Éltünk, ahogy lehetett

Kamerapárbaj címmel írt könyvet Medgyessy Éva Vitézy László életművéről. A borítóról fekete hajú, tüzes tekintetű férfi tekint ránk. Az eltelt évtizedek alatt a haja hófehér lett, de a tekintete ugyanolyan parázsló. A műfajteremtő, számos rangos dokumentum- és játékfilmet jegyző Balázs Béla-díjas és Sára-Csoóri Életműdíjas producer, forgatókönyvíró, filmrendező beszélgetésünk során azt is elárulta, hogy sikerült túljárni a cenzúra eszén, és hogyan érte el, hogy az amatőr szereplők és a színészek is a leghitelesebbek legyenek filmjeiben.

LakóhelyemPuskás Kati2022. 12. 18. vasárnap2022. 12. 18.

Kép: Vitézy László filmes 2022.12.06 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld, Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

Éltünk, ahogy lehetett
Vitézy László filmes 2022.12.06 fotó: Németh András Péter NAP Szabad Föld
Fotó: Nemeth Andras Peter +36208281361

– Kisfiúként mi szeretett volna lenni? Mindig is a film világa vonzotta, vagy volt B terve is?

– Akkoriban, a szocializmus közepén nem lehetett nagyon előre elhatározni dolgokat. Olyan hétköznapi vágyai voltak az embernek, hogy szánkóval haza tudjon vinni húsz kiló fát és szenet, hogy ne fagyjon meg a család. A tél számunkra leginkább abban különbözött a nyártól, hogy nem lehetett focizni. A futballnak sokat köszönhetek az életemben, hiszen az nemcsak egy játék, hanem „háború”, amely megtanít harcolni, és nagyon sok jó kapcsolatot is hozott nekem.

Az ember lassan ébred rá Istentől kapott tehetségére, és amikor az megmutatkozik, még akkor is szükség van szerencsés véletlenekre. Hogy például legyen valaki, aki megsúgja, hogy ha világosítónak jelentkezik a filmgyárba, akkor se árulja el, hogy rendező szeretne lenni, ha sokszor kérdezik. Vagy éppen a sorkatonai szolgálata alatt kap a sorstársától egy információt, hogy ha a származása ellenére is be akar kerülni a színművészeti főiskolára, akkor lépjen be a pártba, mert a párttagság felülírja a származást.

– A könyvben úgy fogalmaz: „Sohasem fogadtam el a proletárdiktatúra létjogosultságát. Minden gondolkodás nélkül mindig pontosan tudtam, hogy azon az oldalon van a helyem, ahol valamit érvényre lehet juttatni az igazságból, amit elsodort a második világháború és az utána következő kommunista rendszer.” Az ön családja is érintett volt?

– 1940-ben születtem. Az oroszok szétlőtték a gyerekszobámat. Édesapám könyv- és papírkereskedése a háború alatt felrobbant, az újraindított boltot államosították, még a kedvenc Montblanc tollát is elkobozták az elvtársak. Karcagi nagyszüleimet is kisemmizték, így az egész család Rákosligeten zsúfolódott össze egy kis lakásban. Már gyerekként megtanultam, hogy mást mondunk otthon, és mást az iskolában, hiszen templomba jártunk, és imádkoztunk titokban. Vannak, akik belefásultak, beletörődtek ebbe a helyzetbe, és feladták.

Az én családom soha nem adta fel. Éltünk, ahogy tudtunk, ahogy lehetett… Amikor közöltem a szü­leimmel, hogy belépek a pártba, anyám zokogott, hogy egy táborba állok a kirablóinkkal. Apám is megdöbbent, de racionálisabban fogta fel: az volt az elve, hogy a családunknak nem szabad lecsúsznia, és ha ez a diplomás státus ára, akkor ő támogatja a döntésemet. A honvédségnél felvettek a pártba.

Ám előtte szóba se jöhetett az egyetem a származásom miatt, úgyhogy műanyag­fröccsöntő lettem, aztán apám ismerőse révén világosító a filmgyárban. Nagyon sokat tanultam ott a szakmáról. 1969-ben felvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskola film- és televíziós rendező szakára. 1972-ben a Mahart felkérésére operatőrként filmeztem egy Föld körüli hajóutat. Az is hatalmas tapasztalás volt.

– Diplomás filmrendezőként sem volt egyszerű filmet csinálni a három T (tiltott, tűrt, támogatott) korszakában. Hogyan sikerült olyan filmeket keresztülvinnie, amelyek megmutatták a rendszer visszásságait?

– A diktatúrában nem volt mód a nyílt, egyértelmű bírálatra, csak úgy lehetett őszintén beszélni, ha kommentár nélkül, ám aprólékosan és könyörtelenül megmutattuk a groteszk valóságot: a játszmákat, a kiégéseket, a megoldatlan és megoldhatatlan sorsokat. Erre nem mondhatták az elvtársak, hogy nem igaz, mert az volt.

Mindent megtettünk, amit lehetett, ahogy lehetett. Trükkökre alapozva csináltam meg a filmjeimet, a dokumentarista játékfilmeket, dokumentumfilmeket. Mindig valami látszatra kedvezőt mondtam a hatalomnak, olyat, amire nem mondhattak nemet. A Békeidő filmemnél (a Mannheimi Filmfesztivál nagydíjasa – A szerk.) például azt, hogy egy téeszelnökről csinálok filmet, de azt nem tudták, hogy a legnagyobb szocializmuskritika jön ki belőle. Ugyanígy készült egy bauxitbányászról a Vörös föld (a Salernói Filmfesztivál nagydíjasa – A szerk.), amely a Bakonyban található kis falu, Iharkút sorsát meséli el fikciós elemekkel kevert dokumentumfilmben. Csak a film elkészülte után derült ki mindig a csavar, akkor már a pártapparátus csak vakarhatta a fejét. Az ő pénzükön ellenük csináltuk a filmeket.

Soha nem felejtem el a fegyelmi tárgyalást, ami után három évig nem csinálhattam filmet. Így lettem televíziós Pécsett. Ma már szinte hálás vagyok azért a szilenciumféle dologért, mert ezáltal válhattam azzá a rendezővé, aki átlátta a tévés működést is.

– A Budapesti Iskola sajátja volt a dokumentarista játékfilm, amelyben amatőr szereplők mondták a valódi történet alapján megírt forgatókönyv szövegét. Akkor már miért nem a valós szereplők?

– Mert nem feltétlenül voltak alkalmasak rá. Szégyenlősek voltak, féltek a szerepléstől, a kamerától, túlságosan érintettek voltak a történetben. A kiválasztott szereplők viszont hasonló helyzetben élő civilek voltak, akik ismerték a szituációt, hiszen maguk is úgy éltek, ám attól, hogy nem a saját szövegüket mondták, „szereplők” lettek. Hitelesek voltak. Persze ehhez az is kellett, hogy elfogadjanak engem, ezért én mindig megosztottam velük mindent. A Békeidőben a ­téeszelnököt alakító Czink Béla – aki a valóságban a szomszéd falu téeszelnöke volt – a felesége nyomására vissza akart lépni a szereptől. Akkor én elmondtam neki, hogy Szabó Gyulát szánták a szerepre, de én nem akarom, hogy színészek „játsszák el” a történetet, én a valóságot akarom megmutatni. Meggyőzte a feleségét, és elvállalta a szerepet.

– Az a hír járja, hogy nemcsak az amatőrökből, hanem a profi színészekből is elő tudja csalogatni a maximumot.

– Engem mindig az érdekelt, amit a történelmi események, a külső, társadalmi változások az egyes ember életében okoztak. Az, ahogyan az emberekre hatott mindaz, ami történt. A lelki folyamatok, amelyek a szereplők arcán, szemében tükröződnek. A színészek azért mások nálam, mert olyan viszonyokat teremtettünk, hogy remekelni tudjanak. Persze, ehhez nagyon jó színészek kellenek, és két kamera, amelyek egyszerre veszik a párbeszédeket.

Én elmondhatom, hogy nagyon jó színészekkel és kiváló operatőrökkel dolgozom. Nagyon átérzem a színészek fontosságát, és tisztelem a mesterségbeli tudásukat. Végig be vannak avatva a történetbe, és olykor elég csak annyit kérni, „csak a szemöldököddel játszd el”, és máris értik, hogy miről van szó.

– Nemcsak a színészek kiválasztásához, hanem a történetek megtalálásához is jó szeme van. Egy interjúban úgy fogalmazott: „a szellemem, a szemem erre van kiképezve”. Átok ez vagy áldás?

– Maga az élet egy áldás annak, aki felismeri és kihasználja a lehetőségeit. Én nagyon meg tudom figyelni, át tudom érezni a dolgokat. Napjainkra morálisan szétszakadt a világ, ha nem lenne isteni kegyelem, talán már ki is pusztult volna.

Nem lehet szó nélkül elmenni a bűnök mellett. Az, hogy a Jóisten ilyen hosszú ideig megtartott, és még mindig tudok dolgozni, alkalmat ad nekem arra, hogy emlékezzem. Nagyon fontos, hogy mi, akik még megvagyunk azok közül, akiket a legnagyobb atrocitások értek, osszuk meg emlékeinket a fiatalokkal. Nincs még vége az apák és fiúk történetének. Soha nem lesz megbékélés, és nem szűnik meg a megosztottság, ha nem tisztázzuk a dolgokat.

A kommunizmus bűneit ki kell mondani! Ezek közül a legnagyobb az emberi lelkekben végzett pusztítás. A lélekgyilkosság. Hogy elérték azt, hogy bűntudatot és szégyenérzetet keltsenek az áldozatokban. Azt, hogy a szüleim szégyellték előttünk, a gyermekeik előtt a szegénységüket és kifosztottságukat. De nemcsak ők, sok ezren voltak így. Számomra a filmkészítés során a történet csupán forma. A tartalom pedig az, amit a történet hordoz, amit az emberek lelkében gerjeszt. Az igazi történet a lelkekben zajlik. Erről kell szól­niuk a filmeknek.

– Mire készül mostanában, van-e a tarsolyában újabb film­ötlet?

– Filmcsinálásra már nem vállalkozom, az rendkívül intenzív szellemi és fizikai munka. Viszont szeretném a méltatlanul elfeledett Sinka István költő ötven versét elmondatni két kiváló színésszel – Szarvas Józseffel és Dörner Györggyel – a Hortobágy közepén. Ez Magyarország egyetlen pontja, ahonnan nem látszik semmi. Napkeltekor kezdené az egyik, napnyugtakor befejezné a másik, közben beszélgethetnénk is a versekről. Reményeim szerint ezzel visszahelyezhetnénk Sinka István költészetét a legmagasabb polcra, oda, ahová való.

Ezek is érdekelhetnek