Hagyományőrző aratótalálkozóra gyűltek Hajdúnánáson. Az ország több pontján is rendeznek hasonló alkalmakat azért, hogy megőrizzék a kézi aratás művészetét. A tudást, amire mindig is szükség volt, van és lesz.

Harmóniában a földdel

Eltűnt a 44-es gereblye. Valaki elvitte. Véletlenül, nyilván, mert egy ekkora gereblyét, mint a 44-es, nem lehet csak úgy zsebre tenni. Különösen nem a Nyakas Farm területén, a XII. Hajdúnánási Hagyományőrző Aratók Találkozóján, hiszen itt mindenki, aki kezében kaszával, gólyával, sarlóval vagy gereblyével kiáll az ég alá, azért jött, hogy lerója tiszteletét az aratás istenei előtt.

Csupán azzal, hogy beáll a sor elejére, vágja a rendet, és megmutatja országnak-világnak, hogyan kell búzát aratni. Pontosabban úgy, ahogyan nem is olyan régen még minden földeken tették ezt, kézi erővel, nem pedig dohogó, füstöt okádó gépszörnyek mellett ballagva, vagy a manapság egyre divatosabb, műholdak segítségével bármelyik sorra magától ráforduló, önjáró masinák segítségével.

Olyanokéval, amelyek légkondicionált kabinjában az ember csak ül, pislog a monitorra, és talán már azt sem tudja, mert gyerekként sem látta, egyedül meg nem járt napszámba, hogy az aratás még a szülei és nagyszülei idejében is több volt, mint munka. Mert azt leginkább egy közösség együttélésének ünnepeként tisztelték, ahol a falu minden tagjának megvolt a feladata.

Mentek elöl a kaszások, jöttek a marokszedők, kötötték a kévét, s rakták végül keresztbe, amit ló vagy ökör vontatta szekér vitt a cséplőig, az így begyűjtött búzaszemeket pedig úgy várták már a molnárok, mint a megmentőt. Mert ha érkezett a gabona, az azt jelentette, hogy mindenkinek, akit a föld eltart, ha másként nem is, de frissen sütött kenyér formájában hétről hétre juthat némi kemencényi boldogság.

Leróni a tiszteletet az aratás istenei előtt… Fotó: Kállai Márton

Ezért is mondja az aratás ünnepélyes megnyitóján Nyakas András, a birtok gazdája, kinek földjei errefelé a szélrózsa minden irányába nyújtóznak, hogy ennek az összejövetelnek csak akkor van értelme, ha mindazt, ahogyan egykor arattak, egyre több fiatal látja. Mert az ember már csak olyan, hogy amit lát, azt megjegyzi.

Amire pedig emlékezik, azt idővel talán ki is próbálja, ha pedig így tesz, akkor soha nem megy feledésbe a tudás, amely a föld művelésével áthatott egy családot, de még a falu népét is képes volt megtartani, úgy ráadásul, hogy senki sem szorult mások segítségére, legfeljebb az istenek jóindulatára.

Éjjel esett, a talaj könnyen mélyül a csizmák talpa alatt. A keleti szél hajnal óta erősen fúj, aminek Erdei Gyula kifejezetten örül, mert azontúl, hogy idelent szárítja a földet, a magasban úszó felhőket is elűzi. A hetvenéves téglási lakos egykor vasutasként dolgozott, most egy ötvenöt éves, szúette gólyával, vagyis marokszedővel a kezében ballag. Azt mondja, erre azért van szükség, mert ha az aratás hagyományőrző, akkor azt csakis eredeti szerszámokkal illik bemutatni.

Hamisítatlan aratópálinka, ettől mindjárt dalra fakad az ember. Fotó: Kállai Márton

Sátrához érve rá is bök egy 1944-ben készült gereblyére, melynek fájába az évszámot vájták, és felidézi a napokat, amikor kamaszként ezekkel dolgozott, ha eljött az aratás ideje. A gólya nyele, a kasza mankója együtt kopott tenyerének bőrével, de ennyi év után képtelen megmondani azt, hogy a fa idomult kezének formájához, vagy mindez fordítva történt.

De ezen nem töpreng sokat, mert az élet már csak olyan, hogy minden részletében idomul, igazodik valamihez. A szerszámok pedig csupán annak bizonyítékai, hogy az idő kikezd minden szokással, észrevétlenül túllép bármilyen renden. Így aztán, amikor az ember előveszi a múlt dolgait, nem tesz mást, csak arra emlékezteti magát, kik is vagyunk, mitől is váltunk emberré.

Ám minél később teszi ezt, minél tovább vár a pillanatra, a változás annál feltűnőbb lesz. Ha pedig valaki túlságosan sokáig vár, félő, hogy csontjaiból elfogy a velő, arcának bőréből kikopik a nyár színe, szeméből eltűnik a csillogás. Gyula ezért aztán úgy van vele, hogy ha kezébe foghatja a múlt egy darabját, nem bánja, ha elöntik az emlékek, s vele együtt az érzelmek.

Ilyenkor ugyanis fiatalnak érzi magát, lélekkel világra csodálkozó gyermeknek, éppen ezért a szúette nyelű gólyában sem a lyukakat látja, hanem a kihívást, hogy neki ezen a világon még dolga van. Ezért is keresi kétségbeesve a 44-es gereblyét. S bár sejti, hogy azt valaki csak kölcsönvette a nagy forgatagban, úgy érzi, ezzel a jövője vált bizonytalanná.

Nincs könnyű helyzetben. A nánási határban, amely fölé gyorsan úszó felhőkkel érkezett a júliusi reggel, az aratók versenyére sokan összegyűltek, ezernyi lélek biztosan. A termőföldek népe gyorsan vert tábort. Sátorponyvát emeltek rudakra, alatta helyet csináltak üstnek, bográcsnak.

Nemcsak a régi cséplőgépet fogták munkába, hanem a fakanalat is. Fotó: Kállai Márton

Az ebédrevalót Nyakas Andráséktól kapták, aki leölt néhány szürkemarhát, a húst pedig szétosztotta, hogy abból bárki azt főzzön, amihez kedve van. Az emberek pedig leginkább pörköltöt főznek, merthogy annak nemcsak zamata van, de üzenete is, hogy a föld magában hordozza a bőség ígéretét. Nyakasék is kiállnak egy tábori konyhával, legnagyobb üstjükbe kilencvenkilónyi húst kockáznak, a belőle készült ételből minden regisztrált látogató ingyen ehet.

S míg a birtokra futó út innenső oldalán húzódó lapályon hamar tanyát ver a jókedv, a másikon, az aratás versenyzőinek kijelölt területen tizenkét parcellán bólogat a búza. A kaszások az út közepén állva számolgatják, mi vár rájuk: húzások szélességétől, vasak hosszától függően négy-hat rend biztosan. Kicsit arrébb, a mázsáló kamion hosszan nyújtózó vaslapján gyülekezik az aratókat és az egybegyűlteket köszöntők csoportja.

Az elektronikus számláló tanúsága szerint két és fél tonnát nyomnak a megjelent politikusok, polgármesterek, gazdaságvezetők és egyházi méltóságok. Szavaiknak azonban – a történelem tanúsága szerint – másféle súlya van, az leginkább képviseletben, megvalósult és várakozó ígéretekben mérhető.

Ha az utókor erről a pillanatról csupán egyetlen megfakult felvételt látna, nevezetesen azt, hogy odafent a pontentátok állnak, odalent megfent vassal a kaszások, bárki könnyen azt gondolhatná, hogy az objektív egy huszadik század eleji eseményt rögzített, és a 2020-as hagyományőrző aratótalálkozó példája, az eredeti szerszámokkal felsorakozó, népviseletbe öltözött asszonyok és férfiak látványa talán nem is áll messze e képzettől.

Így kell a kaszát fenni. Fotó: Kállai Márton

A református lelkész, a katolikus pap, a görögkatolikus lelkipásztor áldó üzenetei ugyanannak az istennek az igéjével szólnak az egybegyűltekhez, mint aki száz éve végignézte, ahogyan egy nemzetet más nemzetek darabokra tépnek. De ez az istenség az is, amelyikhez fohászkodva lelki megnyugvást kerestek száműzöttek és maradottak.

A hagyományőrző aratókat a házigazda Nyakas András mellett köszönti Szólláth Tibor, Hajdúnánás polgármestere, dr. Tiba István, a térség országgyűlési képviselője, és az eseményt nem csupán köszöntő beszéddel tiszteli meg Jakab István, az Országgyűlés alelnöke, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Országos Szövetsége (Magosz) elnöke, aki a százéves emlékezetével ránk maradt trianoni traumára utalva azt mondja, hogy éppen a jelen esemény a bizonyíték arra, hogy mégis itt vagyunk, van erőnk, megyünk és együtt aratunk, hanem a kaszás menet élére áll.

Nyakas András és Török István nánási alpolgármester. Szívügyük a régió. Fotó: Kállai Márton

Ezen a ponton muszáj megjegyezni, hogy a világnak azért kevés olyan országa van, amely országgyűlésének második embere hetvenévesen is kaszát ragad, beáll a búzatábla végébe, és mit sem törődve a népi humornak is kellően bátor észrevétellel, miszerint jó látni, hogy egy politikus dolgozik, hibátlan technikával és lendülettel vág rendet a búzában. Neki minden gondolat és mozdulat, ami a termőfölddel és állattenyésztéssel kapcsolatos, a vérében van, mondja később. Ami érthető is, hiszen neki a Magosz-elnöki tisztség sem csupán pozíció, a térségben évtizedeken át mezőgazdászként dolgozott.

Akad azonban nála idősebb kaszás is. A 81 éves Kocsis Márton eredetileg Hajdúböszörményben élt, de mint mondja, „férjhez jöttem Nánásra”. Ezt a döntését sosem bánta meg, s bár aktív éveit a Szellőző Műveknél töltötte, a földtől sosem távolodott el. A kaszálás művészetét még gyerekként tanulta meg, és állítja, hogy ez a tudás olyan, mint a biciklizés, nem lehet elfelejteni.

Illik ugyan gyakorolni, mert mi tagadás, az ügyesség idővel kopik, de a mozdulat, ahogyan vágásról vágásra halad, s mögötte rendezett sorban pihen a frissen metszett búza, azt mutatja, hogy anno jó mesterei voltak. Bár testmagasságához mérten a kasza mankója neki kissé alacsonyan van, térdből enyhén rogyasztva könnyedén megtalálja az egyensúlyt a folyamatos haladáshoz.

Ha az aratás hagyományőrző, akkor azt csak eredeti szerszámokkal illik bemutatni. Fotó: Kállai Márton

Nem siet. Neki – hasonlóan az aratóverseny összes résztvevőjéhez – a győzelem nem fontos, és a részvétel is csak öröm. S bár tudja, hogy a zsűri szigorúan pontoz, de a bíráknak elvégre ez a dolguk. Szakértő szemmel nézik a tarlómagasságot, a kéve torsának egyenességét, valamint azt is, hogy a keresztrakásnál mennyire egyenes a tarlóvég.

Mindezt már a Téglásról érkezett Csobán János, az egyik zsűritag magyarázza. Azt is elárulja, hogy az volna az igazi, ha tizennyolc kéve menne egy keresztbe, de úgy, hogy a legalsó, a bújtató végét felhajtják, a legtetejébe rakott kéve kalásza, amit a népnyelv papnak hív, minden esetben kelet felé nézne. Ezzel ugyan minden csapat tisztában van, de a kaszálás, főként a szépre szabott munka nem egyszerű feladat.

Fényi József, a debreceni homokkerti hentes például műkedvelőnek tartja magát, de ki nem hagyná az aratók ünnepét. Élete a vágásról szól, legyen az hús vagy búza, és arra a kérdésre, hogy az aratásban mi a legnehezebb, így felel: „aki nem ért hozzá, annak minden”. A versenyen szépen teljesít, ezt az élményt ki nem hagyná, s bár a délelőtti napsugarak úgy égetnek, mintha az ég lángot szórna, munka közben csakis arra figyel, hogy a kasza mindig legyen éles, a rend széle meg egyenes, s ami folyadékot kiizzad a búzatáblában, azt majd ebéd előtt bepótolja.

S mi sem bizonyítja jobban döntésének helyességét, a zsűri a Debrecen-Homokkerti Kertbarátkör aratócsapatának ítéli a bronzérmet. Az első helyen a téglási Bek Pál Kertbarátkör végez, mögötte pedig a Kabai Kertbarátkör aratócsapata.

A XII. Hajdúnánási Hagyományőrző Aratók Találkozója pillanatképe. Fotó: Kállai Márton

Így ér véget Nánáson az aratóünnep. Példája annak, hogy ugorhat bármekkorát a technikai fejlődés, ha eltűnik a tudás, jelesül az aratásé, akkor eltűnik a tisztelet is. A föld és a megművelésének tisztelete. A Hajdú Bokréta Hagyományőrző Egyesület szervezésében létrejött hajdúnánási aratótalálkozó annak példája, hogy az ember nem felejtheti el, akkor is együtt él a természettel, amikor a mezőgazdasági munkák jelentős részét már gépek végzik.

Gyula végül rálelt a 44-es gereblyére. Kölcsönbe ment, mondja, de akkor is adtam volna, ha kérik, teszi hozzá nevetve. Aztán kérdezi, ittunk-e már aratópálinkát, ettünk-e a marha húsából, merthogy az ital és az étel, a jól végzett munka után kezdődő vigasság is az aratás része. Ez is olyan dolog, ami örök, ami sosem változik.

Ahogyan egy száz évvel ezelőtti aratóköszöntőben is megfogalmazta valaki: „Megígérte az Isten az emberi nemzetnek, / Hogy vetés és aratás soha meg nem szűnnek. / Emberé a munka, az áldás Istené, / Az ő szent törvénye ezeket rendelé.”

Hozzászólások

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.