalomba. Az is feladatunk, hogy hidat képezzünk közöttük – vélekedik a férfi.

Elindulunk a lépcsőházban felfelé, a fordulókban mérőórák sorakoznak egymás mellett. Sokan a kártyás, előrefizetéses megoldást választották, így biztosan nem lesz elmaradásuk. A szeretetszolgálat 2009-ben vette át az önkormányzattól a haj­léktalanellátást, a toronyba idővel szociális intézményt költöztettek, a 3. emeleten hajléktalanok rehabilitációs otthonát rendezték be. Negyven embernek nyújtanak menedéket, férfiaknak, nőknek, akik itt biztonságban érezhetik magukat. Ebédidő van, a közös konyhában többen beszélgetnek, a tűzhelyen pörkölt rotyog a lábosban.

Megyünk a következő szintre, Berta Sándorné Mária 11 éve él a negyedik emeleten egy 17 négyzetméteres bérleményben, a szűköcske területen még egy apró fürdő is elfér zuhanyzóval és vécével. De a mosógépnek már nem jutott hely, Mária a közös mosókonyhában mos, nincs vele gondja. A kis konyha-előteret egy boltíves fal választja el a szobától, az egyik falnál ágy, a másiknál asztal két fotellel, a polcos szekrényeket csipke borítja.

– Próbálom minél lakájosabbá tenni – mondja a 67 éves asszony, aki súlyos műtéteken esett át, mi­után férje megütötte egy baltával. Ötvenszázalékos rokkant, havi 31 ezer forintból él.

– Otthon érzem magam a lakásban, nem hiányzik semmi. A gyerekeim meglátogatnak, segítenek, ahogy tudnak, a telefont a lányomtól kaptam, meg a tévét is. Milyen volt az élet, amikor idejöttem?! Jobb nem beszélni róla! Most már rend van és fegyelem, ez a lényeg. A vírus előtt minden vasárnap elmentem az imaterembe istentiszteletre, azt is a szeretetszolgálatnak köszönhetjük. A hit sokat segít.

Antal Tamás hajóskapitány a trópusi hangulatú lakásban. Fotó: Kállai Márton

Megyünk tovább, egyik életből a másikba. Amint belépünk Antal Ta­más 40 négyzetméteres lakásába, mintha egy film díszletébe csöppennénk. Hatalmas pálmafák az ablakok előtt, a plafont egy halászháló uralja, kitömött egzotikus tengeri állatok tucatjai és ébenfa szobrok állnak a polcokon.

– Huszonöt évig voltam tengerész. A Bermuda-háromszögtől Norvégiáig, összesen 78 országban jártam, van, amelyikben többször is – érkezik a magyarázat. Miért él itt 25 éve egy villamosműszerész, aki bejárta a világot, több múzeumot is megtölthetne a relikviáival, autóval jár, és nyáron légkondicionálóval hűti a lakását!?

– A kapitány hagyja el utoljára a süllyedő hajót – mondja nevetve a 75 éves férfi. – Amikor ideköltöztem, még nyitva lehetett hagyni a lakások ajtaját, intelligens emberek laktak itt. Megcsináltam a fürdőszobát, leszigeteltem az ablakokat, úgy alakítottam ki mindent, hogy jól érezzem magam. Sikerült.

Már alig emlékszem azokra az időkre, amikor borzalmas volt az élet a házban, de a biztonság ked­véért felszereltem három zárat az ajtómra, ennyi. Nekem soha senkivel nem volt összetűzésem. Több lakóval jóban vagyok, nem csak a régiekkel, az újakkal is, bevásárolok nekik, beszélgetünk. Jönnek hozzám a gyerekeim és az unokáim is. Miért mentem volna máshová?!

A toronyház lassan már olyanná válik, mint bármelyik társasház, ugyanazokkal a problémákkal és feladatokkal.

– Az utolsó lakógyűlésünk igen konstruktív volt, három órán át beszéltünk a házzal kapcsolatos feladatokról. Volt olyan javaslat, hogy emeljük meg a közös költség díját, akkor több pénz marad a ház karbantartására, felújítására. Felépült egy működő közösség, amelyik képes megfogalmazni az elképzeléseit – mondja Szaller Péter szociálpedagógus, két éve az MMSZ veszprémi szakmai vezetője.

– Amikor létrehoztuk az átmeneti szállót a társasház 3. emeletén, azzal erősödött a jelenlétünk, többet tudtunk segíteni. Munkánkat végig az önkormányzattal és a házban lakókkal karöltve végeztük.

Veszprém, Házgyári út 1 – ma. Fotó: Kállai Márton

A városvezetés és az MMSZ négy éve hozta létre a VESZOL Nonprofit Kft.-t, amely nemcsak az ingatlanok kezelését, hanem a bérlők kijelölését is végzi. Az országban egyedülálló program lényege, hogy a rászorulók nem egy nagy masszában, „arc” nélkül vannak jelen a szociális bérlakást igénylők listáján, hanem a szükségleteiket figyelembe véve, egyénre szabottan kapják meg a megfelelő lakást – árulta el Lendvai-Frikkel Attila, a VESZOL ügyvezetője. És vannak még lakások, amelyek a szeretetszolgálat tulajdonában vannak, felújításra és új lakókra várnak.

A szakemberek egyetértenek ab­ban, hogy a munkájuk neheze még hátravan. Viszont nem eshetnek a túlgondoskodás csapdájába, és idővel el kell engedniük az itt élők kezét. A programjuk fontos része, hogy a lakókat bevonják a házzal kapcsolatos teendőkbe, és felelőssé tegyék őket. Egy középkorú nő, Fatima takarítja a közös helyiségeket, Juhász József pedig a ház körül szedi össze a szemetet, naponta többször.

– Sajnos a szemét helyénvaló elhelyezése még néhány embernél problémás – mondja az 53 éves férfi, aki közfoglalkoztatottként dolgozik, és május óta másodmagával bérel itt egy 17 négyzetméteres lakást.

Amikor idejött a szeretetszolgálat, mindössze 127-en laktak a toronyházban, sokan elmenekültek a „fegyelem” elől. Most 210-en vannak, mert az emberek szeretnek itt élni, létrejött egy közösség, amelyik azt reméli, hogy hamarosan újra a városhoz tartozhat. A múltja és immáron a „pokoli” megjelölés nélkül.

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.