Október 1-jén lezárul az Év Fája szavazás, amelyen a mi fáink is a döntőbe jutottak, és esélyük van a cím elnyerésére. Úgy gondolom, a két vén geszti platán megérdemli, hogy ismét szerepeljen az ország színpadán, mint oly sokszor hajdan, valamikor régen.

Geszti platánok

Csendes éjszakákon halljuk sóhajukat, értjük ki nem mondott szavaikat. Miről suttognak? Az életről. Titkokról és szerelmekről, nagy emberek születéséről és haláláról. Ármányról és gonoszságról, szeretetről és elfogadásról. A geszti platánok a velünk élő történelem hiteles tanúi, a múlt emlékeinek, árnyainak őrzői.

Az 1770-es évek derekán csemeteként eresztettek gyökeret Geszten, mint az akkor idetelepült Tisza család. A fák növekedése, terebélyesedése jelképezte a Tisza család egyre nagyobb szerepét hazánk és a református egyház életében. Történetük, életük összefonódott. A platánjaink sok mindent láttak, sok mindent megéltek. Tanúi voltak az 1800-as évek reformjainak, küzdelmeinek, emberi sorsoknak.

Megélték a reményt és a veszteséget, a kétségbeesést és a talpra állást. Védelmet nyújtottak a 48-as hősöknek, máig susogja lombkoronájuk nagy költőnk, Arany János hűs árnyat adó ágaik alatt íródott szavait: „Ember lenni mindég, minden körülményben.”

Nagy emberek nagy tervei születtek itt, Geszten az ország épülésére, szépülésére. Itt fogalmazódtak meg a millennium nagyszabású gondolatai. A boldog békeidők éveiben a Tisza gyerekek önfeledt zsivaja, a Tisza uradalom dolgozóinak vidám nótázása, az aratás, a friss széna és az új kenyér illata a vidéki élet nyugalmát hirdette. Aztán jöttek a sírás-rívás, szomorúság évei. A platántestvérek meggyászolták Tisza Kálmán miniszterelnököt, látták a világgal, emberi gyarlósággal küzdő Tisza Istvánt, aki gondokkal terhelten vágyódott megpihenni lombjaik alatt. A frontra induló geszti legények, családapák életért mondott imákba a platánok is bekapcsolódtak. Tudom, érzem, hogy a fáknak is lelkük, érzelmeik vannak. Érezték a Budapesten eldördült gyilkos fegyver lövését, amely kioltotta szeretett gazdájuk életét. Sírtak, csendben sírtak, megborzongva a sötét, novemberi temetés napján.

Jött a tél, a fagyos éjszakák, melyek megdermesztették szívüket. Jött a trianoni országcsonkítás, melyben az ő szívük is meghasadt. Csend, sötétség, szomorúság… Talán a nap sem kél fel többet? Nem adták fel, nem adhatták fel, hiszen nekik küldetésük van. Őrizni a gesztiek és minden magyar álmát, hogy a trianoni határok egyszer semmivé lesznek, példát mutatva, hogy él még a magyar virtus, élnek a hagyományaink, gyermekek születnek, s mindig van és lesz, aki elmesélje nekik a múltat.

A kedves kastély kifosztásával, a parkban égő bútorok és könyvek szagával egy letűnt kor szép évei váltak füstté. Ebben a nagy világégésben a platánjaink is sebeket szenvedtek, hallották a parkbéli fák sikolyát, a kegyetlen és kíméletlen pusztítás hangjait. Mi következünk? Értünk mikor jönnek? Csend és döbbent némaság. Évek dermesztő ridegsége. Nem énekeltek már a gesztiek, nem volt zsivaj a parkban, és nem volt már park sem, és szép kastély sem… és lakók sem.

A platánjaink azonban nem adták fel. Szinte fogták egymás „kezét”. Ágaikkal egymásba kapaszkodva, egymásra támaszkodva biztatták egymást: „Az erőtlen csügged, az erős megállja.” És ők erősek maradtak. Állták az időjárás és az emberi küzdelmek vérzivataros éveit, itt, a Viharsarokban. Egyre nőttek, nyúltak az ég felé, vágytak látni a Radványi erdő fáit odaát, a trianoni határ túloldalán. Reggeli szép időben integetnek Nagyszalonta Csonka Tornyának, s megcsodálják a Bihari-hegyek hófödte csúcsait. Hallgatják a geszti református templom harangjainak játékát, s mindig szomorúak, ha egyszerre zúg a két harang. Mert elment, megint elment egy geszti lélek, oda, hol már örök béke és nyugalom van. Ilyenkor lehull egy-egy levél a vén platánról, szeretetről, emlékekről merengve.

Aztán egyszer csak jött egy új kor, új lakók érkeztek, új élmények, emlékek születtek. Jöttek a geszti gyerekek. Iskola, élet költözött a kastélyba. Örültek a vén platánok. Tiszta, ártatlan, romlatlan gyerekek. Gyermeki szívük őszinteségével, tudásra éhesen érkeztek, új idők új dalaival. Gyermeki mosolyuk, gyermeki csínyeik begyógyították a vén platánok sebeit, de a hegek örökre ott maradnak. Most már az iskola őrzőiként védték-óvták az itt felcseperedő gyerekek boldog mindennapjait.

Jelképpé váltak, ikonok lettek, bízva egy jobb, emberségesebb életben. Minden geszti diák szeretettel védte-óvta a falu platánjait. Ők pedig meséltek nekik, történelem- és magyarórákon, ének- és rajzórákon, s persze őrizték a titkaikat, a szerelmes találkákat, a lánykéréseket, az első csókokat. Mesébe illő gyermekévekkel ajándékozott meg mindannyiónkat a két vén platán, akik itt nevelkedtünk. S mit kaptunk útravalóul? Arany János szavait: „Áldjad a jó Istent, ki megálda téged, / Adván őreidül szerető szüléket, / (…) / Nemes önbizalom, de ne az önhittség, / Rúgói lelkedet nagy célra feszítsék: / (…) / Serdülj, kedves ifju… poharam cseng érted! – / Légy ember, ha majdan azt az időt éred. / Szeressed hazádat… / (…) / A haza igényel munkás hű fiakat.”

Minden geszti gyerek ismeri, hogy kemény munkával lesz a búzából kenyér, s ahhoz, hogy arathassunk, először vetni kell. Szeretni kell hazánkat és szüleinket. Tisztelni az ősök és a hősök emlékét, méltó módon megbecsülni elődeink hagyatékát. Napjainkban a geszti platánok újra csendesek és magányosak. Újra csak emlékeznek a vidámságra, örök fogadalmakra, az esküvőkre és bálokra. Három éve őrzik az üres, elhagyatott kastély épületét. Várnak csak, várnak. Várnak és emlékeznek…. Várnak… és reménykednek.

Várják a gyerekeket, akik időről időre meglátogatják, megsimogatják őket. Ilyenkor mosolyog a vén platánok lelke. Van kiért, és van miért élniük. Várnak a kastély megszépülésére, várnak az új lakókra, várnak a turistákra, várnak a vendégekre, és várják az emlékezni vágyókat. Mert ők, a nagy idők nagy tanúi mesélni fognak. Őszi szélben lágyan ringatózó lombjuk, leveleik színes kavalkádja megnyugtatja a zaklatott emberi lelkeket. Segít elcsendesedni, önmagunkba nézni. Utat mutatnak, hogy tudjad, honnan indultál és hova akarsz eljutni. Segítenek megérteni az élet értelmét, rádöbbentve halandóságunkra, és hirdetik a természet ősi erejét.

Ők nem csupán két fa, Ők számunkra a NAGYBETŰS FÁK. Egy falu, egy kicsi ország és sok-sok ember jelképei. Jelképei a kitartásnak, helytállásnak, az újrakezdésnek… a reménynek, hogy sorsunkat magunk alakítjuk, tanulva a múltbéli hibákból. Jelképei az összefogásnak, egymás megbecsülésének. Mert csak így születnek nagy dolgok, és így érdemes élni…

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.