Harc a szemtelen nyári szurkálódókkal

Az áruház parkolóját és a hatos főutat árok választja el egymástól Dunaföldváron. Nem is kicsi, az alján a hetek óta tartó rekkenő hőség ellenére is víz csillog. Már amit eddig nem lepett be a békalencse. Kőszegi Dániel a nyílt vízfelülethez ballag, egyik kezében merítőedény, a másikban permetező. A hosszú, kihúzható botra erősített bögrét megmeríti, majd a tartalmát vizsgálja.

– Jó munkát végeztek a kollégák – állapítja meg. – Egyetlen szúnyoglárva sincs benne. Egy hete kezeltük ezt a helyet. A kedvünkért mégis felpumpálja a permetezőt, és a vízbe enged valami barna folyadékot – egy baktérium által termelt fehérjét. A baktérium sok helyen megtalálható a talajban, csak éppen rendkívül kis mennyiségben. A rovarok többségének nem árt, még így, töményen sem, egyetlen élőlénycsoportot kivéve: ez pedig a szúnyogfélék lárvái. A vízbe juttatva a lárva megeszi, és elpusztul tőle.

Így a szúnyog nem repül ki, nem szaporodik – s pláne, nem szívja a vérünket. Ez a biológiai szúnyogirtás lényege.

– És ahol nem ilyen könnyen hozzáférhető helyen tenyészik a szúnyog, például arrafelé? – kérdezem Kőszegi Dánielt az autóba visszaszállva, és az út másik oldalán lévő nádasra mutatok.

– Na, igen, ez a mi munkánk szépsége – mosolyodik el a munkaruhájában fövő szakember, miközben a homlokára kiülő izzadságot törölgeti.– A szúnyoglárvák nem csak az út menti árkokban tenyésznek.

Udvarba térünk vissza, valójában egy géppark közepére. Körülöttünk terep- és mocsárjárók. S hogy szemrevételezhessük a teljes arzenált, egy fedett raktárba kukkantunk, ahol egyebek között robogó, drón áll bevetésre készen. No, és egy hordó, benne apró halacskák…

– Szúnyogirtó fogaspontyok – követi a tekintetemet a szakember. – Jó munkát végeznének ezek is, de sajnos nem honosodtak meg, mert a langyos vizet kedvelik.

A biológiai szúnyoggyérítés további fortélyait már egy irodában tanulmányozzuk Kőszegi Dániellel. Nála jobb gyakorlati mestert nem is találhatnánk, ugyanis a gyérítést a Magyarországi Szúnyogirtók Szövetségének elnökeként tanítja is OKJ-s képzésen. Mindenekelőtt némi alapismeret: a szúnyognak a vérre a benne lévő tápanyagok miatt van szüksége, aminek a szívása után keresni kezdi azt a helyet, ahol lepetézhet.

A tojásrakáshoz állóvizet keres. Folyó, patak nem jó neki, de még a nagyobb tavak vízfelülete sem, ezért ott irtani sem kell, legfeljebb a széleken.

– Már csak ezért is sokkal hatékonyabb a biológiai irtás – magyarázza a szakember. – A kémiai ugyanis a már kikelt szúnyognak üzen hadat. Ha pedig másnap új raj indul harcba a vérünkért, a repülőnek – elvileg – ismét fel kell szállnia. Mi viszont már a lárvaállapotban elcsípjük a komát. Csörren a telefon, hívójával Kőszegi Dániel hosszan tárgyal.

– Na, igen, sokan azt hiszik, ez is olyan, mint a csótányirtás – nyomja ki a készülékét. – Van, amikor naponta többen is telefonálnak, hogy kerti parti lesz náluk a hétvégén, el kellene intézni a szúnyogokat. Ez így nem működik. A biológiai szúnyoggyérítés többéves előkészületet igényel, ám megéri, mert sokkal hatékonyabb, mint a kémiai, ráadásul a természetet is kíméli.

– Akkor mi annyit tehetünk, hogy odacsapunk neki, mielőtt még belénk mar…

– Nem egészen… A csípőszúnyogok ugyanis imádnak minden kis állóvizet, akár csak annyi csapadékot is, amennyi egy kerti játékban vagy egy hordóban összegyűlik. Ezért is terjesztünk folyamatosan szórólapokat, ahol olvasható, hogy mit tehet a polgár a szúnyogok ellen. A munka dandárja azonban a mienk, kétségtelen.

– És honnan tudják, hol van a pocsolya, amibe a biológiai szert juttatni kell? Kőszegi Dániel kinyitja a számítógépét, Dunaföldvár és környékének a térképét mutatja – olyannak, ahogyan azt még kevesen látták. A színek ugyanis azt jelzik, hogy a Duna vize milyen magasságot ér el a hullámtérben különböző mértékű áradásakor, megtöltve az ottani hókonyokat, vagy még szebb tájszóval élve: kopolyákat vízzel, kialakítva ezzel a csendes szakaszú, alkalmi szúnyogkeltetőket.

– Több év alatt mértük fel a terepet önkéntesekkel, egyetemistákkal, földön, vízen, akár repülőről is. Igen, ez macera, de csak egyszer kell megcsinálni, utána már csupán a térképek aktualizálására kell ügyelni. Ennek birtokában elég a Duna szintjét figyelni és kimenni oda, amit a folyó elönt, és ahová a szúnyog lerakta petéit.

– És mi a helyzet a kémiai gyérítéssel?

– Ezer sebből vérzik. Tudom, mit beszélek, mert magam is azzal kezdtem, kifutóban még csinálom, kiegészítésként a biológiai gyérítés mellett itt, Dunaföldváron is.

– Ezek szerint a biológiai módszer sem mindenható…

– Mindenható módszer nincs, ám ha a különbséget zongorázni tudnám… Ismét a számítógépe képernyőjét mutatja, egy szén-dioxidot pöfögő készüléket itt, Dunaföldváron, és egyet Rácalmáson, ahol kizárólag a kémiai gyérítés divatos. A szén-dioxid azért fontos, mert a szúnyogok leginkább arra cuppannak rá. A készülékhez szúnyogcsapda tartozik, lézerletapogató, hogy más rovart ne számoljon, no, és egy jeladó, ami negyedóránként küldi az infókat a számítógépre. Az eredmény: ahol biológiailag is gyérítik a szúnyogokat, ott nagyságrendileg kevesebbet gyötrik az embert.

A kémiai gyérítés alapja amúgy egy deltamethrin nevezetű vegyszer. De hogy mi is a deltamethrin? Idegméreg. Nem a hatás kedvéért írom így, tőmondatban, hanem mert az. Ha a gépből kiáramló permetfelhő szúnyogot talál, akkor annak kétségtelenül annyi. Mint ahogy az egyéb hasonló méretű rovaroknak is. Az elpusztított élőlény többsége azonban nem a megcélzott szúnyog. Jobb esetben. Mert ha a deltamethrin koncentrálódik, azt az egyébként védett kétéltűek, hüllők sem köszönik meg.

– Nem véletlen, hogy egyre több európai országban térnek át a biológiai gyérítésre – hallgatom Kőszegi Dánielt.

– Németországban kezdték el úgy 40-50 éve, ott ma már gyakorlatilag csak azt használják; mint ahogyan sorra áttérnek a nyugati országokban is. De Szerbiában és Horvátországban is a területek legalább felén már ilyen módszerrel irtják a vérszívókat. Nálunk tavaly a 550 ezer hektárnyi megcélzott területből 11 ezer hektárt érintett a biológiai gyérítés. Vagyis a kezelt területek kettő százalékát. Vajon nálunk miért jár még mindig gyerekcipőben a biológiai szúnyoggyérítés?

Kérdésemmel elsőként Mukics Dánielhez, az BM Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság szóvivőjéhez fordulok, aki a szúnyoggyérítéssel kapcsolatosan általánosságban a szervezet honlapján található információkra hívja fel a figyelmem, az ilyen konkrét kérdések megválaszolására viszont már szakembert ajánl.

– Elöljáróban annyit, hogy Kőszegi Dániel és általában a kémiai gyérítés veszélyességét illetően sokat hangoztatott érvek erősen túlzók, az engedélyezéshez szükséges részletes vizsgálatok azokat nem támasztják alá – hallgatom Fekete Gábort, a Corax-Bioner Zrt. fejlesztési igazgatóját a cég fővárosi székhelyének földszintjén található gyorsétteremben.

Megjegyzésén azért csodálkozom, mivel Darvas Béla akadémiai doktornak, a Magyar Ökotoxikológiai Társaság elnökének rendelkezésemre bocsátott adatai szerint az MTA Növényvédelmi Kutatóintézete a Velencei-tónál 2009-ben végzett repülőgépes vizsgálatot. Az eredmény: a deltamethrin-kezeléskor elpusztult rovarok csupán 2 százaléka csípőszúnyog. Amúgy a Corax-Bioner Zrt. forgalmazza Magyarországon a biológiai és kémiai szúnyogirtó szereket.

Korábban, 2013-ig Fekete Gábor a katasztrófavédelem megbízásából monitoring szakértői munkát is végzett, de miután az 2014-ben átvette a gyérítés kivitelezésének országos koordinálását, abbahagyta a szakértést. Viszont saját cége is dolgozik annak a konzorciumnak, amely közbeszerzési eljárásban országos szinten elnyerte az állami szúnyoggyérítés lehetőségét.

– Magyarországon 1986 óta létezik biológiai gyérítés – folytatja Fekete Gábor. – Ma elsősorban, de nem kizárólagosan a Balatonnál terjedt el. Annak azonban nem látom realitását, hogy teljesen áttérjünk a biológiai gyérítésre, ugyanis ahhoz minden pocsolyát ismernünk és kezelnünk kellene az országban, ez pedig képtelenség.

Érdekes, jegyzi meg erre később Darvas Béla, a Balatonnál már húsz éve elkészült a szúnyogtenyészőhelytérkép. Akkor még ismertünk minden pocsolyát, csak mára felejtettük el? – teszi fel a költői kérdést. Később a Velencei-tónál és máshol is készítettek ilyen dokumentációkat.

– Mi az oka annak – kérdezem Fekete Gábort –, hogy évtizedek óta az érintett területeknek mindössze 2 százalékában sikerült áttérni a biológiai gyérítésre, miközben Németországban már csaknem teljes a biológiai gyérítés, és Olaszországban, Franciaországban, Horvátországban…

– Ezeket az országokat is szokták emlegetni, de leírva hivatalos helyen még nem láttam az ön által állított adatokat. Igaz, csak angol nyelvű forrásokból tájékozódunk. Az amerikai gyakorlatról viszont rendelkezésre állnak adatok. Nos, az Egyesült Államokban a biológiai kezelések mellett több millió hektáron használnak évente légi kémiai gyérítést Európában már visszavont hatóanyaggal.

– De 11 ezer hektár felmérése akkor is kevés…

– Nézze, ez nem kivitelezői kompetencia. Forduljon Sáringer-Kenyeres Tamáshoz, aki évtizedek óta vesz részt a biológiai gyérítés előkészítésében – keresi ki számomra készségesen a telefonszámot. Néhány nappal később őt is elérem.

– A biológiai szúnyoggyérítésben 1997 óta veszek részt – hallgatom Sáringer-Kenyeres Tamást. – Német professzorok vezettek be bennünket a rejtelmeibe. Nagyon sok összetevője van, kezdve a lárvatenyésző helyek feltérképezésétől egészen addig, hogy éppen akkor juttassuk ki a szert, amikor a lárva fel is veszi azt. A biológiai gyérítés elsősorban a nagy üdülőövezetek mentén – Balaton, Velencei-tó, Tisza-tó, Dunakanyar – fordul elő, elsősorban a Balatonnál.

– Idén elkezdtük felmérni a Szigetközt is – teszi hozzá.

– Ön szerint mi az akadálya annak, hogy nálunk is nagyobb mértékben terjedjen el a biológiai gyérítés?

– Elsősorban az anyagi háttér hiánya. Az önkormányzatoknak szűkösek a lehetőségeik, hogy egy hároméves előkészítő munkát, a térképezést finanszírozzák, annak tudatában, hogy az teljes mértékben nem is fogja megoldani a szúnyogártalom helyi problémáját, legfeljebb részlegesen.

– Azokba a milliárdokba sem fér bele, amit a gyérítésre költenek? – Nemrég részt vettem egy konferencián, ahol az osztrákok mutatták be a biológiai gyérítés náluk elterjedt gyakorlatát. Kiderült, hogy ők helikopterről szórják ki az anyagot mintegy 80 hektáron. Mindezt nekünk lényegében három nap alatt kellett volna elvégeznünk a Balatonnál 2000 hektáron. Ehhez bizonyosan nincsenek meg az eszközeink.

– Ha a pénz nem lenne akadály, mennyi idő alatt tudnának végezni az ország feltérképezésével, hogy áttérjen Magyarország is a biológiai gyérítésre? – Ha a szakemberek és a technikai eszközök is rendelkezésre állnának, akkor körülbelül öt év alatt.

Másképp látja mindezt Darvas Béla, akinek meggyőződése, hogy nem a magas költség a biológiai lárvairtás lassú terjedésének az oka, hanem a kivitelezők szándéka. Nem kell ahhoz öt év, hogy a meglévő dokumentációkat frissítsék: fölösleges a langyos vizet újra felfedezni. Egy Szeged körzetében gyérítést végző cég már korábban bizonyította, hogy a tenyészidőszakra számolva a biológiai lárvairtás nem csak hatékonyabb, hanem olcsóbb is.

Darvas Béla meggyőződése, hogy a hazai gyártók és kivitelezők gazdasági érdekei tolják a védekezést a kémiai gyérítés túlsúlya felé. Márpedig kívánatos lenne, ha nem csak a szúnyogok csipkednének bennünket is, hanem mi is magunkat. Erről leginkább Kemenesi Gábor virológus győz meg:

– Mit gondol, miért harcol az ember a szúnyog ellen ősidők óta? – kérdezi a Pécsi Tudományegyetem kutatója.

– Sosem szerette, ha szurkálták…

– Kétségtelenül, ám a szúnyog a terjesztője az olyan kórokozóknak, mint a malária. Ez ellen Európában sikerrel küzdöttek eddig, ám a klímaváltozással olyan új betegségek érték el a határainkat és szedik már az áldozataikat, mint a nyugat-nílusi láz, amit szintén a szúnyogok terjesztenek, és jelenleg nincs ellene gyógyszer.

– Megelőzni sem lehet?

– Dehogyisnem! Biológiai szúnyogirtással. Vagyis úgy, hogy a hordozó szúnyogot még lárvaként elpusztítjuk, nem pedig a kifejlett rovart próbáljuk eltalálni permetezéssel, ami vagy sikerül, vagy a szúnyog csípi meg előbb az embert, beoltva a kórokozóval. Ha nem állunk át nagyon sürgősen a szúnyog lárváinak a gyérítésére, megjósolhatatlan, hogy mekkora, szúnyogok által terjesztett járványokat zúdítunk magunkra. Félő, hogy már most is késésben vagyunk. Pedig a technológia 45 éve a rendelkezésünkre áll.