A dohány a szlengben a pénz, a gazdagság szinonimája. Ám a magyarországi dohánytermesztők a jövedéki adóból nem sokat vágnak zsebre. Nemcsak a bevétel, a termőterület és a gazdálkodók száma is évről évre kevesebb.

Embernyi levelek árnyékában, avagy indul a dohányszüret

Egy régi Csepel teherautó gördül Nagy Lászlóék ku­n­a­da­csi udvarára. Az öreg masinán a plató változott csak az évtizedek alatt: az újszerű ponyva alatt méretes vasszerkezet, amelynek a tetejéről a talpazatáig friss, zöld dohánylevelek lógnak le. A pótkocsi vasberendezését utólag azokra az udvaron található szárítóépületekre méretezték, amelyekből épp a kiszáradt dohányleveleket szedik le.

A leveleket hatalmas papírdobozokba öntik, és – mint szüretkor a borospincék bejáratánál – csak tapossák az asszonyok, hogy minél több férjen a tárolóba. Több alkalommal is követtük tevékenységüket, a szeptember eleji harmincfokos hőség és hetekkel később a szeptember végi szokatlan hűvös ellenére a hangulat is valahogy a szüreti vigalmat idézte, bár bor és pálesz helyett Nagyék jégkrémmel és hűtött ásványvízzel, majd forró teával kínálták munkásai­kat pihenésképp.

Nem hálás mulatság a dohányszüret, amit frissen leszednek, abból súlyra alig marad valami száradás után. Egy ilyen taposódoboz kétszáz kilónyi szárított dohányt képes elnyelni. Egy tűre 40 kilogramm friss levél kerül, amiről aztán egy hét szárítás után csupán öt kiló száraz, morzsalékos levél jön le – ezzel tömködik most a dobozokat az adacsi napszámosok, majd viszik a nyíregyházi dohányfermentálóba, az ország egyik legnagyobb átvevőközpontjába, ahonnan külföldre, főleg Nyugat-Európába, Németországba és Olaszországba szállítják a Nagy család első osztályú termékét.

A hazai dohánytermesztők fellegvárának ugyan Szabolcs és Szatmár gyengén termő vidékei számítanak, a Kiskunság homokdűnéi közt a mai napig állja a száraz homokot egy apró település, Kunadacs.

– Ebben a homokban a Virginia–19 fajtájú dohány terem a legjobban. Ez az év azonban mindennél rosszabbnak ígérkezik. Először a hideg tavasz és az árvíz, özönvízszerű esőzés okozott nagy károkat, kimosta a gyökereket, sok tövet újra kellett ültetni. Aztán az Y-vírus jött, ami miatt a termés 70-80 százaléka lesz a szokásosnak.

Nehéz fizikai munka ez – májustól októberig. Fotó: Németh András Péter

Y – milyen érdekes, hogy az egyik legkártékonyabb dohánybetegség ugyanarról a betűről kapta a nevét, amely feltételezhetően összefügg a növény nemzetközi elnevezésének eredetével is. A spanyol tabaco szó egy Karib-tengeri nyelvből származhat, amelyben vagy egy dohánylevélből készült tekercsre, vagy egy Y formájú, dohányfüst szívására használt pipára utalt.

Idősebb Nagy László nem most kezdte a dohánylevelek morzsolgatását. 1970-ben egy pajtával indult, akkor még a fűzős, rendkívül sok kézi munkát igénylő Berleyvel. Tizenhárom éven át ezt a fajtát termesztették. Ám a Berley a kötött talajt jobban kedveli, a Kiskunságban könnyen összeszalad a víz, a gyökér megsérül, esetleg a növény kipusztul az esőktől.

Így hát jobbnak látta, ha vált Virginiára – a fajta nevét arról az amerikai államról kapta, ahol először termesztették –, amit többnyire hőbefúvásos pajtákban, forró levegővel szárítanak. Az elsőre bársonyos bőrhöz hasonló tapintású növényt fényes dohánynak is nevezik, mert a hőszárítás közben sárgás-narancsos színt kap, termesztése nagymértékben gépesíthető – és ami a fő: a legtöbb, jó minőségű kanadai és angol cigaretta százszázalékos tisztaságú Virginia dohányból készül, tehát mindig lesz felvevőpiaca.

A Nagy család mögött kemény fél év áll, jól bevált éves menetrend szerint vetik, ültetik és betakarítják a dohányt. A magok márciusban kerülnek a nedves fóliába, majd május 3-án, 4-én ültetik ki a palántát minden évben – a tapasztalat az, hogy akkor már nem fagy le. A család 16 öntözött hektárjára 350 ezer palánta került ki, 8 napon át tartott a kiültetése.

Nagy László bizakodik. Fotó: Németh András Péter

A szedése idén július 8-án kezdődött, és szeptember végéig tartott. Mi kell a dohánynak? Száraz meleg és víz. Hetente 2-3 alkalommal bizony beindítják az öntözőberendezést, ha nincs eső. A leszedett dohányleveleket tíz szárítókamrában szárítják, amelyet gázzal fűtenek. Az alkalmazottakon kívül az egész család itt dolgozik, nyáron fél öttől sötétedésig, ha pedig öntözni kell, egész éjjel is kint maradnak a földeken – ennyi munka mellett nem csoda, ha a családi vállalkozás egyetlen tagja sem gyújt rá, még csak kísértésbe sem estek soha egy-egy cigaretta vagy szivar láttán.

– A munka koszos, vizes, zsíros lesz mindenünk a dohánytól, ezért hosszú ruhában kell kimenni a földekre 40 fokban is. Délben hazajövünk, dobjuk le a ruhát, megy mind az automatába. Ragadunk a kosztól. Nehéz fizikai munka ez májustól októberig, szombaton és vasárnap is a földeken vagyunk. Amíg a virágot törjük, augusztus közepéig este hét, fél nyolcig tart a nap. Hajnaltól késő estig dolgozunk. Nem örülnénk, ha ezt csinálnák a gyerekeink. – Nagyné Szilvia is, mint már oly sokan Kunadacson, kifelé kacsintgat a dohánylevelek közül.

Pedig a település identitása olyannyira kötődik e növényhez, hogy a falu címerében – a kunkötés, a kun buzogány mellett – is helyet kapott a dohány. Már az 1800-as évek második felében termesztették az adacsi földeken e haszonnövényt. Kezdetben a település jól termő szántóterületein 5-6 család megélhetését biztosította a különlegességnek számító növény.

Asszonyok dolga a dobozolás. Fotó: Németh András Péter

Az akkori dohánytermesztők lakhelye, ahol mára sem épület, sem pajta nem található, Kukás-major néven él a kunadacsiak emlékezetében. A dohánytermesztés az 1970-es években élte virágkorát, amikor is 70-80 család megélhetése múlott a természetes szárítású kerti dohányon. 1991-ben még 151 hektáron termesztették azt a növényt, amelynek köszönhetően ez a felső-kiskunsági település a hazai dohánytermesztés egyik fellegvárává válhatott.

Mi maradt mindebből mára? Nem több, mint ami a XIX. századi kezdetekkor volt. Négy-öt család küzd kitartóan az embernyire is megnövő levelekért, levelekkel. Az 1500 fős településen az emberek többsége feladta a mezőgazdaságban való foglalatoskodást. Elmentek a kadafalvi ipari parkba, Kecskemétre a „Merci-gyárba”, vagy a GLS-futárszolgálatnál pakolják a ko­csikat. Embert itt nehéz találni, a gépesítést nem lehet megúszni.

– Régen egy nap alatt pakoltunk meg egy szárítót, ma egy délelőtt alatt két szárítót tömünk tele. Mindez a gépesítés miatt van – így emlékezik a kezdetekre idősebb Nagy László. A Nagy család egyik legrégibb dolgozója sem idevalósi: Macskási Gizella Székelyudvarhely mellől, Máréfal­váról érkezik Adacsra minden tavasszal – ez a 15. szezonja –, a férfiak közül Levente 4-5 éve visszajáró munkás.

Csökkenő termőterület

Az Európai Unióban mintegy 100 ezer hektáron több mint 200 ezer tonna szárított nyers dohányt állít elő az ezzel foglalkozó körülbelül 60 ezer termelő; Magyarország csaknem 3 százalékát adja az uniós termelésnek.

Miközben a tagországokban évről évre nő a dohánytermékek jövedéki adójából származó költségvetési bevétel, a gazdáknak a 2014-ben megszüntetett uniós támogatások nélkül kell termelniük, így hátrányba kerülnek a mezőgazdaság más ágazataiban dolgozó, a támogatásokat alanyi jogon felvevő termelőkkel szemben.

Az unió következő költségvetési ciklusába sem került be semmilyen közvetlen, termeléshez kötött támogatás a dohányágazat számára, nincs mód a piaci támogatás igénybevételére, illetve nem szerepel tétel az átmeneti nemzeti támogatások folytatására sem.

A dohány hazai termőterülete az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökken, az ország 2004-es európai uniós csatlakozása óta 44 százalékkal kevesebb területen termesztik a növényt. Magyarországon jelenleg 3500 hektáron 5500-5800 tonna dohányt termelnek évente, az ágazat a teljes hazai mezőgazdasági kibocsátás 0,1 százalékát adja.

Van,aki 15 éve visszajáró idénymunkás. Fotó: Ujvári Sándor

Közben befut a szárítókamrákhoz Nagy László is. Hetényegyházára vitt paprikát, ezért késett a találkozónkról. Beülünk az autókba, indulunk tovább a dohányos területre, melynek szomszédságában – egy kivágott dohányültetvényük helyén – már kápia- és pritaminpaprika piroslik gazdagon.

– A dohány támogatása három részben történik, még mindig nem tudjuk, melyiknek mi lesz a neve. Nem beszélve arról, hogy a 2000-es évek előtti áron tudjuk csak eladni. – És ahogy az embernyire nőtt levelek a hatalmas területen, úgy jönnek sorjában a szikár tények. – 2004-ben még 60 ezer forintot fizetett az átvevő egy mázsáért, most 55 ezret ad a legjobb, első osztályú minőségért. A támogatások csökkentek, a felvásárlási ára sem nőtt. Sőt!

A dohány bekerült a szerkezetátalakítási programba – Kunadacson a legtöbb termesztő ekkor dobta el a kapanyelet, de előtte az utolsó tő pöfékelnivalót is egyszer és mindenkorra gondosan eltávolította a homokból. Inkább paprikáznak, és jól jártak: tíz éve kapják a támogatást.
A dohánynak, amit elvisznek, homokmentesnek kell lennie, mert levonnak az árból az átvevők. Minősítik, többek közt mérik a nedvességet is, visszaküldhetik bármikor, ha nem megfelelő a minőség.

– Ami itt megterem, annak a 95 százaléka első osztályú minőség. A súly is jó szokott lenni, 32 mázsa hektáronként átlagban. Amikor még nem unták a dohányt a föld­jeink, lejött a 38 mázsa is. A Virginia–19 a homokot szereti.

Ráadásul – gépesítés ide vagy oda – bizonyos munkafolyamatokat csak kézzel érdemes végezni ahhoz, hogy az első osztályba kerüljön a termés. Nagy László tapasztalata az, hogy a törögetés csak kézzel történhet. – Vannak 50-100 hektáros területek, ahol géppel, kombájnnal mindent leszednek. De úgy nem lehet minőséget termelni.

Öntözik a dohányültetvényt. Fotó: Németh András Péter

Az időjárás minden gazda rémálmává tud válni. Nem kivétel ez alól a dohánytermesztő sem. A Nyírségben tavasszal elfagyott a termés java, kitárcsázták, és újra kellett ültetni. Itt, Kunadacson ezt megúszták.

A baj nyáron, a legnagyobb melegben is lecsaphat, ha az égiek úgy akarják: egy gyors jégeső vagy szélvihar átlyuggathatja a leveleket, és ha a bordát eltöri, a növény kiszárad, elmegy a termés. Nagy László szemtanúja volt egyszer annak, ahogy a szomszéd földjén, a mezsgyén túl elverte a jég a termést. Az utolsó szárig, levélig. Az övék sértetlenül megmaradt, az utolsó szárig, levélig. Ha ezt nem a saját szemével látja, biztos, hogy nem hiszi el.

A költségek sem teszik vonzóvá ma már a dohánytermesztést. Főleg virágzáskor nem szabad spórolni a tápanyaggal és a vízzel. Sokan itt rontják el, hogy ezeken próbálják megfogni a pénzt – nem is lesz első osztályú az a dohány, ami így terem. De vannak egyéb, rémisztőnek hangzó kiadások: a szárítókamrák folyamatos, 3 hónapon át tartó fűtése 6-7 millió forintos gázköltséggel, valamint egymilliós villanyszámlával jár. És akkor még nem ejtettünk szót a tolvajokról.

– Csak idén háromszor látogattak meg minket – vitték az akkut, hűtőt az öntözőberendezés motorjáról. Mi túl hűek voltunk a dohányhoz. Talán rosszul tettük? Tudja, mit, vigyenek egy zsák paprikát!

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.